Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
A francia nyelvet és kultúrát rajongva szerető, sőt, a francia életet, identitást és életérzést egyenesen áhítattal imádó Kuncz Aladár erdélyi magyar író 1914 nyarától 1919 tavaszáig „élvezte” a francia állam „vendégszeretetét” Noirmoutierben, majd Île d'Yeu szigetén. Franciaország sajátos módját választotta annak, hogy a frankofil Kuncz Aladárt a határai között tarthassa: több ezer külföldi civillel együtt fogságba vetette. Ennek az volt az oka, hogy Kuncz az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként a németekkel szövetséges Ferenc József császár és király alattvalója volt, s ebbéli minőségében „háborús veszélyt” jelentett a németekkel és a Monarchiával szemben álló francia köztársaság számára. De ilyen civil „hadifogolyként” esett fogságba vele együtt több más ismert magyar is, így Bárczi Géza, Lakatos Imre, Németh Andor és Soltész Gyula is. Egyszerűen pechjük volt: éppen Franciaországban nyaraltak, amikor I. Ferenc József – mindent megfontolva és mindent meggondolva – hadat üzent Szerbiának.
Még szerencse, hogy Kuncz Aladár megírta élményeit A fekete kolostor című regényében, amely éppen a halála évében, azaz 1931-ben jelent meg. A mindössze 45 évesen meghalt író a regénye hazai és nemzetközi sikerét tehát már nem érhette meg, pedig bizonyára óriási örömmel töltötte volna el, hogy műve 1934-ben angolul, 1937-ben franciául, 1949-ben olaszul is megjelent. Sőt, A fekete kolostor századunkban is szerzett új olvasókat, hiszen 2012-ben spanyol nyelvre is lefordították, míg Franciaországban történészi szemmel dolgozták föl a regény valós történeti hátterét. Erről ezt a 2011-es dolgozatot találtam egy Nicolas Gickel nevű francia történésztől: „Un récit de captivité: Le Monastère Noir d’Aladár Kuncz. Expérience et représentation d’un écrivain hongrois interné dans les camps de la Première Guerre mondiale”.
A fekete kolostor című regény elején ezt olvassuk:
„1914 nyarán, a világháború kitörését megelőző hetekben, kis francia tengeri fürdőn nyaraltam. Hogy kerültem e Párizstól gyorsvonaton is tizennégy óra távolságnyira lévő, isten háta mögötti breton faluba?
A franciák iránt érzett rajongásomnak volt ez is bizonyára egyik következménye. A világháború előtti évtizedben szenvedélyünkké vált valósággal, hogy a francia irodalom és egyáltalában Franciaország kultuszában mindig újabb és újabb területeket fedezzünk fel. Magyar íróknak és művészeknek e háború előtti franciaimádatára, annak okaira érdemes volna egyszer részletesebben kitérni. Tény az, hogy mikor 1909 nyarán Párizsba először megérkeztem, sírtam a boldogságtól a csilingelő egylovason, amely a Gare de l'Esttől a Quartier Latinbe vitt. Azóta minden nyaramat s egy ízben tizennégy hónapot egyfolytában Párizsban és Franciaország különböző vidékein, különösen Bretagne-ban töltöttem”.
Franciaországért én is legalább olyannyira rajongok, mint valaha Kuncz Aladár – a frankomániámnak tehát meglehetősen nagy pofonnal ért fel, amikor ezt a regényt elolvastam. Korábban ugyanis mit sem tudtam arról, hogy a rajongva szeretett Franciaország mily kegyetlenül bánt el teljesen ártatlan civilekkel – megjegyzem, arra még lett volna idő, hogy Kunczot és társait egyszerűen kitoloncolják, elvégre a franciák Kunczék lefogása után csak hetekkel később léptek tényleges hadiállapotba. A francia hatóságok eljárása a frankofil szívemnek bizony nem esett jól.
A regény egyébként azzal zárul, hogy Kuncz és társai öt év börtönélet után megérkeznek Budapestre. Az utolsó mondatok ezek: „Arcunkon csak most folytak le a szomorú viszontlátás könnyei. Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk”.
Nem is Magyarországon élnénk, ha ezzel a regényzárlattal nem volna egy kis bibi. Mégpedig az, hogy ez a befejezés csonka. Pontosabban megcsonkították. A Kádár-korszakban, amikor Trianon említése tabu volt, A fekete kolostort nem az eredeti formájában olvashattuk. A Kuncz Aladártól származó, eredeti befejezés ugyanis ez: „Arcunkon csak most folytak le a szomorú viszontlátás könnyei. Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk, egyik fájdalomból a másik, sokkal nagyobb fájdalomba”.
Most azért írtam Kunczról és nagyszerű regényéről, mert Ukrajna éppen honvédő háborút folytat az orosz agresszor ellen. Ilyenkor nem árt tudni róla, hogy az állam milyen eszközöket képes bevetni civilek ellen. S hát honnét is tájékozódnánk? Az orosz és ukrán hírközlő szervek a háborús helyzetnek megfelelően szigorú állami irányítás alatt állnak, propagandát adnak, keményebben fogalmazva: hazudnak; a valóság, mint már oly sokszor bebizonyosodott, igazából csakis a regényekből tárul elénk.
Még akkor is, ha a regény – a műfajának megfelelően – fikciós. Miként többet tudunk meg Napóleon oroszországi hadjáratáról Tolsztojtól, úgy az első világháborúról is „valóságosabban” beszél Kuncz Aladár, a kiváló író, mint sok történelemkönyv.
A fikció már csak ilyen: szereti a valóságot.
