Egy szociológiai megfigyelés szerint az intézményi átszervezések kitűnő lehetőséget biztosítanak a kényes témák eltüntetésére. Még ha a szükség visz is rá, a rendszer átstrukturálása a benne lévők bizonytalanságérzetét növeli, és mindenképp némi stresszel jár. A változást menedzselni kell. De mi van akkor, amikor mondjuk 600 embert kell elbocsátani a Magyar Államkincstártól? Ugyan mit lehet mondani az ottmaradtaknak?
A ’90-es években médiaszociológiával foglalkoztam, és igyekeztem követni az aktuális eseményeket. Emlékszem, volt egy nagy kilépési hullám az MTV-nél, amit Hankiss Elemér, az akkori tévéelnök úgy generált, hogy a maguktól kilépő, de aztán visszafoglalkoztatott embereknek többszörös fizetést ajánlott. Így aztán Kovács úr, aki merte vállalni, hogy önként távozik, és a munkája fontossága miatt vállalkozóként visszafoglalkoztatták, hamarosan lecserélte Trabantját egy Volkswagenre – ahogy azt a korabeli reklám is ajánlotta. Eközben a munkaviszonyához ragaszkodó és ugyanazt a munkát végző Takács úr szegény maradt.
Emiatt első lépésben Hankiss Elemért utálta meg a továbbra is ott dolgozó, hisz megalázó helyzetbe került. De a vállalkozók sem szerették, mert ők meg a létbizonytalanságba, a prekariátus világba csöppentek bele. A prekariátus napról-napra él, és sose tudhatja, mit hoz a holnap. Volt aztán még egy nem várt következmény, de ez már későbbi fejlemény. Hankiss elméleti elképzelése az volt, hogy a dolog meritokratikusan fog működni, azaz a visszafoglalkoztatottnak valóban a minőségi teljesítménye dönt majd, és ezzel aztán jobban jár a tv - ezzel szemben egyre inkább a kapcsolati tőke lett a meghatározó, és ilyenformán a korrupciós kockázat is növekedett.
A ’90-es évek elbocsátási hulláma drámai volt. Emlékszem például, hogy a metróban kesztyűket árultak, mert a Pécsi Kesztyű, amely igazán minőségi kesztyűket gyártott, összeomlása végén pénz helyett árut adott a távozóknak. Ugyanakkor a vásárlókat abban az időben elsősorban az árérzékenység jellemezte, nem volt még felső közép, mindenki csak az olcsó kínai árukra cuppant, így aztán az aluljárókban a munkanélkülivé vált szegény pécsikesztyűsök is fillérekért adták a minőségi terméket. A szocialista vállalatok összeroppanása strukturális problémákat takart, így nem tudtuk jól kezelni az átállást. A spontán privatizációról pedig azóta már tudjuk, hogy erkölcstelen is volt.
A változás a demokráciákban szükségszerű, az új politikai vezetés új embereket emel be az irányításba. Jobb demokráciákban csak államtitkári szintig történik a csere, az olyanban meg, mint a görög, még a portásnak is Athén másik, távoli kerületében biztosítanak új helyet, ami miatt az illető persze fel fog mondani. (A modelltörténetet még Fokasz Nikosz mesélte közös miskolci vonatútjaink egyikén.) A magyar rendszer a német és a görög szisztéma közt van, erősen tartva a görög felé, sőt bizonyos illiberális megoldásokkal azt is megelőzi. A piaci szokásokat megtartva és a ’90-es évek elejének vadkapitalizmusát idézve ma a csoportos elbocsátás jön divatba.
Van egy emlékem az egyik minisztérium alkalmazottainak 2010 előtti várakozásáról. Valahogy sejtették, hogy a legtöbbjüknek új állást kell majd találnia. Aztán
emlékszem egy önkormányzatra is, ahol olyan mértékű volt a kicserélődés, és ezzel úgy eltűnt a szaktudás, hogy egy bizottsági ülés megtartásához átmenetileg a bukott párt korábbi képviselőjét hívták vissza, hogy pénzért tanítsa be az újakat.
S vannak egyéb emlékeim is. Egy könyvemet adta volna ki az egyik régi-új állami hivatal, de a szaktudás onnan is teljesen eltűnt. Még azt sem tudták, hogyan kell ISBN számot kérni. Egy másik minisztériumban nem értették a teljesítési igazolás logikáját, azt az apróságot, hogy az a vállalkozó érdekeit szolgálja, nem pedig a megrendelőét. És talán többen emlékszünk még arra, hogy a megnyert projekteket az új hivatalvezetők nem merték aláírni. Ez egészen olyan volt, mint a Brazil című filmben a csuklófájásra hivatkozó bürokrata magatartása.
A piaci mintára zsákmányrendszerré átalakított közigazgatás komoly bűne az egész jogvégzett apparátusunknak. Navracsics Tibor például, aki 2010-ben közigazgatási államtitkárként lépett színre, egy olyan politikai környezetben találta magát, amelyik komolyan gondolta, hogy az államapparátusban dolgozók közül az összes 40 fölött lévőt ki kéne seprűzni, mert elkényelmesedtek, mert bizonyára az előző rendszerhez hűek, mert semmire sem taníthatók meg és fejlődésképtelenek.
Aztán győzött a józan ész, és nem lett ekkora takarítás, ráadásul a "mindent központosítsunk, rakjunk rendbe, legyünk hatékonyak" elv még eltakarta a „csináljunk új klientúra” szándékot. Már akinél eltakarta. De valamiért paranoiássá vált az új politikai elit, és minden korábbi alkalmazottban az ellenséges klientúrát és hálózatot vizionálta. Ha az 50-es években lettünk volna, sokunkat szabotázsváddal vitt volna el a fekete autó. Az attitűd ugyanaz, csak a lehetőségek, a társadalmi struktúra más.
2023-ban viszont megint más helyzet. Ez az első olyan év, amikor nem lehet azt mondani a 600 államkincstári alkalmazottnak, hogy hát, nem dolgoztatok ügyfélbarát módon. Vagy: a központi akaratot és a főnökeitek elvárásait semmibe vettétek, esetleg az ellenzék politikai szekerét toljátok, vagy hogy túl erős szakszervezeti mozgalmaitok voltak, és a bérköveteléseitek miatt leállt a munka. Obstrukcióval sem lehet ezeket az embereket gyanúsítani.
A változást akkor nem lehet lélektanilag menedzselni, ha nem egy jobb működés reményében történik. Amikor a Fidesz 2010-ben átvette a kormányzást, komoly legitimációval rendelkezett arra, hogy megreformálja az államot. Ma a sajátjait rúgja ki, aminek járulékos következménye, hogy a munkát sem végzi el senki, így visszafoglalkoztatási szükségletek adódnak, mint például a vezető NATO tagországokban szocializálódott katonáknál. Az emberek nem tudják honnan és miért jön a pofon.
Feltett kérdésinkre a válasz pedig az, hogy ez menedzselhetetlen. Semmit nem lehet mondani az ottmaradtaknak. Akit kirúgtak, annak korábban sem kellett, de legalább az ottmaradtaknak mondtak eddig valamit. A Covid miatt, az energiaárak miatt, a szankciós infláció miatt. A bizonytalanságérzet áthatja az adott apparátust, aztán az állami szektort, s talán még az egyetemeket és a tudományos szférát is. Eddig az indok az volt, hogy nem hoz elég hasznot a tudomány, és hadd mondja meg az állam, mit kutassanak. A szakmai etikák kidurrannak, mint a lufi, hisz mindenki süllyedő hajón érzi magát, és különbözőképp esik pánikba - de aki kicsit is okos, menekülési utakat keres. A politikai kockázat is óriási, mert sok elbocsátott azt mondja, hogy eddig lojális volt, de miért is, és ezután felveszi a kesztyűt – nem a pécsit, mert az már elkopott -, és kiteregetheti a szennyest. Az illiberális hatalomgyakorlás, miszerint egzisztenciálisan kell sakkban tartani a népet, repedezni kezd.
Végezetül egy minapi hír arról, hogy a mesterséges intelligencia térhódítása miatt a Bild szerkesztőségből elbocsátottak 200 alkalmazottat, igaz, még nem a hír- és publicisztika-írók köréből. Ami késik, azonban nem múlik, és e tekintetben újabb evolúcióra számíthatunk. A hiteles személyekre és anyagaikra nem, de a fizetett trollokra és a propagandamédiára rossz idők várnak. Egy algoritmust be lehet állítani arra, hogy például mindenről, ami Oroszországgal kapcsolatosan pozitív, hírt, ami pedig negatív, arról konteókat gyártson. Az orosz állami média innovációja amúgy is ebben áll. Az állami médiumok alapító okiratában nem újságírás, hanem propaganda feladatok ellátása szerepel.
Propagandában a robotok kiválónak fognak bizonyulni, de ha kötelező lesz jelezni, mit készített ember és mit robot, a hiteles ember megint munkát találhat. A kérdés csak az, hogy a fogyasztókban lesz-e társadalmi integritás tudatosság. Minden demokráciában ez az alapkérdés.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.