Nincs szerencséje a magyar egészségügynek az orvosok etikai problémáinak rendezésével: jelesül az etikai bizottságok újraszervezésével, amit a Belügyminisztérium új rendeletbe foglalt (22/2023.(VI.30). Ennek kapcsán meglehetősen éles vita alakult ki az Orvosi Kamara és a Belügyminisztérium között. Menet közben derült ki a hatalom számára, hogy a rendőrminiszter által megálmodott módon, orvosok nélkül nem lehet orvosszakmai etikai bizottságot működtetni. Ezért toborzásba kezdtek. A MOK viszont úgy véli, nem mindegy, hogy ő és tagjai mihez adják a nevüket, ha egy bizottságba beülnek.
A BM szerint a MOK „álhírt” terjesztett, pedig előbb a saját háza táján kellene rendet tennie. Az új rendeletből hiányzik ugyanis a legfontosabb: mi az új etikai bizottságok célja? Azt látjuk, hogy az Egészségügyi Tudományos Tanácsban (ETT) létrehozott csúcsbizottság elnevezése Egészségügyi Területen Működő Igazságügyi Szakértői Testület. Ami azt jelenti, hogy mindenképpen a jogi, fegyelmi ügyekkel akarnak foglalkozni - a bioetika valahogy kimaradt innen.
Az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT), amely magára vállalta az új etikai rendszer kialakítását, a maga rangjára emelte és a saját nevével jelölte meg a vármegyékben és országosan toborzott testületeket. Pedig az akár negyven orvost is foglalkoztató testületekről (10+10 tag és ugyanennyi póttag) nem mondható el, hogy tudományos rangja volna. Ez csak a marketing.
De ha ezek a testületek nevelni kívánják az orvosokat és a betegeket, akkor ez az egész egy nagy tévedés. Mert "ezeknek a testületeknek elsőrendű feladata az lenne, hogy a társadalmi együttműködés fontos szereplői legyenek, megteremtve a beteg és orvos közötti bizalmat és egyensúlyt a döntések meghozatalánál” - írta J. D. Moreno 1987-ben. A rendeletből azonban a betegek érdeke éppen hogy kimaradt.
Miért is kapta fel az Orvosi Kamara a vizet? Miért mondta tagjainak, hogy meggondolandó a részvétel? Mert ez a rendszer kísértetiesen hasonlít a Kádár korszakéra. Arra, hogy 1958-1989 között az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete (EDSZ) felügyelte az etikai bizottságokat, és a célt az illetékes pártállami szervek egyetértésével „az orvosok és egészségügyi dolgozók körében - a magas szintű hivatás-erkölcsiség kialakítása és érvényesülése érdekében - végzett állandó nevelőmunka”-ban határozta meg.” További feladatul a fegyelmi ügyek véleményezését, a fegyelmi határozatok értékelését jelölte meg. A tevékenység szoros párt-, szakszervezeti és állami irányítással zajlott.
A betegek szemével elég rémesnek látszik, amit a BM a leendő tagok kapcsán megfogalmazott. Rohamléptékben kell őket megválasztani, az orvosokat az adott vármegyében működő egészségügyi szolgáltató jelöli ki az etikai bizottságokba. Bizonyára már most listázzák a szervilis orvosokat, akiket "a jelölt személyek közül a vármegyében dolgozó orvosok megválasztanak.” A bioetikai tudás, a döntési képesség nem feltétel.
Még a feddhetetlen előélet sem. A jelöltnek csak nyilatkoznia kell: „az elmúlt öt évben nem született velük szemben jogerős elmarasztaló etikai döntés". Tehát öt év után elévülnek az ügyek, mondjuk ha a jelölt hálapénzért kért haldoklótól, vagy abuzálta a páciensét. Az ETT Vármegyei Etikai Tanács, amely az etikai eljárás során vizsgálja az eseti ügyeket, eszerint akár börtönviselt, erkölcsileg elmarasztalt személyt is foglalkoztathat az elévülés után?!
Dr. Blasszauer Béla bioetikus így foglalja össze a minimális erkölcsi kívánalmakat az orvosi etikai, vagy kórházi etikai bizottságok tagjaival szemben: „Erkölcsileg feddhetetlenek legyenek. Valóban hajlandók ilyen munkában részt venni. Időt és energiát is tudnak erre szentelni. Bátran véleményt mernek nyilvánítani, még akkor is, ha az ellenkezik pl. a bizottság egyik főorvos tagjának véleményével…Hajlandók releváns irodalmat olvasni, a medicina morális gondjait figyelemmel kísérni.”
A szakirodalom szerint a gyakorlati kérdésekre fókuszáló etikai bizottságoknak három fő funkciójuk van: ügyeket vizsgálnak; szakpolitikai etikai kérdésekkel foglalkoznak; végzik a személyzet oktatását. Egyes szerzők a mediátori funkciót emelik ki. Eszerint a bizottsági tagok, beszélik a bioetika, a jog, az orvostudomány, a pszichológia nyelvét; ismerik a kulturális másságot, az empátiát. Azt kívánja tőlük a jó erkölcs, hogy erkölcsi iránymutatást adjanak és felelősséget vállaljanak saját személyükben, de közös döntéseik által is. Ezeket a fogalmakat a rendőr minisztérium nem ismeri.
A bizottság legfontosabb funkciója az egészségügyi személyzet érzékenyítése lenne az etikai problémák iránt, egyben a bioetikai kérdések tudatos kezelése. Azért, hogy - ismét Morenót idézve - "ez a hivatás elérje erkölcsi fejlődését, amit csak a beteg kívánhat magának, hogy ekképpen járjanak el, amikor kiszolgáltatja magát az orvosi eljárásoknak".
Ehelyett a rendelet olyan bizottságokat hoz létre, amelyek működését J.C. Fletcher 1995-ben „nem boldogulnak szindróma”-ként írta le. Vannak, de nem csinálnak semmit. Én inkább sóhivatalnak nevezném őket, mert ilyen etikai bizottságot már gyártottunk. A máig hatályos a 14/1998. (XII.1.) Eü. M. rendelet előírja a kórházi etikai bizottságok működését az egészségügyi intézményekben. Ezek a bizottságok gyakorlatilag 25 éve nem működnek. Részben átalakultak, részben vegetálnak. Vezetői negyed századon át azon imádkoztak, hogy panaszos meg ne találja őket.
Pedig a szakirodalom szerint azok a bizottságok a legsikeresebbek, amelyek a legközelebb vannak az érintett betegekhez, az egészségügyi személyzethez. A vármegyei etikai bizottság viszont a betegtől nagyon messze van.