Eleinte mindenki vágyik rá. Talán úgy képzeli, hogy a díjak elsöprik majd azokat a kételyeket, amelyek kísérik és belülről kísértik nap mint nap. Eltart egy ideig, amíg ráébred, hogy az elismerések a pillanatnyi örömön túl nem hoznak igazi megnyugvást, talán csak a velük járó pénz ad szusszanásnyi időt, hogy a kereseti gondokból kiszakadva inkább a következő könyvre koncentrálhassanak. Elvileg ez lenne az állami díjak feladata is: visszaigazol és további munkára ösztönöz. Az adófizető olvasók nevében.
A múlt héten a Magyar Írószövetség bocsánatkérésre szólította fel Kukorelly Endrét, mert az szinte kínos pontossággal mondta ki azt egy interjúban, amit mindenki tud. Manapság „szinte kizárólag a kliensek kapnak díjakat, ami botrány. Állítom, hogy még a legsúlyosabb Rákosi- vagy sztálinista időkben is korrektebb volt az állami díjazás, mint napjainkban.” Nem most fogalmazta meg először ezt a kritikát, és nem most döbbent rá a „botrányra”, hiszen 2019-ben épp ilyen megfontolásból élesztette újra civil, közösségi finanszírozással a Baumgarten-díjat, amit ő maga is jelentős összeggel támogatott. Gyarapítani akarta azon szakmai díjak körét, amelyek kiválthatják a klientúraépítő állami elismeréseket.
Csakhogy a szakmai, civil díjak léte messze nem olyan megingathatatlan. Hiszen 2020-ban megszűnt a sokáig nagydíjnak számító Aegon Irodalmi Díj, talán a világjárvány vagy annak hatására, hogy a cégcsoportot a Vienna vásárolta fel. De ki emlékszik a Rotary Irodalmi Díjra, amely csak három évet élt, pedig igen nagy ambíciókkal indult? A szakmai elismerések épp annyira sérülékenyek, mint amennyire sérülékenyek a mögöttük álló cégek, civil szervezetek, támogatók. Ezen a téren semmi sem versenyezhet az állam megingathatatlanságával.
Ám mindez mit sem ér, ha „extrém módon” eltorzítja az elismerések célkitűzését. Olyannyira, hogy manapság olykor alapos kutakodásra van szükség, ha egy-egy díjazottról ki akarjuk deríteni, milyen teljesítmény is állt a díjazás mögött, ami már önmagában is kész paródia. Arra azért ügyelnek, hogy legyen mutatóba olyan „semleges” vagy ellenoldali díjazott is, akinek jelenléte úgymond hitelesíti a procedúrát, de már ezekből is egyre kevesebb akad. Olyan erős a NER, hogy már nem kell fölös energiát fecsérelnie a látszatokra.
Jó kérdés, hogy mi legyen az állami díjakkal, ha egy nap ismét visszatérne a szakmaiság. Mint döntő tényező. Mit lehet kezdeni a kiüresített, olykor készakarva kompromittált elismerésekkel? Vagy eleve be kell kalkulálni, hogy voltak és lesznek olyan hullámvölgyek, amikor a politika teljesen megszállja az elismerést? Az lesz a fontos, hogy ki mikor kapta? Rákosi, Kádár, Orbán vagy mások idején? Vagy olykor egy díjazott is legitimizálhat egy egész korszakot? Ha Latabár megkaphatta 1950-ben, akkor mégsem volt olyan igazságtalan a magyar sztálinizmus?
Extrém helyzeteket ritkán lehet igazságosan felszámolni. Könnyebb kikerülni, mint feloldani. Könnyebb írni, mint meghunyászkodni. És még bízni a tehetség értéksemlegességében.