- Szűcs Virág Natália: Szóval, tettel és elmúlással

Halottnak üdvözletet címezni röhejes érzés. Még ha nem is üdvözletnek hívják. Mi van, ha nem tetszik neki? Szenvtelennek tűnhetünk kívülről, ahogy egymásnak adogatjuk a cserepet. Ragaszkodtam hozzá, hogy ne csokrot vigyünk, mert az… nem él. A virágkötő hölgy, ötven év körüli, mosolygós, nem jön zavarba. Máshol vett virágot is szívesen vállal, mondja, közben segítségül idézetes könyvet vesz elő. „Fájdalommal búcsúzunk.” Nem, ezt nem. Sírva vigadni egy dolog, van, hogy a kedv túlcsordul. De hogy gyászolni is úgy gyászoljunk, hogy az egésznek az okát, a még el nem tűnt, de folyamatosan, tartóztathatatlanul eltűnőben lévő közös örömet figyelmen kívül hagyjuk, azt nem. Vigadva szeretnék sírni. A hölgy türelmesen forgatja a lapokat.
„Szívünkben örökké élni fogsz.” Ez jó. Illetve legyen inkább „lelkünkben”, az emelkedettebb, a szív csak egy szerv… Nem igaz, hogy még mindig nincs rutinom ebben. A hölgy szalagot mér ki, és nekilát. Ugyanazok a szocializmusbéli, összekötetlen gyöngybetűk, mint nagypapámnak voltak. Mintha nyomtatva lenne. Az utolsó pár évben minden képeslapját megtartottam, nem volt szívem kidobni. Hátha az egyik az utolsó lesz. Szerencsére sokáig nem volt igazam. „Jaj, Istenem, nem igaz, kimaradt az örökké!” Újrakezdi egy másik szalagon. Én a testvéremre nézek, próbálom visszafogni mindkettőnk nevetését. Nem illik. Pedig az élet abszurditásától a vége sem mentes, sőt. Miért ne érkezzünk jókedvvel?
Egyébként is örülünk, hogy viszontlátjuk a családot. Az unokatestvérem Rotterdamból jött haza. Nem a temetésre, már vagy fél éve is megvan. Nem találta a helyét. Az öcsém maga is Stockholmból. Most sem találja. Önmagát sem. „Készen is vagyunk. A Krisztián ugye K-val, nem C-vel van? Bocsánat, tudja, határon túl jártam iskolába.” Megnyugtatja az eladó hölgyet, hogy nagyon szép lett. A K betűje is igazán kecses. Sokan hanyagul, két mozdulatból írják, de ő mindhármat rászánta.
Az érkezők egy része, hozzá hasonlóan, mindig is itt volt otthon. Az elmenők egy része visszajön, vagy vissza tudna jönni, de nem teszi. Mindezt, mert szeretik a hazájukat. Azok, akik már nem tudnak – drágábban jár a révész, vagy a világ jár gyorsabban, nincsen időnk emlékezni, tudja a fene –, pedig részévé válnak a saját hazaszeretetünknek. A bennünk lévő otthonnak. Nagypapám is magyar volt. Sváb családból ugyan, de hozzám magyarul beszélt. Budapestre munka miatt költözött fel Pécsről, az új társasházépítéseket felügyelte, hetvenöt éves koráig, amikor az egészsége miatt kénytelen volt nyugdíjba menni. Alapvetően szeretem a titkokat, de rájöttem, hogy csak akkor, ha még fény derülhet rájuk. Amiket tőle nem kérdeztem meg, az már nem rejtett, hanem elveszett tudás. Például milyen érzés letenni egy alapkövet, felhőkarcoló-e minden ház, ha köd van, hány építész kell Isten országába.
Emelt fővel, könnyekkel küzdve vonulunk az urna után. Máté Pétertől szól az Elmegyek. Sosem gondoltam volna, hogy jobban megríkat, mint a Mozart-rekviem. „Nem itt nyugszik a testvéred is?” – kérdezi az egyik rokon édesanyám húgát. Vörös rúzzsal adtam csókot az egy szál rózsára, amit vittem az őszi napon, amikor temettük. Másra nem emlékszem. A serdülőkör. Vagy a katolicizmus mediterrán szenvedélye. A pap imát mond, és a szürke beton egyik cellájába helyezi az urnát. „Testvérünk, okleveles építészmérnök, férj, apa, családfő indul most utolsó útjára.” Nagymamám büszkén rám néz, ő segített megfogalmazni a beszédet, úgy, ahogy nagypapámnak is a legjobban tetszett volna.
Nekem kommunikáció szakos diplomám van, de nem szeretném, ha külön említenék a temetésemen. Sőt, temetést sem szeretnék. Adják vissza a hamvaimat a természetnek. Születésem előtt is csak gondolat és termőföld voltam, hadd legyek ismét. Persze szeretem, amit a kettő között csinálok. Leginkább írok. Legszívesebben magyarul. Ez viszont nem elég ahhoz, hogy itt maradjak. Szerencsére házgyári lakások majdnem minden európai városban vannak. Sosem lesz honvágyam, mindegy, hová költözöm.
Én vétkem, én vétkem, én vérem.