birkózás;családon belüli erőszak;gyerekverés;

2023-07-16 17:20:00

Papp Sándor Zsigmond: Lila foltok

Történt egy kis baleset. Reggeli után birkóztunk egyet Dusival a kanapén. Százszor csináltuk már, megvannak a maga eszközei, fogásai és szabályai: dögönyözés, lefogás, csikizés, kapálózás. És egy szabály: ha valami fáj, akkor azt azonnal abba kell hagyni. Különben persze minden úgy megy, mint az ókori gladiátoroknál. A pankráció egyik kötelező eleme, amikor az óriás vagy az ostromlott (én) feláll, nyakában a tiltakozó, ám a dolgot nagyon is élvező betolakodóval (Dusi), majd nemes egyszerűséggel a bevált, puha kanapéra dobja vissza. Csakhogy azon a reggelen úgy esett, hogy a gyerek visszalendülő térde eltalálta az arcát, pont a szeme alatt. Azonnal és csúnyán feldagadt. Szaladtunk jégért, de hiába. Pár óra múlva már elmúlt a pirosas duzzanat, de liluló véraláfutás maradt a helyén. Mintha annak rendje és módja szerint behúztak volna neki egyet.

Mindez a születésnapja reggelén, amikor (nagyjából) minden az ő kívánsága szerint alakult, és épp készültünk a Práterbe. Amikor megtudta, hogy ezért nem kell kórházba menni, és semmi sem veszélyezteti a napot, már vigyorgott. Igen különös látvány volt a cinkosan vigyorgó gyerek, a huncutságtól csillogó szemmel és egy jó nagy monoklival. Úgy nézett ki, mint egy feljelentés. Kicsit megszeppenve is ballagtam mellette. Mit szólnak majd ehhez a szembejövők? A legrosszabb persze az lenne, ha magyarázkodnunk kellene. Megütötte az arcát a saját térdével, aha. Ez pont annyira hiteles, mint átesni a vak komondoron. Őszintén szólva én magam sem hittem volna el egy szót sem a sztoriból, s máris összeállt volna bennem a kézenfekvő, és Magyarországon nem is annyira életszerűtlen változat: eljárt a nevelőapa keze. Hiszen ez sok családnál ma is a nevelés szerves része.

Később, amikor kimentünk a parkba, ahol épp piknikes, házi fesztivál zajlott sok laza arccal és családosokkal, néhányan meg is kérdezték Dusitól, mi történt vele. Az idegenek érdeklődése akkor kissé feszélyezett, de aztán hamar rájöttem, hogy ennek igazából örülni kell. Kész áldás egy olyan közeg, amelynek tagjai nem sütik le cinkosan a szemüket, nem néznek félre, vagy kezdik el magyarázni a kíváncsiskodónak, hogy ez belügy, maradjon családon belül, hanem firtatni kezdik a gyanús sérülések okát. És ha kell, közbelépnek. Eszembe jutottak olyan pillanatok, amikor én magam is odaléphettem volna életem során a valódi vagy vélt áldozatokhoz, hogy feltegyem a megfelelő kérdéseket, de nem tettem meg. Tartottam a reakcióktól, az értetlenkedéstől, és – ekkor jöttem rá – úgy neveltek, hogy illetlenség beleszólni más dolgába. Mintha a verés is amolyan intim, négy fal között végzett cselekvés lenne, mint a szex, amit úriemberek és -hölgyek soha nem hoznak szóba nyíltan. Legfeljebb menedzselik a végeredményt.

Amikor tavaly otthon nyaraltunk a Szekszárd melletti faluban, az egyik délután áthallatszott a kerítés mögül, ahogy a szomszéd igencsak vaskos szavakkal, igencsak túlhajtott erőszakossággal „neveli”, vagyis megalázza a gyermekét. A nejem nem bírta hallgatni („senki sem beszélhet így egy gyerekkel!”), és átment. Az anyósom és én elsápadtunk, és már a lehetséges következményeket mérlegeltük: vajon szóba fog-e még állni a szomszéd velünk? Átengedi-e még a gyerekét játszani Dusival? Nagyképű fővárosiaknak tart majd ezután? Csakhogy a feleségem nem azért ment át, hogy leteremtse a szomszédasszonyt, hanem a lehető legnagyobb empátiával fordult oda az asszonyhoz, és megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben, mert úgy látja/hallja, hogy ma minden összejött. Az asszony ekkor elsírta magát, és szégyenkezve mesélni kezdett arról, hogy mi vezetett odáig. Jó nagy beszélgetés lett belőle.

Nem gondolom, hogy az álomgyári forgatókönyv szerint ezzel minden egy csapásra megoldódott, de az is világosan látszott, hogy semmi sem maradt a régi. Valami változott. Én azóta hősként tekintek a nejemre, pedig egy normális közegben nem kellene különösebb bátorság a segítséghez és a hasonló fellépéshez. Most már úgy látom, hogy bennünk, „szemérmesekben” és tétlenekben volt gyávaság, hogy nem mertük kockára tenni a jószomszédi viszonyt a gyerek érdekében. Még most is beleborzongok ebbe az érzéketlen rövidlátásba.

A gyermek a szemünk kincse. Ismerős és képeslapra illő formula, de vajon a giccses felületen túl van valódi jelentése is? Mert ha valóban kincsnek tartjuk, akkor bizony meg kell védeni, olykor még magunkkal szemben is. De vajon a szavakon túl is képesek vagyunk rá, vagy inkább hagyjuk dolgozni magunkban a hozott reflexeket? Az „egy pofon nem pofon”-szerű ostobaságokat.

Sokáig fogok emlékezni arra a zöld-lila foltra Dusi szeme alatt. Véletlen eset, de jól mutatja, hogy mi lenne az eredménye, ha a vaskezű fenyítésben hinnénk. Így torzítaná el ezt a kedves arcot az agresszió, hogy kihunyjon a fény a huncut szemekben, és átalakuljon előbb értetlenkedéssé, majd félelemmé. Meg lehet ezt tenni a szeretet nevében? Könnyű rávágni a választ, hogy: nem. De ezzel azt is el kell fogadnunk, hogy bárkinek a nevelése önmagunk nevelésével kezdődik. Annak minden bátorságával és félelmével együtt.