Egy hete már, hogy az egész világot izgalomban tartotta Putyin segítőtársa, a börtönviselt, börtönből szabadított zsoldosok vezére, hogy aztán alig 24 óra elteltével szépen felhagyjon puccskísérletével. Közben egyszer már lényegében halálra ítélte őt az orosz elnök, hogy aztán neki és társainak is megbocsásson, ki tudja miért. Lehetséges, hogy mindez egy könnyen feledhető epizód lesz az európai történelemben, de akár az ellenkezője is megtörténhet. Mondják: nem is érdemes vele foglalkozni, mások viszont úgy vélik: elérkezett a fordulat ideje Oroszországban.
Mondom, egy hete, hogy közösen próbáltuk megfejteni Prigozsin lépéseit, Putyin hallgatását, a magyar kormány semmitmondó ostoba kijelentését („mi csak a magyar emberek érdekeit tartjuk szem előtt”), de egyikben sem jutottunk idáig előbbre. Voltaképpen egyetlen vezető politikus szolgált érdemi megoldással, némi késéssel, persze, méghozzá a magyarok első számú embere, Orbán Viktor. Ő volt az, aki átlátta a dolgok állását, és bőszen kijelentette: Putyin örök, Ukrajna véges. Azaz a szomszéd ország elveszítette szuverenitását, Zelenszkij lényegében a Nyugat bábja – ezt Orbán nem mondta, csak sugallta –, és a háborút csak Amerika és Oroszország béketárgyalása oldhatja békévé. Ezt különben már korábban is mondta, ez ügyben tehát nem tudott újítani, igaz nem is akart.
Viszont szegény Ukrajna: jól elbánt vele a magyar miniszterelnök, nem állíthatom, hogy politikailag korrekt mondat hagyta el a száját. De miért is hagyta volna, ha már évekkel ezelőtt kijelentette: a politikai korrektségnek vége. És tényleg: minek köntörfalazni, udvariaskodni, ki kell mondani az igazságot – Ukrajna már nem önálló állam. Cselekedeteit idegen országok határozzák meg, a háborúját csak látszólag vívja maga, valójában ezen idegen hatalmak befolyása alatt áll.
A mi Orbánunk tehát – ismételten – zárójelbe tette, hogy ezt az országot, annak már újabb területeit megszállta a nagy Szovjetunió álmát szövögető Putyin, és megint csak ki tudja: milyen távlati célokkal. Már úgy értem, hogyan képzeli el az ő Szovjetunióját, vagy nagy Oroszországát.
Ám maradjunk egyelőre a jelenben, és próbáljuk meg értelmezni még egy kicsit azt az orbáni kijelentést, hogy Ukrajna elveszítette szuverenitását.
Vajh mit szólnak ehhez maguk az ukránok, akikről mégis csak az a hír járja, hogy épp az orosz „különleges hadművelet” kovácsolta őket egységes nemzetté. Ezek szerint súlyosan tévednek, ők már nem is egy nemzet, csak kesztyűbábok; azzá tette őket Zelenszkij, Zelenszkijt meg a NATO hatalmasai.
De hoppá, álljunk meg egy pillanatra: mi nem ugyanennek a szervezetnek vagyunk a tagjai? Vajon nem rájuk kell számítanunk, ha Putyin valóban – újra – erősnek és hódítónak érzi magát? Vagy – ad abszurdum – a magyar politikai vezetés egy ilyen esetben térdet hajt Oroszország előtt, és semmiképp nem hagyja magát megvédeni az atlanti szövetségtől? Önként és dalolva hajt fejet a Cár előtt? Foglaljuk össze, miként is állunk 2023 nyarának közepe táján: Ukrajna elesett, a Nyugat szereptévesztésben van, Magyarország, Orbán kapitánysága mellett, elindította kompját… Hogy is írta Ady: „Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra”.
Hát itt tartunk.