A védelempolitikai szakértő szerint Magyarországot párhuzamba lehet állítani Oroszországgal

A partnerországoknak oda kell figyelniük az aggasztó magyar trendekre - állítja Rafael Loss, az ECFR védelempolitikai szakértője, akivel a NATO-csúcs kapcsán beszéltünk Európa Kínához fűződő viszonyáról és hazánk helyéről a nyugati szövetségi rendszerben.

Múlt héten tartották a NATO vilniusi csúcsértekezletét, amely leginkább Ukrajnáról szólt, de a zárónapon Ausztrália, Dél-Korea, Japán és Új-Zéland vezetői is csatlakoztak a tanácskozáshoz. Mit jelent ez az észak-atlanti szövetség számára?

Kína, és tágabban véve az egész csendes-óceáni térség egyre több figyelmet kap a NATO-ban, amikor a globális biztonsági kihívásokról van szó, ez a vilniusi csúcs kommünikéjéből is kiolvasható. A szövetség ugyanakkor nem akar terjeszkedni más térségekbe, pusztán csak felismeri, hogy Európa és Kelet-Ázsia regionális biztonsága összefügg, részben Oroszország és Kína egyre szorosabbá váló kapcsolata miatt. Peking politikailag és bizonyos mértékig gazdaságilag is támogatja az Ukrajna elleni orosz agressziót, miközben a Csendes-óceán nyugati medencéjében folyamatosan teszteli, meddig mehet el, különösen Tajvannal kapcsolatban. A régió és Európa demokratikus országai egyaránt érdekeltek a szabályokon alapuló nemzetközi rend fenntartásában és megerősítésében. A NATO-ban széles körű egyetértés van arról, hogy együtt kell működni Ausztráliával, Dél-Koreával, Japánnal és Új-Zélanddal is. Ennek mértékről azonban nincs konszenzus. Franciaország például ellenzi, hogy összekötő irodát nyissanak Japánban, mert ezt a szövetség túlterjeszkedésének tartja. Párizs azt szeretné, ha a NATO szigorúan az euroatlanti térségre összpontosítana.

Az ECFR legutóbbi felméréséből ugyanakkor az derült ki, hogy az európaiak nagy többsége - beleértve a magyarok zömét - inkább kimaradna egy Tajvan miatti amerikai-kínai konfliktusból. Mi lehet az oka ennek a hozzáállásnak?

Visszamenőleg megnézve az adatokat, több tendencia is kirajzolódik. Egyrészt, egyre inkább tudatosul, hogy Kína különválik a világ többi részétől: arra törekszik, hogy minimalizálja saját függőségét másoktól, miközben növelni igyekszik mások Kínától való függőségét. Elég csak a napelemek vagy az elektromos járművek akkumulátoraira gondolni. A tanulmányunk is azt mutatja, hogy az európai közvélemény felismeri, nincs feltétlenül rendben, hogy kínai tulajdonba kerül egy újság vagy az infrastruktúra valamely része a kontinensen. Tajvant illetően úgy látom, az uniós polgárok jóval elkötelezettebbek az iránt, hogy valóban kiálljanak a szabályokon alapuló nemzetközi rend és a Tajvani-szorosban fennálló status quo mellett, mint néhány éve voltak.

Ennek katasztrofális következményei lennének a világgazdaságra, és közvetlen hatással lenne Európa prosperitására. Az Egyesült Államok vélhetően az elsők között reagálna a kínai agresszióra. Elég elképzelhetetlen, hogy egy ilyen konfliktusból kivonjuk magunkat, és semlegesek maradjunk, amikor ilyen óriási a tét.

Hogy látja, Kína megítélésével kapcsolatban formálódik-e valamiféle politikai konszenzus Európában?

Élénk viták folynak erről az európai országok zömében. Természetesen különböző pártok eltérően értelmezik azokat a kockázatokat és előnyöket, amelyek az egyes EU-tagállamok vagy akár az Európai Unió egészének Kínához fűződő kapcsolatából adódnak. A kínai állami vállalatok kritikus infrastruktúrába történő befektetésével kapcsolatos aggályokat azonban eddig csak tagállami szinten vizsgálták. Amikor Németország például azt mérlegelte, hogy engedélyezzen-e kínai beruházást egy hamburgi kikötőbe, a kormány nem igazán vette figyelembe, hogy a kínai állami cégek már eddig is jelentős részesedést szereztek kikötői infrastruktúrában szerte Európában. Bizonyos mértékig megismételjük azokat a hibákat, melyeket Oroszországgal szemben elkövettünk, amikor annyi politikai és gazdasági tőkét fektettünk a kétoldalú kapcsolatokba. Ez később visszaüthet. Szerintem nem látjuk át eléggé, hogy mik a kínai tekintélyelvűség fokozódásának belső mozgatórúgói, s csak most kezdjük felismerni Kína növekvő katonai ambícióit és képességeit.

Az ECFR-felmérése kimutatta, hogy a magyarok kevésbé kritikusak Kínával szemben. Ez sebezhetőbbé teszi Magyarországot a pekingi befolyásszerzéssel szemben?

Azt hiszem, ennél egy kicsit bonyolultabb a dolog. Egyre kevesebb a független hang a magyar információs ökoszisztémában. Az újságírók, tudósok, civil szervezetek nehezen tudják átadni üzeneteiket, mivel a kormánnyal kritikus véleményeket elhallgatják vagy elnyomják. Jól tükrözi a helyzetet, hogy Orbán Viktor miniszterelnök elüldözte a Közép-európai Egyetemet, miközben meghívta a kínai Fudan Egyetemet, hogy építsen kampuszt Budapesten.

Visszatérve a NATO-csúcsra, korábban rengeteg szó esett arról, hogy az európai közvélemény előbb-utóbb belefárad az ukrajnai háborúba, a megtámadott ország támogatásába. Vilniust követően mennyire lehet ettől tartani?

Az európai vezetők leginkább tavaly télen aggódtak: attól tartottak, hogy a gazdaságuk megsínyli az Oroszország által szított energiaválságot; Moszkva kihasználta a sebezhetőséget, amelyet mi teremtettünk azzal, hogy kiszolgáltattuk magunkat az orosz fosszilis tüzelőanyagoknak. Az európai lakosság végül egész jól átvészelte a telet, ami megmutatta, hogy képesek vagyunk ellenállni Oroszország hibrid agressziójának, ha egységesek maradunk.

Komoly siker, hogy az Ukrajna támogatásáról szóló erősen politikai vitáról átváltottunk egy technikaibb jellegű vitára, amely inkább a humanitárius és gazdasági segélynyújtás megfelelő szervezéséről szól, valamint arról, miként lehet növelni és fenntartani az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást, részben a védelmi iparral való együttműködés révén. A közbeszédben ezért már kevésbé van napirenden ez a kérdés.

A vilniusi csúcstalálkozón elért eredmények, különösen a G7-es országok közös nyilatkozata rávilágít, hogy az európai vezetők még mindig készek arra, hogy segítsék Ukrajnát, ameddig csak szükséges. A következő lépés az lenne, hogy ennek jegyében fokozzák a támogatást, hogy Ukrajna valóban megváltoztathassa a háború dinamikáját és felszabadíthassa a megszállt területeket.

Ukrajna támogatásában azonban nem teljes az egység, Orbán Viktor magyar miniszterelnök a NATO-csúcsot követően például azt mondta, hogy az ukrajnai konfliktus el fog húzódni, mert a “nyugatiak a háború folytatását akarják”. Ezek alapján hol a helye Magyarországnak a nyugati szövetségi rendszeren belül?

Orbán Viktor a kijelentéseivel valóban kilóg az európai vezetők közül, amikor az ukrajnai háború értelmezéséről van szó. Azt hangoztatja, hogy számára a béke elérése mindennél fontosabb, még talán akkor is, ha Ukrajnának le kell mondani területének egy észéről és átadni polgárait az orosz megszállóknak - bebörtönzésnek, kínzásnak, nemi erőszaknak és kivégzéseknek kitéve őket. Ez rendszeresen felmerül problémaként, és megakasztotta a háborúra adott erőteljesebb közös európai választ. Mégsem akadályozta meg a magyar miniszterelnököt abban, hogy beleegyezzen például a NATO-Ukrajna Tanács létrehozásába. Akadnak politikai nézetkülönbségek, igen, de még mindig van mód ezek áthidalására és konszenzus kialakítására számos fontos kérdésben.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy Magyarország esetében a jogállamisággal, a demokrácia állapotával, a sajtószabadsággal és a kisebbségi jogokkal kapcsolatos visszásságok egyre nagyobb figyelmet kapnak. Szerintem ezek közrejátszottak abban, hogy a magyar vezetés habozott Finnország, majd most Svédország NATO-csatlakozásának ratifikálása előtt - ami nem teljesen független attól, hogy a finnek és a svédek hogyan pozicionálják magukat az említett kérdésekben az EU-n belül.

A magyar kormány a ratifikációk késleltetésével kapcsolatban több, egymásnak ellentmondó magyarázattal is előállt. Orbán Viktor rendszeresen elutazik a brüsszeli EU-csúcsra megszavazza a szankciókat, majd visszatér és azt szajkózza, hogy a brüsszeli szankciók “tönkretesznek minket”. Meddig lehet ilyen kettős játékot játszani?

"Nem egészséges egy demokratikus társadalom számára, ha folyamatosan két valósággal szembesül azzal kapcsolatban, hogy mi történik Brüsszelben, és hogyan keretezik azt Budapesten. Ez egy olyan módszer, ami még inkább aláássa a magyar demokratikus alkotmányt, annak társadalmi gazdasági és kulturális dimenzióját. Magyarország rendkívül sikeres utat járt be a rendszerváltás óta az euroatlanti integráció terén, ám az Európai Uniót, a NATO-t és más intézményeket is aggasztja, hogy milyen irányt vett az ország az utóbbi években Orbán Viktor kormányzása alatt.

A felmérések azonban továbbra is azt mutatják, hogy a magyarok szeretnek az EU tagjai lenni. Ugyanakkor Magyarországot párhuzamba lehet állítani Oroszországgal. Vlagyimir Putyin, miután 2012-ben visszatért az elnöki székbe, egyre inkább autoriter irányba fordította az országot, magát a hagyományos keresztény értékek őrzőjeként tüntette fel, militarizálta az állambiztonsági apparátust és megerősítette a média és a civil szervezetek feletti kontrollt. Ez az aggasztó tendencia bizonyos mértékig Magyarországon is megismétlődni látszik. Az uniós intézményeknek és partnerországoknak oda kell figyelniük ezekre a folyamatokra, szóvá kell tenniük azokat és esetleg le is kell vonniuk a konzekvenciákat. Nem kizárt, hogy ennek jegyében a gazdasági viszonyok egy részét is felül kell vizsgálni.

Magyarország például kiemelt célország a német befektetések számára, akár az autóiparról, akár a védelmi iparról van szó. Ha folytatódik a magyar demokratikus visszafejlődés, akkor úgy hiszem Németországban fokozódhatnak a fenntartások a komolyabb befektetések körül. Ez viszont Magyarország jólétét is veszélyeztetheti, nem hinném, hogy a magyarok zöme szeretné ezt.