- „A valóságot nem lehet átfesteni”

– Először is tisztázzuk, ki a transznemű?

– Aki születéskor megállapított (hozzárendelt) neméhez képest – erre az angol nyelvterületen használják a „sex” kifejezést – eltérő nemi identitással („gender”) azonosítja magát. Transznemű nőről akkor beszélünk, ha a személyt férfiként azonosítják születésekor, de nőnek vallja magát, transznemű férfiról, ha születésekor nőként azonosítják, de férfi nemi identitással azonosul. Ők a bináris transzneműek, ezentúl van még a nem bináris transznemű skála – akik egyikkel sem tudnak vagy mindkettővel tudnak azonosulni, vagy általában a nemi kategóriákat utasítják el.

– Mi lehet az oka a transzneműségnek?

– Jelenleg nem tudjuk pontosan. Kialakulásának biológiai, pszichológiai és szociális tényezői lehetnek, illetve ezeknek a tényezőknek a folyamatos kölcsönhatásából alakulhat ki. Több kutatás is folyamatban van világszerte.

– Mit jelent a tranzíció, és hogyan történik?

– A tranzíció szó átmenetet jelent egyik nemből a másikba, ami jelenleg Magyarországon csak szociálisan és orvosilag működik. Először a klinikai szakpszichológusi szakvéleményt kell beszerezni, de nálam itt megakadt a folyamat 2018-ban, mert akkor indult a válásom. Tizenöt év házasság után, két gyerekkel léptem ki a kapcsolatból. 2021 októberében újra nekiindultam, és megkaptam a pszichiátriai szakvéleményt is, ami után rögtön megkezdődött a hormonterápia. A szociális tranzíciómat már 2018 előtt megkezdtem, genderfluid (nemsemleges) megjelenéssel. Ez csak a kinézetre – öltözködés, hajviselet, szőr­zet eltávolítása – vonatkozott, hiszen az orvosi tranzíciónál még nem tartottam. Nemsemleges ruhákat hordtam, vagyis csak picit nőiesebb ruhákat, amennyit megengedhettem magamnak.

– Milyen érzés volt?

– Azt éreztem, hogy végre elindulok egy úton, amire mindig is vágytam. Tudtam, hogy hosszú út lesz, ami az ösztrogén hormon folyamatos pótlása miatt igazából sosem ér véget, és a testem is változik időközben – minden alkalommal, amikor fel kell függeszteni és újraindítani a hormonterápiát, jellemzően műtétek előtt, akkor tapasztalok hasonló tüneteket is, amikről a me­nopauzában lévő nők beszámolnak –, de legalább megtettem az első lépéseket.

Elnyomtam az érzéseimet, kerestem a válaszokat arra, mi lehet velem, miért vagyok más, mint az átlagember. Szakemberekhez fordultam, aztán évekig a vallásban kerestem a választ, de ott sem találtam meg.

– Meg lehet határozni azt a pillanatot, amikor rájött, hogy rossz testbe született?

– A felismerés egy folyamat volt, a bizonytalanságérzés tizenhat éves koromban kezdődött, akkor 1988-at írtunk. Nem volt világháló, e témában újságok, nem jártunk külföldre, nem voltak ilyen irányú orvosi ismeretek. Fogalmam sem volt, mi van velem, csak azt tudtam, hogy más vagyok, mint a többi srác. 2006 környékén már éreztem, hogy rossz testbe születhettem, ezért nem kerülök harmóniába saját magammal. A szakirodalom jól leírja a folyamatot: az ember felismeri magában a transzneműséget, utána következik egy tagadó fázis, hogy „én nem vagyok az”, utána egy „miért pont velem történik ilyen?”, aztán jön az önvád, ami abban teljesedett ki, hogy nem vagyok erre a világra való. Próbáltam elnyomni ezeket az érzéseket, és erőltettem bele magamat abba a zsákba, amibe nem illettem bele. Vívódásokkal teli, nehéz időszak volt számomra, folyamatosan elégedetlen voltam önmagammal. Ezt az állapotot nemi inkongruenciának (nemi összeférhetetlenségnek) nevezik, ami egy olyan tartós állapotra utal, amelyet az egyén a születési (biológiai) neme és a nemi identitása közötti eltérés miatt tapasztal. Kezelésre szoruló depresszióssá váltam, ami már a családom számára is teher volt.

– Tehát a felismerés nem örömteli, felszabadító érzés.

– Nekem nem volt az! Küzdelmes, hosszú és nehéz időszak volt, aztán magam álltam le az an­ti­dep­resszáns­sal, elindult a tranzícióm, és minden a helyére került.

– A családja tudta, min megy keresztül?

– Á, dehogy! Amíg nem voltam biztos a dolgomban, nem mondtam el a feltételezésemet. A feleségemnek 2006-ban, a házasságkötésünk előtt ugyan elmondtam, hogy valami nem oké velem, de nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mi nincsen rendben. Akkor ő ezt elfogadta, úgyhogy túlléptünk rajta, és összeházasodtunk, lett egy kislányunk és egy kisfiunk. A másfél évtized alatt egy stresszes hullámvasúton ültem, mert volt, hogy több, volt, hogy kevesebb időt és energiát igényelt az, hogy folyamatosan elnyomjam a frusztrációt. Egy idő után, amikor sehol nem találtam meg a választ, kimondtam: transznemű vagyok!

– A gyerekek tudják, hogy apa transz­nemű?

– Hogyne! Elkövettem azt a hibát az előbújásomkor, hogy amikor 2021-ben megkezdődött az orvosi tranzícióm, akkor nekik és édesanyámnak mindent elmondtam, amit csak tudtam magamról és a nővé válás teljes folyamatáról. Most már bánom, és tudom, a kevesebb információ több lett volna, mert a gyerekek ezt úgy élték meg, hogy apa eltűnik, apa nincs többé. Akkor már megvolt a Mónika név, amit viselni akartam, ezért elneveztek Momónak. Ami, lássuk be, jobb, mint ha a játszótéren utánam kiabálnák, hogy apa, apa! De mint mindent, ezt a nehézséget is túlélte az összetartó szeretetünk.

– Átalakult a szexuális élete?

– Fontos, hogy beszéljünk arról, hogy a szexualitás és a nemi identitás két különböző dolog, és nem keverendő össze. Amíg a női identitásom folyamatosan erősödött, és nem hullámzott egy percig sem, addig a szexualitásom változott. Ma nőként férfiakhoz vonzódom, heteroszexuálisként tekintek magamra, előtte biszexuális időszakom volt, előtte pedig egy nehezen definiálható szexualitás.

– A munkahelyén tudják önről, hogy transznemű nő? Nem érte emiatt hátrány?

– Természetesen tudják. Én nyíltan nőként élem az életemet minden területen. Nagy cégnél dolgozom, a közvetlen főnököm és a munkatársaim tudják, de semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem ér emiatt.

– Említette, hogy csak szociális és orvosi úton indult el a tranzíciója. Miért?

– Azért, mert a jogi tranzícióm már el sem kezdődhetett, ezt kvázi tiltja a 2020. május 29-én megszavazott, úgynevezett 33-as paragrafus, mely alapján átírták a 2010-es anyakönyvi eljárásokról szóló törvényt. Normális, jogkövető országokban az állam önrendelkezési alapon megadja a kérelmemre az új papírjaimat, és elismeri azt, hogy élek az alapvető emberi jogaimmal, ezért a személyazonosító irataimat is az életemhez és az identitásomhoz szeretném igazítani, hogy ne kényszerüljek 85C-s mellekkel, alsó műtét után, női kinézettel, női ruhában férfipapírokkal igazolni magam. Ma jelenleg 11 országban önrendelkezés alapján működik ez a folyamat az Európai Unióban, a többi helyen pedig szakvéleményekhez vagy esetleg sterilizációhoz kötik. Tudomásom szerint sehol máshol nincsen betiltva a jogi tranzíció.

– Mit kérne egy új kormánytól?

– A nem- és névváltás engedélyezését önrendelkezési alapon, iskolai edukációt (minden szinten, általános iskolától egyetemi képzésig) transzneműség témában és egy transzegészségügyi ellátórendszer kialakítását, működtetését.

– Nem jó, ha a szülőkre bízzuk ezt a felvilágosítást, ahogy a mostani kormány mondja?

– Nem jó, ha kizárólag rájuk! Kíváncsi lennék, az olvasók közül kik tudnának most azonnal válaszolni olyan kérdésekre a gyereküknek, hogy: „Miért akar a Zsófi öltönyben táncolni egy iskolai rendezvényen, amikor a lányok kiskosztümben lesznek? Ha Peti azt mondja, hogy ő transznemű nő, akkor neki női mellei vannak? Mitől lesz valaki transznemű, és mit jelent az, hogy transznemű egyáltalán? Azt mondta az osztálytársam, hogy a transzneműek táncolnak éjjel a bárokban, meg a pornófilmekben is ezek a „kukis nők” vannak!” A transzvesztitizmus és a transzneműség sajnos nem csak a gyerekek fejében keveredő fogalmak!

– Nagy hangsúlyt helyez a kormánypropaganda által befolyásoltak felvilágosítására. Beszélgetéseken vesz részt, workshopokat szervez cégeknél, emellett Transzegészségközpont címmel honlapot működtet, és Transz­egészség néven közösségi oldalt hozott létre.

– Én a párbeszédre és a kompromisszumra törekszem. Az asszertív kommunikáció és problémamegoldások híve vagyok, ami először a meghallgatáson, a kérdések, félelmek kimondatásán alapszik, majd ezekre tényszerű, szakmai válaszokkal és saját tapasztalatokkal kell tudnom felelni. Fontos az ismeretátadás, mert csak így tudunk majd egy olyan társadalomban élni, ami nyitott, sokszínű és befogadó. Én nyitott vagyok, bárkivel hajlandó vagyok leülni beszélgetni, köszönettel és szívesen teszek eleget a megkereséseknek. Most eszembe jutottak Szél Bernadett 2020. április 7-én, a §33-as parlamenti vitájában a kormánypárti képviselőkhöz címzett mondatai: „Önök mindig a valóságot akarják betiltani, de a valóságot nem lehet betiltani, az mindig szembejön.” Én ezt a Tompa utcai pad története kapcsán kicsit átfogalmaztam: a valóságot nem lehet átfesteni, az mindig szembejön!