Szabó Antalné, Rózsika néni tizenhat hónapja került a mezőkövesdi idősotthonba, miután két hónapig lábadozott egy makacs vírusfertőzésből. Most haza akar menni a kompolti házába, ahol majd hatvan évig élt. A legtöbb élemedett felnőtt egykori óvónőjeként – s nem mellesleg Kápolna díszpolgáraként – reméli, örvend oly köztiszteletnek, hogy segítik a boldogulását. A pénz nem veti fel, de apránként fizetni is tud. Unokáival, meséli, igen jóban volt, de most nem engedik hazamenni, s ezzel rosszul szeretik őt. Az otthonban senkire nem mond egy rossz szót sem. Édesapját emlegeti, aki megtanította neki: ő nem különb senkinél, de nála sem különb senki.
– Nem, nem. Nem kell nekem járókeret. Már régen nem használom – veselkedik neki Rózsika néni, kihúzza magát, és lendületesen megkerüli az alumíniumkészséget. – Rendesen tudok menni. Sietni nem tudok, mert a szemem gátol. Óvatos vagyok. Amit kell, megcsinálok magam körül. Én ágyaztam be. Elmegyek ebédelni, lemegyek az udvarra. De csak óvatosan.
Rózsika némi látását tizenhét éve makuladegeneráció korlátozza. Akkoriban agyérgörcse is volt, mint meséli, 69 évesen és három hónaposan. Elveszítette a beszédkészségét. A logopédus nemrég elismerően szólt az artikulációjáról és a választékosságáról. Ebben nem is érheti szó a ház elejét. Rózsika néniben emelkedetten szólalnak meg a múlt századi oktatás-nevelés legnemesebb értékei, köztük a tisztelet és a tapintat.
Kitörési kísérlet
– Ha nem adják oda a kulcsomat, akkor megkérem a körzeti megbízott rendőrt, hogy jöjjön el, és valaki majd kifeszíti az ajtót.
Ezt tervezi Rózsika néni. A szobájában beszélgetünk vagy egy órája. Régen volt ilyen jókedvű. Bízik benne, hogy az unokák kötélnek állnak, és támogatják a hazaköltözését. Mi is a lányok mellett lobbizunk, mert van mit javítani az egykor szép kapcsolaton.
– Engem szerettek az unokáim.
– Most is szeretik, de úgy hiszik, akkor szeretik jól, ha biztonságban tudják.
– Pontosan így van, jól fogalmazott – mondja. – És maguknak mi a véleményük rólam?
Ezen a ponton megnyugszunk. Ígéretes, ha valaki ennyire zaklatott hónapok, tragikus évek után, erőteljes elvágyódással is kontrollálja magát, érti a korlátait, és kíváncsi a kívülálló véleményére.
Rózsika néni egykori óvodása, nevezzük Júliának, néhány napja keresett bennünket a szabadulni vágyó asszony történetével. Mint rendesen, most sem gondoltuk, hogy egy véleményből megismerjük az igazságot, de minden érvét figyelemmel hallgattuk. Még egy kormányhivatali jogsegélyről is mesélt, amiből kiderült, az intézmény nem tarthatja fogva Rózsika nénit. Erről természetesen nem volt szó, de a távozását sem segítették különösebben.
– Pokollá tették az élete utolsó szakaszát – meséli Júlia. – Aláírattak vele rengeteg papírt, amiből nem sokat értett. Aztán azzal tartották sakkban, hogy az unokák beperlik az idősotthont, ha hazaengedik.
Ez persze lehetett félreértés vagy túlzás rossz pedagógiai célzattal, Rózsika néni mindenesetre így meséli. Az is mélyen érintette, amikor a sírását nehezen viselte egy dolgozó, és azzal korholta le, hogy „nem kell a bolondok számát szaporítani”.
– Értelmesen, logikusan gondolkodik, nem szenved az ítélőképességét és az önmagáról való gondoskodását korlátozó demenciában. Minden telefonszámot megjegyez, merthogy nem tudná őket elolvasni – folytatja az állapotismertetést Júlia. – Nincs olyan orvosi javallat, ami szerint 24 órás felügyeletet igényelne. A kompolti idősek napközi otthona pedig telefonon kinyilvánította, hogy amint odaérkezik, napi háromszor fél órás gondozásba veszik. A bevásárlásban, a gyógyszerbeszerzésben is segítenek.
„Rám a Jóisten vigyáz”
Az unokák árnyalják nagymamájuk önálló életvitelének lehetőségeit. Azt mesélik, hogy amíg az édesapjuk élt, és Kompolton két percre lakott, nap nap után segített Rózsika néninek, ahogy az édesanyjuk is gyakorta. A lányok három-, illetve egyórányira laknak, emiatt a gyakori segítségnyújtás nem opció. Édesapjuk halála után a nagymama elesett, említenek szomorú példát, és beütötte a fejét, amit a balesetin kellett összevarrni. Egyszer pedig a magas vérnyomása miatt azért nem került kórházba, mert a menyéhez, a lányok édesanyjához költözhetett. Ezért gondolták, hogy jó helye lesz nagymamájuknak Mezőkövesden. Ha hazaengednék, akkor egy nővéri vélemény szerint egy héten belül, szerintük napokon belül baj érné Rózsika nénit. Időnként szívesen hazavinnék, de a végleges hazaköltözését a fentiek miatt nem tartják jó ötletnek.
– Lehet, hogy szeretnek, csak nem jól – reagál erre Rózsika néni.
Nem akar máshol élni, csak Kompolton. Ahol sokan emlékeznek rá. Kápolna díszpolgára emlékei szerint 2006-ban lett.
– A falunapon tüntettek ki, jóval a nyugdíjba vonulásom után – meséli. – Szerettem Kápolnát, megbecsültek, és én is nagyra becsültem a kápolnai népet. Mindegy, hogy magyar, vagy cigány. Tizenhat dolgozónk volt a háromcsoportos óvodában. Konyhát is vittünk. Maximálisan kihasználtam a munkaidőmet, vagy ő engem, nem tudom. Most haza akarok menni. Enyém a haszonélvezeti jog. A férjem 2001-es halála óta ez nem változott. De nem adják oda a kulcsot. Nem tudom elhinni, hogy valaki szeretetből ezt megtagadja. Igaz, hogy 86 éves vagyok, de nem vagyok hülye. El tudnám magam látni. Nem próbálom, hanem meggyőződöm róla, hogy mit tudok. Mit lehetne tenni, hogy hazamehessek az otthonomba? Nem akarok én rosszat mondani erre az intézetre, de jót se tudok. Sehogy se bánnak velem. Engem nem kell kiszolgálni. Engem nem kell félteni.
Rám a Jóisten vigyáz, ha akar. Jobb vigyázót nem tudok.
– El tudna képzelni olyan idősek otthonát, ahol jól érezné magát? – kérdezzük.
– Nem. Csak otthon, ahol 1959-től hatvanegy évig laktam.
– Jó napot kívánok! – érkezik határozottan az otthon tulajdonosa. Bemutatkozik. – És akkor mit keresnek itt, engedély nélkül? Be van írva a nevük a füzetbe?
– Az egyikünké igen.
– Akkor legyenek szívesek kifáradni.
Biztos, hogy ezt nem fogjuk megtenni, felelünk. Ő azt mondja, megteszi a lépéseket, mert ez egy zárt intézmény. Mi a látogatási idővel érvelünk. Ő azzal, hogy a mamának a két unokája van megadva, aki látogathatja.
– Nekem őrájuk szükségem volt – szólal meg védelmünkben Rózsika néni. – Szerettem volna velük beszélgetni.
– Az unokái tudnak erről?
– Nem érdekelnek az unokáim.
– Látja, erről van szó. Erről a konfliktusról. És nekünk ezt a két oldalt kell nézni.
– Asszonyom, nem vagyok én gyámság alatt.
– Tudom, hogy nincs gyámság alatt. De mi a probléma?
– Semmi problémám nincs. Csak haza szeretnék menni. Minél előbb. Amíg élek.
– De ezt az unokáival kell megbeszélni.
– Igazából ővelük nem haladtam. Mert úgy gondolják, hogy én rájuk szorulok. Pedig eddig sem szorultam senkire a tizenhét esztendő alatt. Mindig így láttam, ahogy látok. Senkire nem volt szükségem, csak azokra, akiket én megkértem.
– Akkor miért tetszett ide bejönni?
– Azért, drágám, mert idehoztak a kórházból.
– Papír van a kezünkben, hogy nyilatkozik: saját akaratából, önszántából…
– Engem a kórházba utalt a háziorvosom, mert a két gyász után valahogy összecsuklottam. Úgy határoztak az unokáim, hogy ide engem behoznak. Nem a saját akaratomból vagyok itt. Énértem nem kell felelősséget vállalni. A Jóisten tudja, hogy én csak őrá számíthatok, senki másra. Önökre sem.
– Miránk miért nem számíthat?
– Azért, drága, mert ez nem az én világom. Én csak annyit kérek, hogy hazamehessek. Csak ennyi, semmi több. Ha meggyőződöm arról, hogy nem bírok egyedül élni, akkor majd visszajövök. Három hónapig ezt megtehetem. Megmondta az ügyvéd is, hogy én innen nyugodtan kisétálhatok. Nem vagyok gyámság alatt. Én amúgy nem ismerem magát, asszonyom. Tudom, hogy maga ennek az intézménynek a tulajdonosa.
– Énáltalam tetszett ide bekerülni. Az orvosok velem beszéltek.
– Akkor én nem voltam döntésképes. Nem tudom, mit írtam alá. Egyet tudok a végéről, hogy koporsós temetést kérek.
Az unokák kerülnek szóba.
– Nagyon jó unokáim voltak. Minden héten jöttek, nagyon szerettem őket, szerintem ők is engem. Csak a körülmények úgy hozták, hogy ez megváltozott. Bizonnyal azért, mert meghalt az anyjuk-apjuk, nekem meg a fiaim – csuklik el a hangja. – A bánatunkban nincsen különbség. Az unokáim most nyugodtan akarnak élni. Éljenek nyugodtan. Én nem zavarom őket. Eddig nem tudtak segíteni, ezután sem várom el. A kompoltiak azonnal gondozásba vesznek, és mindent megtesznek, hogy nyugodtan tölthessem a napjaimat. Sok segítségem lesz, persze, ha meg tudom fizetni.
– De tessék belegondolni – érvel a tulajdonos –, hogy ilyen idős korban... az unokái, akiknek családja van, kisgyereke, nyugodtabban vannak, hogy ilyen helyen van.
– De én nem számítok?
– Maga számít elsősorban. De ezt velük kell megbeszélni.
– Nem fogok már könyörögni senkinek. Micsoda dolog az, hogy nem mehetek haza. Befejeztem, drága, nincs több mondanivalóm.
– Tessék idefigyelni, holnap el tud menni? Én erőszakkal itt senkit nem tartok. Sorban állás van. Felém ilyen megkeresés még nem érkezett.
– Senkihez nem mentem kérni, amíg úgy éreztem, itt a helyem. Nem volt nekem rossz itt, de jó se. Előfordult, hogy megbántódtam. Nem mondok neveket, történeteket. Érzékeny ember vagyok. Óvónőképző intézetet végeztem csak, egyszerű ember vagyok, de megálltam a helyemet.
– Az unokák féltő szeretete ideláncolhatja Rózsika nénit? – kérdezzük a tulajdonost.
– Nem láncolhatja ide. Elmehet három hónapra, de fizetnie kell ágyfenntartási díjat. Ha szeretne ebédet íratni, nem fog tudni, mert itt nyilván van tartva, kidobja a rendszer.
– Akkor ez egy rossz rendszer – mondjuk. – Tessék írni a kormányhivatalnak.
– Azt hiszi, hogy én ezt el tudom intézni?
– Ne adja fel! Ebédet kihúzzuk itt, behúzzuk ott.
Nincs egy mosoly
A tulajdonos nélkül folytatjuk. Nehéz kérdést teszünk fel Rózsika néninek.
– Azt ugye tudja, hogy az is felmerülhet sokakban, hogy Rózsika néni esetleg odahaza eldobja magától az életet.
– Nem, nem. Nem az fajta vagyok, aki megijed a saját árnyékától. Nem fogok megijedni. Hívok segítséget.
– Elképzelhető, hogy ide visszajön?
– Egyáltalán nem. Ha mégis arra kerül a sor, Kálban is van idősek otthona. Meg kell győződnöm, hogy meg tudok-e birkózni azzal, ami rám vár.
Rendes otthont hagytam magam mögött. Most nem az. De nem maradok itt. Nem akarok itt meghalni. Sok nem lehet hátra.
Az életem nagy része mögöttem van, amit meg sem érdemeltem. Nem tudom, miért tartogatott itt a Jóisten. Mi célja volt? Miért kellett ezt a sok bánatot megérnem? – vékonyodik el a hangja.
A kis asztalon az egyik dédunoka fotója.
– Nagyon kedves kislány, szokott telefonálni nekem. „Szia, Dédi!” – utánozza a 4,5 éves kicsi hangját. – „Dédi, voltam a templomban biciklivel. Mesélt a pap bácsi.”
Aztán az idősotthonról mesél. Sajnálja, hogy nincs egy mosoly az emberek arcán. Ha megtalálja a hangot valakivel, az másnap már meg sem ismeri őt. Mindenki magával törődik.
– Rádiót hallgatok néha, amikor a vasárnapi misét a Bazilikából közvetítik. Tekintettel vagyok Mariska nénire, ő kevésbé van tekintettel énrám. Ő megmondta, hogy este 9-ig nézi a tévét.
A szabadulás kulcsa
Mindezek után ismét felhívjuk a fiatalabb unokát. Elmondja, oda fogják adni a kulcsot a nagymamájuknak.
– Kapott már nyolc hónapon belül kétszer olyan telefont – teszi föl a kérdést –, vagy akár egyet, hogy mentők, rendőrök és tűzoltók szálltak ki a szülői házukhoz?
A fiatalasszony érveit érteni vélem. A szülei elvesztése mély sebet ütött rajta.
– És én megkérdezhetem, hogy az állhatatos akarása miatt ezek után haragszanak-e majd Rózsika nénire?
Az unoka hallgat, és felmentést kér a válasz alól.
Talán lesz idő az enyhülésre.
