Az előítéletesség biológia örökségünk része. Génjeink kódolják a saját és más közösségekhez való viszonyulásaink agyi mechanizmusait. Ugyanakkor, a társadalmi környezet képes modulálni a szélsőségeket, sőt válogatni is alapattitűdjeink közül. A modern civilizáció nagy kérdése, vajon az értelem képes-e felülkerekedni a romboló ösztöneinken.
Az előítéletesség antitézisei
Az előítéletesség az objektív tények negligálásával kialakított negatív hozzáállás egy társadalmi csoporthoz vagy egy egyénhez, akit csoport-hovatartozása alapján ítélnek meg. Egy olyan attitűdről van szó, mellyel bár különböző mértékben, de mindenki rendelkezik, és amelynek ártó hatását mindnyájan megtapasztaljuk valamilyen formában az életünk során. Egy jelentős társadalmi relevanciával rendelkező szemléletmódról van szó, hiszen tömeges gyakorlása igazságtalanságot, egyenlőtlenséget és hátrányos megkülönböztetést szül világszerte. Kimondva, vagy anélkül, a vélt kedvezőtlen sajátságoknak rendszerint genetikai hátteret feltételezünk. Márpedig a genetika az eleve elrendeltség szinonimája, ezért úgy véljük, hogy az érintetteknek esélyük sincs arra, hogy az elvárt sajátságokkal rendelkezzenek.
E téma a politikai pólusok által vallott eszmék alapjait érinti, amely ráadásul napjainkban igen erős polarizáción megy keresztül. Míg az egyik oldal a morális felsőbbrendűség páholyából, nyíltan vagy burkoltan, diszkriminatív eszméket hirdet, addig a másik fél szájkosarat tenne még a legenyhébb áthallásokra is.
Az ember öröklött viselkedés-repertoárja erkölcsileg jó és gonosz elemeket is tartalmaz. Az adott korszellem alapvetően meghatározza, hogy az alternatívák közül melyek jutnak érvényre egy adott közösségben. Van azonban egy igen fontos trend: a történelmet nagyobb időbeli léptékekben szemlélve a nyugati társadalmak egyre humánusabbak, igazságosabbak és demokratikusabbak lettek. Először a polgári jogok nyertek teret, ezt követte a nők, a gyermekek, majd az eltérő nemi orientációval és identitással rendelkezők jogainak elismerése, s ma már az állati életet is paragrafusok védik. Sőt, nem csupán a jogi helyzet változott pozitívan, hanem az említettek társadalmi elfogadottsága is. A civilizáció szelídíti ugyan az embert, de bizonyos periódusokban énünk gonosz része – tömegeket megkísértve ősi ösztöneik által – kísérletet tesz az eddig megszerzett vívmányaink semmissé tételére.
Az előítéletesség főbb típusai a rasszizmus, a xenofóbia, a homofóbia, a szexizmus, a nacionalizmus, a klasszizmus és a vallási diszkrimináció, de számos más fajtája is létezik, olyanok is, melyekre még szakkifejezés sincs. Az ún. Gordon Allport-féle skálával jellemezhetjük az előítéletek megnyilvánulásának fokozatait, mely átível az elkerüléstől a megkülönböztetésen, a verbális és fizikai bántalmazáson keresztül egészen a megsemmisítésig.
E kártékony nézeteknek kialakultak az antitézisei is, amelyek gyakran mozgalmakban öltenek testet. Ilyenek az antirasszizmus, a feminizmus, a woke, a politikai korrektség (PC), a „törlés-kultúra", a Mlack Lives Matter és a metoo-mozgalom. A kritika egyes modern válfajukkal szemben, hogy eltúlozzák a reakciókat, és ezzel veszélyeztetik a szólásszabadságot, illetve hogy nevükben, kis súlyú ügyek miatt is ellehetetlenítenek embereket. A kritikákban lehet némi igazság, de nem szabad elfelejteni, hogy a hátrányos megkülönböztetés elleni eltúlzott védelem erkölcsileg elfogadhatóbb, mint maga a diszkrimináció. Érdekes kérdés viszont a pozitív diszkrimináció. Friss hír, hogy az amerikai legfelsőbb bíróság, a törvény előtti egyenlőség paragrafusára hivatkozva, megtiltotta a Harvard Egyetem azon gyakorlatát, hogy az etnikai kisebbségek előnyt élvezzenek a felvételi során. Az ezt az elvet alkalmazó egyetemek esélykiegyenlítő szándéka érthető, de azért jogosan felvethető az a kérdés, hogy miért nem a tehetségesebb kap lehetőséget. Hasonló támogató gyakorlatot folytat az EU is más területeken a hátrányos helyzetűek széles körét illetően. Extrém példaként említem, hogy egy tudományos pályázaton értékes pontok gyűjthetők ilyen alapon.
Ahhoz, hogy megítélhessük az előítéletesség vádjait, ismernünk kell az állításait érintő tudományos hátteret, melynek legfontosabb aspektusa a viselkedés és az intelligencia biológiai meghatározottságának kérdése.
Gének és környezet
Évszázados vita, vajon a gének vagy a környezet határozzák meg pszichológiánkat és intellektuális képességeinket. Az egyik szélsőséget az a felfogás képviseli, ami szerint születésünkkor elménk egy üres lap, melyet a környezeti hatások töltenek meg tartalommal. Noha tiszta formában kevesen vallják e redukcionista nézetet, a genetikai tényezők lebecsülése még ma is jelen van bizonyos entellektüel körökben. A másik szélsőséget a genetikai determinizmus képviseli, mely szerint viselkedésünket kizárólag a gének határozzák meg. A tudományos progresszió az álláspontok közeledését eredményezte, de előfordulnak még extrém gondolatok e területen. Példaként említem Richard Plomin genetikust, aki úgy véli, hogy a viselkedés és intelligencia tekintetében a gének szava döntő, a környezet nem számít, mivel véletlenszerűen hat, és mert nem okoz különbséget (https://youtu.be/Sntbnstu3DM). Plomin szerint a szisztematikus hatások (nevelés, oktatás) nem befolyásolják az iskolai teljesítményt és a szakmai sikert. Egy gyermek nem a motiváló családi minta miatt szeret olvasni, hanem mert örökölte szüleitől a könyvek szeretetét.
A gének szerepét pszichológiánk meghatározásában már akkor elkezdte kutatni a klasszikus viselkedésgenetika, amikor még azt sem tudtuk, hogy a DNS az örökítőanyag. E tudományterület fő módszere az iker- és családkutatás, melynek során, többek között, azt vizsgálják, hogy a külön nevelkedett egypetéjű ikrek miben különböznek egymástól, illetve, hogy az adoptált gyerekek miben hasonlók a vér szerinti utódokhoz. A munkahipotézis szerint a genetikailag megegyező ikrekben a különbséget az eltérő családi környezet okozza, míg az azonos familiáris miliő hasonlóságot generál az együtt nevelkedő, nem rokon gyermekek esetében. Egyik probléma e felfogással, hogy a környezet nem passzívan hat, hanem aktívan értelmezzük azt, ezért ugyanazok a külső hatások más eredményre vezethetnek. Noha e tudományterület nem tekinthető egzaktnak, és a pszichológiai fogalmak sem fedik pontosan az agyi háttérmechanizmusokat, e megközelítés mégsem haszontalan, mert, ha nem is szabatos metodológiával, de mérni tudja a genetikai hatást. A normális viselkedésnél egyszerűbb kutatni a megbolydult elmét, mert itt egy igen-nem kérdésre redukálható a spektrum. Az egypetéjű iker-vizsgálatok például rendre igen magas örökölhetőséget (több mint 40 százalék) állapítottak meg skizofrénia esetében.
A molekuláris genetikai vizsgálatok sem produkáltak még eddig átütő eredményeket, melynek fő oka a viselkedés meghatározottságának nagy fokú komplexitása és az ezt vizsgáló technológiák relatív fejletlensége. Egyelőre ún. genetikai markereket próbálnak asszociálni különféle viselkedésjegyekhez, de a korrelációk mértéke rendkívül alacsony. E téma örök mellőzöttje a szabad akarat. Noha, mi vagyunk az egyetlen faj, mely intelligenciája révén elvileg képes felülemelkedni a különféle meghatározottságain, mégis sokkal inkább pszichológiai gépezetként, mintsem autonóm gondolkodóként viselkednünk.
A környezet a gének által hat
Fontos megjegyezni, hogy gének és a környezet viszonya nem kizárólagos, hanem egymást feltételező. E két tényező közötti kapocs neve: epigenetika. A gének kifejeződését szabályozó epigenetikai módosulásokra ugyanis a gének mellett a környezet is hat, legalábbis bizonyos molekuláris rendszerekben. A viselkedés genetikai programja a környezetből származó visszacsatolásokra épül. Ha ez nem következik be rendellenes lesz a szellemi fejlődés.
Viselkedés és evolúció
A biológiai küldetésünk végrehajtását irányító genetikai-idegi apparátus még ma is teljes gőzzel működik, gyakran vakvágányokon futva. Ezek egyik mechanizmusát a törzsi identitás alkotja. A modern társadalom korábban nem létező, genetikai kötelék nélküli csoportokat hozott létre – iskolai, katonai, munkahelyi és vallási közösségek, politikai pártok és focicsapatok támogatói köre, globalizáció- vagy oltásellenes társaságok –, melyekben más közösségek degradálása csoportazonosságot erősítő tényezőként működik.
Rasszizmus
A rasszizmus az a nézet, hogy egy társadalmi csoport (rassz/etnikum) különféle, genetikailag meghatározott negatív viselkedés- és intelligenciabeli sajátságokkal rendelkezik. A fejlett világban elsősorban a feketék, a zsidók és a romák a fő elszenvedői e nézeteknek. Nem rendszerezve, az alábbi sajátságokkal ruházzák fel az említett csoportokat: alacsonyabb rendűség, iskolázatlanság, agresszivitás, bűnözés, promiszkuitás, lustaság, zsugoriság, megbízhatatlanság, a nemzethez való illojalitás, stb. A történelem során a rasszista előítéletek fejtették ki a legjelentősebb ártó hatást a szociáldarwinizmus és az eugenika (embernemesítés) áltudományok gyakorlatba való átültetésével, mely a náci haláltáborokkal kulminálódott. Sokan tudományos alapon próbálják cáfolni a rasszizmus állításait. A legfőbb érv, hogy az emberiség egyetlen fajt alkot, mely definíciószerűen a termékeny utódok létrehozásának képességét jelenti. A rasszistákat nemhogy megnyugtatná ez a tény, hanem éppen hogy kritikájuk fő tárgyát képezi a népcsoportok közötti szaporodóképesség. Egy másik argumentum, hogy két átlagos ember közötti genetikai különbözőség jelentéktelen, a pontmutációk tekintetében mindössze 0,1 százalékos. Igen ám, de a csimpánz és ember közötti érték szintén rendkívül kicsi (1 százalék), ami arra utal, hogy kismértékű genetikai változékonyság óriási varianciát képes okozni a jellegekben. Egy további érv annak hangoztatása, hogy a genetikai sokféleség (diverzitás) nagyobb a rasszon belül, mint a rasszok között. Ez így azonban féligazság. Az afrikai populáción belül valóban magas szintű a genetikai diverzitás az európai és ázsiai népekhez képest. Az Eurázsiát benépesítő emberek ugyanis kis számban, ezért alacsony szintű genetikai változékonysággal hagyták el az afrikai kontinenst több tízezer évvel ezelőtt. Az is igaz, hogy a genetikai távolság sokkal nagyobb pl. a nigériaiak és a még mindig nomád életmódot folytató busmanok között, mint egy nigériai és egy európai között. Viszont az európai emberek közötti genetikai távolság kisebb, mint az európai és bármilyen afrikai népcsoport között. Végül, a rassz fogalmát sokan társadalmi konstrukciónak tartják. Ha konzekvensek szeretnénk lenni és ragaszkodunk a biológia kategóriához, akkor a busmanokat egy külön rasszba kellene sorolni. Másrészt, a modern tudomány lehetővé teszi, hogy elkülönítsük a fekete kontinens lakóit az európaiaktól, tehát tudunk egy genetikai választóvonalat húzni. Úgy vélem azonban, hogy az egyenlőség eszméje nem szorul a fenti érvekre.
A rasszizmus legmélyebb sebet ejtő érve az intelligenciabeli inferioritás (alsóbbrendűség) feltételezése. Míg annak hangoztatása, hogy az egyének között genetikailag kódolt különbségek vannak az intelligenciában, egy ma már elfogadható állítás, ugyanez népcsoportokra adaptálva a legsúlyosabb PC-elveket sértő megállapítás. Szakmai oldalról Jensen tanulmánya indította el a lavinát, azzal a konklúzióval, hogy az afroamerikaiak IQ-ja jelentősen alacsonyabb a fehérekétől, és mindez 80 százalékban a genetikának tulajdonítható. Később Herrnstein és Murray „A haranggörbe” című nagy hatású könyvükben fogalmaztak meg hasonló állításokat.
Az intelligencia-kutatás az egyik legvitatottabb tudományterület, főleg, mivel nem tudjuk pontosan, hogyan jellemezhető a legadekvátabb módon e sajátságunk. Így abban sincs konszenzus, hogy az IQ-tesztek e képességet teljes körűen mérik-e, vagy annak csupán egy szűk szegmensét, és hogy azt is helyesen. A genetikai és a környezeti hatások módszertani elkülönítése sem teljesen megoldott. Mindenesetre, ma már egyetértés van azt illetően, hogy a genetikának fontos szerepe van az intelligenciában, legalábbis egy társadalmi csoporton belül. A rasszok közötti IQ különbségeket azonban kizárólag környezeti hatásoknak tulajdonítja a szakma. Ezen állítás logikai folyománya, hogy az egyes rasszokban még arányaiban sem térnek el egymástól a genetikailag okosok és buták. Ha netán mégsem ez lenne a helyzet, a lényeg, hogy minden népcsoportban megvan a potenciál a magas szintű intellektus egyéni kibontakozására, még ha ennek esetlegesen nem is egyforma az esélye. Jelenleg azonban nem az esetleges genetikai korlátok okoznak problémát, hanem a képességeink nem kellő fejlesztése a nevelés és oktatás útján. A mainál jóval hatékonyabb módszerekkel jelentős mértékben növelhető lenne a környezeti tényezők szerepe a genetika rovására.
Az egyes népcsoportokhoz társított negatív viselkedésbeli sajátságokat elsősorban a hátrányos szocioökonómiai helyzettel és kulturális hatásokkal magyarázzák, nem pedig genetikai alapon.
Homofóbia
A homofóbia egy sor negatív attitűdöt foglal magában az eltérő szexuális orientációval és identitással rendelkezőkkel szemben, melyeket táplálhatnak félelmek, undor, vallásos hit, illetve a konformitás, a nevelés, a média és a propaganda. Az előítéletesség legsúlyosabb vádja a bűnösség, mely ma elsősorban a szentkönyvekre való hivatkozó vallásosság oldaláról jön elő. A természetellenesség érve is gyakran elhangzik. Ez azonban nem áll meg, hiszen a homoszexualitás az állatvilágban is előfordul, hogy ne menjünk messze, pl. a törpe csimpánzoknál igen gyakori. Nem szolgálja a szaporodást, érvelnek sokan. A helyzet az, hogy az ember szaporodási potenciáljának csak töredékét valósítja meg az élete során, így mások is kérdőre vonhatók lennének, miért nem, vagy csak 2-3 gyermeket nevelnek egy csökkenő létszámú, elöregedő társadalomban. Sokan undorítónak találják a homoszexuális aktust. A primer érzelmek által irányított gondolkodás eredménye az erre alapozott nézet, mely az ezt vallók esetében nem csupán e kérdésben nyilvánul meg. Veszélyeztetik a családi értékeket és a hagyományos normákat, állítják sokan indulatosan. A modern civilizáció lényege a normák folytonos változása. Nem kell tartanunk ettől, vagy ha igen, hát óvjuk a saját normáinkat, s hagyjunk békén másokat. Vannak, akik a homoszexualitást betegségnek tekintik. Mivel nem áll fenn az egészség romlása, nem helyes a terminológia. A promiszkuitás vádja is gyakran megjelenik. Itt azonban inkább arról van szó, hogy a férfiak szexuális érdeklődése a stabil párkapcsolatoknál elvártaktól jóval tágabb spektrumú, a női erény és válogatósság azonban kordában tartja ezt. Két férfi esetében azonban hiányzik e korlát. Tehát itt nem a homoszexualitás, hanem a férfilét helyzete áll fenn. Végül sokan a homoszexualitást választásnak tartják, annak erkölcsi ódiumával egyetemben, ami miatt az érintettek számára a genetikai meghatározottság szimpatikusabb, hiszen így nem viselik a döntés felelősségének terhét. Hozzáteszem, a környezeti meghatározottság sem jelent szándékosságot, sőt feltehetően gyengébb szintű rögzülést sem.
A család- és iker tanulmányok szerint a homoszexualitásnak komoly genetikai komponense van, melynek mértéke az adott kutatástól függ, rendszerint 50 százaléknál alacsonyabb. A konkrét örökletes hátteret azonban máig homály fedi. A témában legátfogóbb tanulmány a rangos Science tudományos lapban jelent meg, a vizsgálat félmillió európai hátterű brit személyt foglalt magában. Kiderült, amit már korábban is tudtunk, hogy szemben a bombasztikus szalagcímekben sugalltakkal, nem létezik egyetlen homoszexualitás gén. A kutatók öt genetikai markert tudtak azonosítani, melyek mindössze 1 százalékban magyarázzák a meleg orientációt, s melyek közül csupán egy szexhormon gén tűnik logikusan kapcsoltnak. Valószínűleg több száz, ha nem ezer génvariáns állhat a háttérben. A tanulmány fontos konklúziója, hogy a génekből nem jósolható meg a szexuális preferencia és orientáció. Azt persze nem tudjuk kizárni, hogy újfajta megközelítésekkel a jövőben nem lehet-e majd erre megbízható becsléseket adni.
A tanulmányok többsége szerint a szülők szexuális orientációja nincs, vagy alig van hatással a gyermekek e sajátságára, illetve, hogy a homoszexuális családban nevelt gyermekek nem szenvednek extra pszichológiai problémáktól. Az a tény, hogy a szexuális orientációnak környezeti tényezője is van, nem jelenti egyben azt is, hogy tudjuk, hogyan lehetne megváltoztatni azt. Nincs semmilyen bizonyíték a konverziós terápiák hatásosságát illetően.
Szexizmus
A szexizmus a nemi szerepekről sztereotip módon vélekedik és azt a hitet foglalja magában, hogy a férfiak előbbre valók a nőknél. A szebbik nemet sokan alacsonyabb rendűnek és butábbnak tekintik, és úgy vélik, hogy alkalmatlanok vezető szerepre. Gyakori nézet, hogy a nőknek kizárólag a tradicionális szerepüket kellene gyakorolniuk, úgymint a gyermeknevelés, a konyhában való szorgoskodás és a férfi kedvében való járás. Kérdés, létezik-e biológiai alapja a női szerepnek. A válasz igen. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy ha egy nőnek képessége és ambíciói vannak ettől eltérő tevékenységre, igazságtalan azzal érvelnünk, hogy a konyhában a helye. A férfi ősi szerepe a vadászat, mégsem elvárás, hogy puskával a kezükben járják az erdőt.
A kutatások többsége szerint a nemek közötti intelligenciabeli különbségek elhanyagolhatók, de egyes kognitív készségekben valóban megfigyelhetőek. Például a nők verbális képessége átlagosan jobb, míg a férfiak a térbeli feladatokat oldják meg hatékonyabban. Egyes IQ-beli különbséget kimutató vizsgálatok konklúziója pedig az, hogy az eltérés megszűnik, ha kalkulálunk a szocioökonómiai tényezőkkel. A „variabilitás hipotézis" szerint a férfiak nagyobb genetikai változékonysággal rendelkeznek, ezért felülreprezentáltak a különféle haranggörbék mindkét oldalán.
Klasszizmus
A klasszizmus szerint az emberek értéke és képességei elsősorban társadalmi osztályukhoz kötődnek. E nézettel elsősorban a felsőbb osztály képviselő rendelkeznek, melynek szerepe az ideológiagyártás saját helyzetük objektív voltának beállítására. A klasszizmus eszméjét egy, a magyar közéletben elhangzott kijelentéssel lehet kitűnően megvilágítani: “akinek nincs semmije, annyit is ér”. Eszerint az alsóbb osztály tagjai azért nem értek el semmit, mert lusták, képzetlenek, kevésbé intelligensek és egyébként is, ők maguk felelősek a szegénységükért, ráadásul, nem elfogadható erkölcsi normákkal rendelkeznek. E nézet szerint az alsóbb osztály tagjai megfelelő helyen vannak, ezért nem kell politikailag a felemelkedésüket támogatni. A társadalmi sikerhez szükséges tehetségnek az érintettek rendszerint genetikai hátteret tulajdonítanak. Valóban, számos tanulmány jutott erre a konklúzióra. Kathryn Harden viselkedés-genetikus szerint azonban a tehetséget nem felsőbbrendűségnek, hanem szerencsének kell felfogni, melyet a genetikai lottón nyertünk. A sikernek persze léteznek alternatív módjai is. Sokan például öröklik a vagyont, míg mások kapcsolataik révén, megmérettetés nélkül lesznek nyertesek.
Nacionalizmus vs. patriotizmus
A nacionalizmus a nemzeti egységet hangsúlyozó, de más csoportokra nézve rendszerint kirekesztő eszme. A jellemző attitűdök egyike az etnocentrizmus, amely a saját etnikum felsőbbrendűségébe vetett hit. A nacionalizmus további jellemzői a xenofóbia, az irredentizmus, az autoriter vezetés társadalmi elfogadása, a gazdasági protekcionizmus, valamint más népcsoportok elnyomása. A nacionalizmust gyakran szembeállítják a hazafisággal, amely nélkülözi a kirekesztést. Közös azonban a két attitűdben, hogy mindkettő a törzsi ösztön működésének eredménye.
Hajlamsító tényezők
Az előítéletességre különféle értelmi, pszichológiai és biológiai tényezők hajlamosítanak. A tudatlanság fontos elem, hiszen a képzetlen elmének nincs esélye a problémák lényegének megértésére. Továbbá az érzelmi/intuitív típusú mentalitással rendelkezők fogékonyabbak a gyűlölködő eszmék befogadására, mint a logikus, önreflexív gondolkodásra képes emberek. A prekoncepciók kialakulásában a legfontosabb kognitív torzulást okozó tényezők a csoportösztön, az érdek, a félelem, a frusztráltság és a személyiség. Az élettani tényezők közül az alábbiakat tárták fel a kutatások: stressz, szorongás, valamint az érzelmi és szociális viselkedés szabályozásában fellépő disszonanciák. A genetikai vizsgálatok az agy viselkedésközpontjainak működését irányító génekben (dopamin-, szerotonin-, és oxitocin receptorait kódoló gének), valamint a stresszválaszhoz kapcsolódó génekben tártak fel asszociációkat.
Összefoglalás
A modern emberi elme a civilizációs fejlődés eredménye; enélkül nem sokban különböznénk egy főemlősközösségtől. Ugyanakkor az is egyértelművé vált mára, hogy pszichológiai sajátságaink komoly örökletes komponenssel rendelkeznek, noha precíz genetikai hátteret még nem tudunk rendelni ehhez. Intelligenciánk potenciálja jóval nagyobb, mint amit kihasználunk, már csak ezért sincs sok értelme az esetleges genetikai korlátokat feszegetni. Megfelelő nevelési és oktatási metodikákkal a jelenleginél jóval nagyobb szellemi teljesítményt tudnánk elérni. Egy ezt célzó program nem csupán az előítéletesség elleni harchoz biztosítana hatékony fegyverzetet, hanem egyenesen történelemformáló hatással is rendelkezne.