- Átfestik a valóságot

Harsány színek uralják a nyolcadik kerületi Resident Art galéria falait A látványon innen című tárlaton, melyen három fiatal festőművész mutatkozik be. Noha alkotói világuk és módszerük lényegesen eltér, a színek iránti vonzódásuk összekapcsolja őket, illetve az, hogy mindegyikük a valóságból indul ki, de a saját szűrőjén keresztül felülírja azt. Merényi Dávid például az épített környezetből meríti az ihletet, a képein budapesti és berlini kapualjak, lépcsőházak jelennek meg, de a szokásostól eltérő fénytörésben. A harmincnégy éves alkotó ugyanis előszeretettel „erősíti fel” a valóságos színeket, és mutatja be az épületeket kissé torzítva, perspektivikusan. – Egy festőművész úgy gondolkodik, akár egy rendező vagy egy operatőr. El kell döntenie, hogy a látványból mit mutat meg, és mit takar ki – mondja Merényi, aki a festés előtt mindig fotókat készít a kiszemelt helyszínen, ezért időnként úgy érzi magát, mint egy helyszínelő. Az épületek formai világa mellett azok matériája is megragadja, mint a fémből készült kilincsek vagy a csillogó csempék.

Marosi Panni csendéletei már elszakadnak a valóságtól, hogy álomszerű és pszichedelikus világokba csábítsák a befogadót. A huszonnyolc éves művész szintén a realitásból indul ki, a képein régi karosszékek, bőrfotelek, könyvespolcok, vázák, ásványok és gyümölcsök jelennek meg, a körülöttük lévő tér azonban labilissá válik, mintha kifordult volna a sarkaiból. A képeken feltűnő görög szobrok, illetve a padló fekete-fehér csempéje a Twin Peaks című sorozat álomjeleneteit is eszünkbe juttathatja, melyekben szintén feltűnnek ókori szobrok és a fekete-fehér cikkcakkos padló. – A képeimen személyes emlékek és a gyerekkoromból ismerős tárgyak jelennek meg, de olyan módon, mint amikor egy álomban a felszínre kerülnek – mondja az alkotó. A Deepening című képén például egy süllyedő, lépcsőzetes tér jelenik meg, melynek minden egyes szintjén tárgyakat látunk, mintha csak a tudat egyre mélyülő rétegeibe nyernénk betekintést.

Ronga Eszter vásznain ezzel szemben lecsupaszított, homogén színfelületeket látunk, melyeken apró emberalakok tűnnek fel, akiknek elnyúló árnyéka és azok egymáshoz való viszonya a térbeliség illúzióját keltik. Mintha a festőművész egy repülőgépből szemlélné a tájat, melyen a figurák egy sivatagban, egy tengerparton, vagy egy végtelen térben mozognának. – A képeim hátteréül leginkább egy-egy erős, tiszta színt választok ki, mellyel az adott jelenet atmoszféráját próbálom visszaadni – mondja a harmincegy éves művész. A figurák körül ezáltal egy közös tér alakul ki, melyben az alakok nem elveszetten, magukra hagyatva, hanem egymáshoz viszonyulva jelennek meg. – Ezek a nagy, kiterjedt terek akár nyomasztóak is lehetnének, de az én figuráim betöltik azokat, és harmónia van köztük.