Nem ismerek szabadabb lényt az olvasó vagy író embernél. Mármint a valódi íróknál és olvasóknál, akiknek legfeljebb csak a saját képzeletük szab határt, nem kell kikucskálniuk sem megrendelőre, sem ideológiára, nem hajtja őket semmiféle kényszer, csak a felfedezés és a teremtés öröme. Ebbe az örömbe persze bele lehet tenyerelni – a könyvégetéstől a cenzúráig sok mindent kiötölt már a hatalom, hogy a maga érdekei szerint formálja át ezt a szabadságot –, ám csak ideig-óráig sikerült, az olvasók és írók mindig megtalálják a maguk hol kisebb, hol nagyobb szigetét, ahová visszahúzódhatnak, ha odakint épp tombol az őrület. Tudják jól, az idő nekik dolgozik.
Ezért is megmosolyogtató, amikor a hatalom új elitet próbál teremteni, vagy „piacot” vásárol. Talán csak az aggasztó, hogy „a magyar írótársadalom elsöprő többségét képviselő” Magyar Írószövetség nem aggódik a Libri felvásárlása tekintetében, hiszen úgy vélik, ez „kiegyensúlyozottabb” piaci működéshez vezet majd el. Azt mindig is tudtuk, hogy a túlsó oldalról nézve fájó pontnak számított az irodalom és a könyvkiadás „liberalizmusa”, ami nyilván csak valamiféle ármány lehet a magyar nemzet, és főként az őket képviselő írókkal szemben (van olyan író, aki nem a saját nemzetét képviseli?). Akiket – a sérelem szerint – a boltok hátsó zugaiba száműznek, miközben másokat, ha kell, ha nem, az olvasók orra alá dugnak. Az „engem vigyen fel a padlásra” óhaja most teljesülhet, hiszen most már akár Jókai Anna műveiből építhetnek majd gúlát a forró pontokon, Grecsó, Dragomán vagy Tompa Andrea helyett.
Azt viszont talán az „elsöprő többség” is leszűrhette a kommunizmus nevű kísérletből, hogy mindez szélmalomharc. És még csak nem is a pikareszk fajtából. Ha nem így lenne, akkor most termelési regényeket olvasnánk Esterházy fanyar és sokatmondó Termelési-regénye helyett. De mehetünk messzebbre is: ha a hatalom szimpátiája döntött volna, akkor ma (is) Herczeg Ferencről áradoznánk a nyugatos írók helyett. Nem sikerült, mert nem sikerülhetett. Az uralkodni vágyók örök álma a faültetés, hogy százéves erdők dicsérjék majd őket holtukban, de soha nem jutnak tovább a fűnyírásnál.
A legrosszabb, ami történhet, hogy majd mi, olvasók megyünk majd hátra a boltok hátsó zugaiba, hogy hozzájussunk a kedvenceinkhez, akikhez akkor is ragaszkodnánk, ha szamizdatként adnák ki őket. A pult alatt, rongyos borítóval. Ezért is várom kíváncsian, a popcornt bekészítve, hogy mihez kezd mindezzel a mindent a maga képére formáló NER-világ. Hogyan arat pirruszi győzelmet ott, ahol semmi értelme a harcnak. Hiszen a független színtársulatok könnyedén ellehetetleníthetők a támogatások megvonásával, az is megoldható, hogy évekig az Aranybulla és az Elkúrtuk szelleme lengje be a filmkészítést, ám a fehér papírlapok demokratikus világát képtelenség kézi vezérléssel irányítani. Ezért bukott el a Kerényi-féle Nemzeti Könyvtár ambiciózus sorozata is. Olvasó nélkül puszta szimbólum marad a nemzeti is, meg a könyvtár is, és a bolt is. Írhatjuk bár csupa nagybetűvel.