Az alábbi elgondolkoztató történetnek csupán annyi köze van a televíziózáshoz, hogy emberek milliói a képernyőn követhették nyomon. Mert hát végül is mi a szurkolók többsége számára egy labdarúgó bajnokság? Tévésorozat. Újabb és újabb évadokkal, gyakorlatilag ugyanazokkal a főszereplőkkel, mindenki eldöntheti, melyiküknek drukkol. Augusztus végétől a következő év júniusáig tart egy évad, hétvégén, olykor szerdán is jönnek a folytatások. Felvezetővel, a helyzet összefoglalásával, „narrátor”-kommentátorral, szakértői elemzéssel. A küzdelmet pedig már régóta nem csak egy kamera követi. Mintha minden játékosra, minden négyzetméterre rá lenne állítva kettő. Lebilincselő vizuális élmény kerekedik ki ebből. Láthatunk minden érzelmi rezdülést, pályán, kispadon, tribünön. A drámai akciójeleneteket lassítva ismétlik, mikor felrúgnak valakit, tizedmásodpercekre bontva figyelhetjük a lábak érintkezését, az arcra kiülő fájdalmat. A közvetítések maximálisra fokozzák a feszültséget, zárt világukban megnő a tét, az eredmény jelentősége, az azonosulás a kedvencekkel gyakran önkívületi. Mint ahogy a győzelem, a happy end öröme, és a kudarc fájdalma is. Hasonló intenzitású érzelmeket a valós térben, a stadionban aligha lehet átélni.
Aki minderre annyit mond, ostobaság azonosulni 22 labdakergetővel, miközben tirádákban szeret beszélni az absztrakt festészetről vagy a zenéről, kicsit következetlen. Egy sportesemény, így minden focimeccs is, absztrakt kulturális-művészeti aktus. Tekinthetjük happeningnak is, vagy durva szórakoztatóipari bélyegzéssel reality show-nak. A lényeg, hogy a kulturális szféra része. Egyáltalán nem csak az eredmény elérése benne a lényeges, sokkal inkább az oda vagy szakadékba vezető út, a rengeteg próbálkozás, közös erőfeszítés, a hibák, a véletlen szerepe, a kíméletlenség, a csalás kísértése. Ami pedig különös súlyt ad neki, nem a siker átélése, hanem az elementáris közösségteremtő erő, a valahová tartozás biztonsága. A csapat képességeinek alakulása, egy ütőképes, összetartó formáció megszületése, érése. Különböző egyéniségekkel, kedvencekkel.
A labdarúgás globális elüzletiesedésével (is) az a baj, hogy elsekélyesíti a sport kulturális síkját. Termékként tudja csak értelmezni a csapatot, és piaci sikerként vagy kudarcként az eredményeket. Az együttes összetétele egy kombinációs gazdasági játék: ki menjen, kit vegyünk meg. Mire a szurkolóban megújulna az érzelmi kapcsolat, újabb változások jönnek. Beszáll mentálisan hát ő is a „rakd össze okosan” börzejátékba, töpreng, ki, mennyiért, mennyit érne a jobbszélen, a kapuban, a középpályán, az edzői poszton. Aztán izgatottan csekkolja a folyamatosan megújuló termék sikerét.
Ezzel együtt még mindig akadnak olyan évadok, ahol a sorozat visszakapaszkodik kulturális minőségébe. Ilyen volt például az AC Milan utolsó négy szezonja. 2019-ben, botladozó évek és egy borzasztó idénykezdés után Stefano Pioli vette át a csapatot, majd veteránként visszatért az együttesbe Zlatan Ibrahimović, aki valamiért szélsőséges megnyilvánulásokkal szereti felhívni magára a figyelmet, pedig ezerszer igazolta már, hogy igazi sportember. Most is ez az énje dominált. Odatette magát a pályán, önbizalmat sugárzott társai felé, felkarolt fiatal tehetségeket, és fél év alatt Piolival megalapoztak egy összetartó, ütőképes csapatot. Amely a pénzhiány áldása folytán egyben tudott maradni, fejlődött tovább, és egy második hely után olasz bajnokká virágzott. Az utolsó évad negyedik helye ugyan a megtorpanást jelentette, meglepő hullámvölgyekkel, de a szurkolók így is örülhettek egy BL-elődöntőnek, kitartottak, nem hagyták el a stadiont. Mert kaptak végre egy igazi, sportemberi közösséget, amelyet szerettek a küszködéseivel együtt. Amely nagy kedvencekkel is megajándékozta őket. A technikai igazgatója pedig egy őskedvenc, minden idők egyik legkulturáltabb stílusú védőjátékosa, Paolo Maldini volt. A kötődést, a kulturális élményt tovább erősítette, hogy az új csillagok a nézők szeme előtt, a meccsek tucatjai alatt, lelkesen fegyelmezett csapatmunkában emelkedtek ki, nem késztermékként vásárolták őket a piacon. Az egyik emblematikus vezéregyéniség Sandro Tonali lett, akinek élete álma teljesült, amikor a klubhoz került. Csupa szív, helyes mamlaszként játszotta be a középpályát, irányított, védekezett, hol zseniálisan, hol hibákkal. Alighanem minden Milán-szurkoló megszerette és büszke volt rá.
Ám a tőkét ezúttal se érdekelte a sok emberi öröm, a közösség érzelmi feltöltődése, a sok kulturális hozadék. Csak a profit. Az utolsó évad gyengébb eredménye után az amerikai tulajdonos úgy döntött, megbízható üzleti alapra helyez mindent. A szemléletváltás jegyében elküldte Maldinit, ami általános megrökönyödést váltott ki. Majd képes volt eladni Tonalit is, mondván, olyan jó játékos, hogy az árából akár három kiválósággal is erősíthetnek. Képes volt egyszerű csereértékként kezelni a közönség kedvencét, a „sorozat” sztárját, egy fiatal klasszist, akinek az élete volt a Milan. Hát, ez így tényleg csak labdakergetés.
