Lengyel László (LL): Ha az Sz. Bíró-tézisből indulunk ki, nevezetesen, hogy az orosz-ukrán háborúnak háromféle módon lehet vége – 1) ha az ukrán katonai vagy társadalmi ellenállás megtörik; 2) ha a Putyin-rendszer megroppan; 3) ha a Nyugat támogatása lecsökken, megszűnik –, akkor a Prigozsin-lázadásig három stabil elemmel lehetett számolni. Ukrajna ellenállt, a Putyin-rendszer és a Nyugat támogatása szilárdnak látszott. Mit gondoljunk a Prigozsin-lázadás után Putyinról és rendszeréről? Milyen hatással van és lesz Ukrajnára, a társadalomra és a frontra? Mit változtatott az egyesült Nyugat magatartásán?
Sz. Bíró Zoltán (SzBZ): A Prigozsin-zendüléssel világossá vált, hogy a király, vagyis Putyin meztelen. Ez nem azt jelenti, hogy heteken vagy hónapokon belül hatalma megroppan és távozni kényszerül, de azt igen, hogy ennek valószínűsége jelentősen megnőtt. Azzal, hogy az orosz polgári hatóságok, a hadsereg, a különféle rendfenntartó erők és titkosszolgálatok képtelenek voltak – vagy nem is állt szándékukban – feltartóztatni a zsoldossereget, megkérdőjeleződött a rezsim stabilitása. Putyin immár nem a kiszámíthatóság és a biztonság záloga. A június végén történtek nemcsak imázsán ejtettek csorbát, de kikezdték azt a már-már szakrális viszonyt is, ahogyan a társadalom egy része rajongva felnézett rá. Ennél is fontosabb, hogy a szélesen vett elit körében ingott meg az a képzet, hogy Putyin afféle végső döntőbíróként képes a konfliktusok feloldására, és garantálni tudja a felhalmozott vagyon és a megszerzett státusz érinthetetlenségét. Ez a meggyőződés van most eltűnőben, ami – kiváltképp, ha újabb válságok alakulnak ki – egyre többekben keltheti fel azt az igényt, hogy jobb lenne Putyin helyén valaki mást látni. Az azonban továbbra sem látszik világosan, hogy azok, akik így gondolkodnak – és esetleg mernek is ennek szellemében cselekedni – egy olyan utódot látnának-e szívesebben, aki megpróbálná kivezetni az országot a háborúból, vagy olyat, aki az eddigieknél is intenzívebbé tenné azt.
A zendülés a frontra közvetlen hatást aligha gyakorolt. Ha a válság elhúzódik és a Kreml arra kényszerül, hogy csapatokat vonjon el a frontról, más lett volna a helyzet. Nem ez történt. Ám a lázadás komoly hatással lehet a szemben álló felek magatartására. Növelheti az ukránok eltökéltségét, mert látják, hogy mégsem olyan erős Putyin rendszere, mint ahogyan mutatni akarja magáról. És tovább őrölheti az oroszok egyébként sem erős harci kedvét, mert miért is kellene meghalni egy ingatag rezsim öregedő diktátorának geopolitikai lázálmaiért. A Nyugat magatartásában nem a zendülés hozhat változást – bár nyilván ott is látják, hogy Putyin rendszere megannyi belső konfliktus által terhelt –, hanem a harctéri események.
Szenes Zoltán (SzZ): Mai távlatból én már nem látom ilyen nagy hatásúnak a Prigozsin-féle zendülést. Nyilvánvaló, hogy válsághelyzet volt, amikor mintegy nyolc óráig nem volt vezetés, a Putyin egyszemélyi döntéseihez hozzászokott rendszer cselekvésképtelen vált. Mára viszont túl vagyunk a válságon, az elnök végül találkozott Prigozsinnal és 36 alárendelt parancsnokával, a Wagner-céget gyakorlatilag megszüntette, a hadsereg keretében tovább harcolókhoz új parancsnokot nevezett ki. A lázadó vezért gazdaságilag tönkretette, szentpétervári házát átkutattatta, pénzét, értékekeit és a dokumentumokat lefoglaltatta. Igaz, a lázadásnak vannak tovagyűrűző hatásai (vizsgálják, hogy ki hagyta el az országot az orosz elitből, kik szimpatizáltak a „zenészekkel”), amelyek formálhatják a belső hatalmi viszonyokat. Viszont teljesen egyetértek azzal, hogy a közeljövőt inkább a harctéri események fogják formálni.
Holoda Attila (HA): Nem vagyok katonai szakértő, ezért véleményként inkább úgy fogalmaznék, hogy a Prigozsin-lázadás Putyin rendszerét megremegtette ugyan, de nem rendítette meg. Hasonlóan más diktatúrákhoz, vagy fél-diktatórikus rendszerekhez, az emberek véleményének formálása, az információk megszűrése továbbra is Putyin közvetlen irányítása alatt maradt, így a nemzetközi sajtóban megjelent híradások és felvételek jelentős része el sem jutott/juthatott a Moszkván kívüli Oroszország nagy részéhez. Ukrajna és a nyugati világ számára azonban sokkal inkább üzenetértékű, strukturális zavarokról és egymást maró hatalmi- és oligarcha-ágakról tanúskodik, hogy egyáltalán bekövetkezhetett ez a hamvába holt, egynapos lázadás. A ravasz és önálló politikai és gazdasági hatalomra vágyók köre, ha túl sok önállóságot kap, kicsúszhat a diktatórikus ellenőrzés alól. Ezért egyfajta „belső tisztogatásra” készülnék. Alacsonyan fognak repülni a Putyin hatalmát akárcsak összekacsintásban is megkérdőjelező oligarchák és katonai/politikai vezetők. Tekintsük ezt a Prigozsin-lázadást Putyin „G-napjának”, mely által a kevésbé önálló gondolkodásra képes, túlzott és kontrollálhatatlan ambícióktól mentes helyi „gázszerelők” fogják felváltani a belső megtorlásban elhullásra ítéltetett gazdasági és politikai/katonai vezetőket.
LL: A régen várt ukrán ellentámadás új fejezetet nyitott a háború történetében. Melyek ennek az ellentámadásnak a fő céljai, irányai és eszközei? Mit lehet tudni az orosz, és mit az ukrán stratégiáról? Mik a harcoló felek erősségei és gyengeségei emberi erőforrásokban és haditechnikában? Változtatott-e a fronthelyzeten a Wagner-csoport lázadása és kiválása? Hosszú háborúra számíthatunk, ahol a fronton nem, hanem csak a diplomáciai asztaloknál lesz eredmény – tűzszünet és/vagy béke –, vagy elképzelhető valamiféle katonai fordulat, áttörés?
SzZ: Az ukrán ellentámadás a háború egyik legjobban várt és legkevésbé értékelhető szakasza, mert még nem látható, hogy mi lesz a „kifutása”. Tavasszal igen nagyok voltak a várakozások, sokan a normandiai hadművelet sikerét vizionálták. Pedig még az sem volt tisztázott, hogy mit tekintsenek az ellentámadás sikerének: az orosz hadászati védelem áttörését egy vagy több hadműveleti irányban, nagy területek visszafoglalását, egyes különleges fontosságú célok elérését, vagy Oroszország stratégiai pozíciójának további gyengítését. Kezdetben megfigyelhető volt olyan ukrán politikai törekvés, hogy látványos katonai sikerekkel könnyebb lesz elérni Ukrajna politikai céljait a júliusi vilniusi NATO-csúcson. Még az is megfogalmazódott, hogy június 10-ig el kell jutni Melitopolig. Később, amikor már látható volt, hogy a megígért korszerű harci technika (modern nyugati harckocsik, gyalogsági harcjárművek, önjáró tüzérségi lövegek, sorozatvetők, légvédelmi rakétaeszközök) szállítása késik, s az ukrán csapatok nyugati kiképzése a tervezettnél több időt vesz igénybe, már finomodtak az ukrán politikai célok is. Négy hónapig tartott, mire a „harckocsi-koalíció” mintegy 320 db korszerű tankot (Challenger, Abrams, Leopard) tudott leszállítani Kijevnek. Már megkezdődött a támadó hadművelet, amikor a nagyon korszerű svéd CV-90 gyalogsági harcjárművek (50 db) és Archer (8 db) önjáró tüzérségi lövegek megérkeztek a kiképzett állománnyal együtt. Az ellentámadásra kijelölt – zömében 2022-ben és 2023-ban létrehozott – szárazföldi csapatok mintegy 800 nehéz szárazföldi harcjárművet kaptak. A nemzetközi felajánlások 12 különböző dandár (egy dandár mintegy ötezer főt és több száz darab nehéz technikát jelent) felszerelését és kiképzését (ebből kilencet külföldön) tették lehetővé, amely egy 60 ezer fős támadó csoportosítás létrehozását jelentette. A támadást addig nem lehetett elindítani, amíg ez a csapásmérő erő nem állt készen a támadó feladat végrehajtására. A hiányt áprilisban-májusban annyira nem lehetett érezni, mert a hatalmas esőzések miatt egyébként sem lehetett volna sikeres hadviselést folytatni. A tavaszi hónapokat az orosz haderő 800 km műszaki védelmi rendszer kiépítésére használta fel. Fő figyelmet a zaporizzsjai terület megerődítésére fordították, ahol nem voltak olyan összefüggő műszaki létesítmények, mint Donyeck és Luhanszk területén. 130-150 km hosszan, 10-20 km mélyen első és második védelmi vonal épült ki árokrendszerekkel, tüzelőállásokkal, óvóhelyekkel, harckocsi-akadályokkal, mozgást gátló építményekkel. A potenciális támadásokra alkalmas irányokat és területeket elaknásították. A harmadik védelmi vonal kiemelt települések (községek és városok) körkörös védelmi megerősítését, manőverutakat, ellentámadáshoz szükséges terepszakaszok műszaki előkészítését foglalta magában. Herszon megyében az erődítés a Dnyeper folyó bal partjának műszaki védelmét, a partraszállást akadályozó akadályrendszer kiépítését célozta. Donyeck és Luhanszk megyékben inkább a régi védműveket újították fel, a „sündisznó”-védelemhez szükséges műszaki zárakat telepítették, a természetes vízi akadályokat és a közlekedési hálózat katonai védelmét erősítették meg. Ma mindezeknek nagy szerepe van az ukrán ellentámadás lelassításában, az erőkifejtések korlátozásában és a manőverezési lehetőségek megnehezítésében. Védelmi célokat szolgált a kahovkai gát felrobbantása június 6-án, amellyel lehetetlenné tették a Dnyeper bal partjára történő átkelést és a sikeres támadó harcok megvívását.
Az ellentámadás részletes katonai értékelése nem könnyű, mert mindkét fél teljes hírzárlatot rendelt el, csak azt lehet megismerni, amit a felek kommunikációs szempontból fontosnak tartanak. Ezért elsősorban hírszerzési jelentések, közösségimédia-információk alapján lehet tájékozódni. Az ellentámadás indulásáról is eltérnek a vélemények, az oroszok szerint június 4-én, a nyugati sajtó szerint június 8-án, az ukrán nyilatkozatok szerint június 15-én kezdődött. A támadás a déli és a keleti fronton egyaránt elindult, több harcászati irányban, de jelentős eredményeket nem sikerült elérni. Eddig egy tucat falut foglaltak vissza a támadó ukrán erők, másfél hónap alatt felszabadítottak 252 négyzetkilométert (összehasonlításul, a harkivi egy hónapos ellentámadás során 500 település és 12 ezer négyzetkilométer került ukrán kézre). Igaz, az idei támadó harcokkal az orosz erők is 282 négyzetkilométert tudtak csak elfoglalni. A támadás különösen sikeres volt délkeleti irányban (ez a főcsapás iránya), június 8-án áttörték az első védelmi vonalat, június 12-én már 90 km-re voltak az Azovi-tengertől. Oroszok június 16-án új erőket vetettek be, és visszaszorították az ukránokat az első védelmi vonalra. A keleti fronton Bahmutnál észak és dél irányban nyertek egy kis teret az ukrán erők, a napi támadási ütem néhány száz métertől egy-két kilométerig mozog. Az orosz ellenlökések miatt a front állandóan hullámzik. Herszon megyében az ukránoknak június 26-án sikerült az Antonovszkij-híd mentén a Dnyeper keleti oldalán hídfőt foglalni, amelynek sorsáról ellentmondásos hírek vannak.
Az ukránok új stratégiát, az ún. inverz támadó koncepciót használják, amely szakít a klasszikus támadó hadműveleti koncepcióval. A hagyományos felfogás szerint a támadó hadművelet légi és tüzérségi támadással kezdődik, amely nemcsak az első lépcsőben védő erőket támadja, hanem megakadályozza a második lépcső és tartalékerők előremozgását. A légideszanterők bevetésével elfoglalja a hadművelet sikere szempontjából fontos objektumokat. A második szakaszban a főerők meghatározott irányokban áttörik az ellenség védelmét, és a gyorsan mozgó harckocsi- és gépesített csapatokkal kijutnak az ellenség szárnyaira, védelmének mélységébe, lehetővé teszik új erők bevetését az „áttörési résekbe”, felszámolják a maradék ellenállást, biztosítják, hogy az első lépcsős csapatok folytatni tudják a támadást a mélységben. Egyszerűbben, de ezt a hadműveleti koncepciót alkalmazta az ukrán haderő 2022 szeptemberében, amikor egy hónap alatt felszabadította Herszon megyét, sőt előretolt védelmi állásokat tudott foglalni Luhanszk és Donyeck megyékben.
Az új helyzetben az ukrán hadsereg ezt a stratégiát nem tudja alkalmazni (vagy csak igen nagy veszteségekkel), mert nincs (vagy igen korlátozott) a légi támogatása, a harcászati tüzérsége kevés lőszerrel rendelkezik, a kétfrontos támadáshoz az újonnan felkészített hadtesterő nem elégséges. A fordított támadókoncepciónak az a lényege, hogy kisebb erőkkel, megtévesztő támadásokkal, harcfelderítéssel megtalálják azokat az irányokat és réseket, ahol előre tudnak nyomulni, közben pedig nagy távolságú tüzérségi és rakétacsapásokkal pusztítják az ellenség mélységben lévő vezetési és kommunikációs központjait, csapatcsoportosításait, lőszer- és üzemanyagraktárait, közlekedési csomópontjait. A gyorsan mozgó, könnyű páncélos csapatokat dróntámadásokkal és hálózatalapú hadviselési lehetőségekkel támogatják. A nehéz támadó csapatokat csak akkor vetik be, amikor esély van teljes áttörésre egy-egy harcászati irányban. Ez az oka annak, hogy eddig az ukránok a 12 dandárból csak 4-5 dandárnyi erőt alkalmaztak, a Nyugat által kiképzett támadóerő nagy részét még nem. E taktika csak részben eredményes, mert az oroszok erős légi fölényben vannak, széles körben használják a csapásmérő drónokat, erős tüzérséggel rendelkeznek, és az ukrán hálózati hadviselést sikeresen zavarják az elektronikai harc eszközeivel. A meglévő erőkkel és a kiépített védelmi rendszerrel olyan hatalmas belépési és területmegtagadási zónákat tudtak létrehozni, amelyeken az ukrán csapatok csak nagy veszteségek révén tudnak átjutni. Ezért az inverz hadviselési koncepció most a herszoni modell megvalósítását célozta meg, hogy a hátország pusztításával, fontos települések és objektumok megkerülésével, halmozódó ellátási problémákkal feladásra kényszerítse az orosz erőket. E koncepciónak Bahmut lehet komoly főpróbája: képesek-e az orosz helyőrség megadását vagy elpusztítását elérni, ha sikerül körbefogniuk a várost.
Bár az ukrán távoli csapások érzékeny veszteségeket okoznak a védekező orosz erőknek (alig múlik el nap, hogy ne történjen egy-egy magas értékű célpont megsemmisítése), de a hadviselés szabályai (a területek elfoglalásához csapaterők kellenek) nem változnak. Ezért napról-napra súlyos összecsapások, felőrlő harcok folynak, amelyek sikere végső soron a rendelkezésre álló erőkön múlik. Most az látható, hogy mindkét oldalról újabb és újabb erőket próbálnak bevetni: az ukránok a területvédelmi és az újonnan felkészített erők mellett a külföldi légió csapatait próbálják aktívabban használni, míg az oroszok a Távol-Keletről csoportosítanak át egy összhaderőnemi hadsereget. A Prigozsin-féle lázadásnak nem volt közvetlen hatása a frontra, hiszen már előtte tervszerűen kivonták a Wagner-erőket. De a katonai felső vezetésben újabb turbulencia alakult ki. Geraszimov hadseregtábornok helyett Putyin, fél év után, új hadszíntéri parancsnokot nevezett ki Mihail Teplinszkij vezérezredes, a légideszanterők parancsnoka személyében. Változások vannak a tábornoki karban is: Szurovikin tábornokot őrizetbe vették, Ivan Popov vezérőrnagyot, a Zaporizzsját védő 58. hadsereg parancsnokát a katonai felső vezetés bírálata miatt leváltották. A közelmúltban egy rakétacsapás következében meghalt Oleg Cokov altábornagy, a déli katonai körzet parancsnok-helyettese, aki a háború 12. tábornok-áldozata.
Az ukrán ellentámadás lelassult június közepére, amit Zelenszkij, az ukrán katonai vezetés és számos nyugati politikai és katonai vezető is elismert. Arra lehet számítani, hogy a háború elhúzódik. Egy fordulathoz a fronton további támogatások kellenek az ukrán fegyveres erőknek. A vilniusi csúcs margóján a szövetségesek (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Németország) újabb fegyverszállításokat jelentettek be, Washington még a kazettás lőszerszállítás kockázatát is felvállalta (ezek kiválóan alkalmasak a nagy kiterjedésű aknamezők felrobbantására, tüzérségi lőszerek pótlására). Fontos, hogy Vilniusban 11 ország részvételével megalakult az F-16 vadászgép-koalíció, amely nyáron megkezdi az ukrán pilóták kiképzését. Hatékony légitámadás nélkül az ukrán haderő nem tud áttérni a klasszikus mélyhadművelet-koncepció alkalmazására, mert az eddigi tapasztalatok alapján az látszik, hogy az orosz haderővel szemben az inverz támadó hadművelet kevés sikerrel kecsegtet.
HA: E tárgykör is elég messze áll a szakterületemtől, de úgy látom, hogy most, a diplomáciai tárgyalásokat megelőzően – melyeket előbb-utóbb elkerülhetetlennek tartok – mindkét fél megpróbál erősebb alkupozícióba kerülni a hadszíntéren. Talán az ukránok esetében látok ebben több tudatosságot és megfontoltabb pozícióépítést. Az oroszok ütőerejéből minden bizonnyal hiányozni fog a könyörtelenségéről és maximális fegyelmezettségéről hírhedt Wagner-csoport, amely nem csupán a megtámadott ukránok pszichés befolyásolásában, de a belső fegyelem és a szovjet hadseregre még jellemző eltökéltség hiánya miatt morálisan labilis orosz hadsereg számára is motiváló példaként szolgált. Enélkül egyre nehezebb lesz fenntartani a „kényszersorozott” orosz katonák és az önmaga verhetetlenségének mítoszától megfosztott reguláris hadsereg motiváltságát. Éppen ez a motiváltság az a rendkívüli többlet, amivel a hazájukat védő, ha úgy tetszik „nagy honvédő háborúban” harcoló ukránok egyik papíron nehezen kiszámolható, de egyértelműen többletenergiákat mozgósító morális fölénye. Természetesen a Nyugat – szerintem nem lankadó – pénzügyi és katonai támogatása mellett.
LL: Az orosz hadigazdaságot az olaj- és földgázeladásokból származó bevételek táplálják. Milyen hatással volt a háború kezdetben az energiaárakra, és milyen befolyással bírtak/bírnak a szankciók és az energiaátállás az energiaárakra? Tartósan leválik Európa az orosz energiaszállításokról vagy előbb-utóbb vissza kell térnie Oroszországhoz, ahogy a magyar politika feltételezi? Milyen hatással van és lesz Magyarországra, hogy Európával ellentétes energiapolitikát folytat?
HA: A háború kitörése, 2022. február 24-e az energiaárak alakulása szempontjából a lehető legrosszabb időpont volt. A tél végével már mindenki – a már 2021 közepén, a pandémiás világválságot követő gazdasági visszapattanás miatt megkezdődött – energia-áremelkedési hullám enyhülésére várt, ezért a tavaszi-nyári időszakban általában bekövetkező ármérséklődésre számítottak legtöbben. Ezzel szemben a háború kitörésének híre még feljebb is tornázta az árakat, igaz, akkor még csak egészen rövid időszakra. Az oroszoknak ugyanis szükségük volt a folyamatos energiabevételekre, különösen annak fényében, hogy az addig többletet mutató gazdaságuk pénzügyi tartalékainak egy részét szinte azonnal zárolták a tengerentúlon, így a napi gáz- és olaj-cash flow volt az egyik legjelentősebb finanszírozási csatornája a hadműveleteknek. A háború kitörését követően természetesen mindenki – beleértve magát Putyint is – pontosan tudta, hogy valamilyen szankciós ellenlépések várhatóak, de ahogy az európai előrejelzők egy része – bevallom én magam is – azt gondolta, hogy sokkal több időt vesz igénybe a vezetékes orosz gáz pótlása, vagy kiváltása más energiahordozókkal, így az orosz várakozások is sokkal lassabb átállási periódussal számoltak. Nem véletlen az a magabiztosság, amivel a 2022-es nyár közepén a Gazprom propagandafilmje is riogatni próbálta Európa lakosságát, egy nagyon hideg, gáz nélküli télen várható fagyoskodással. Ám az európai fogyasztók tudatosan és a várakozásokhoz képest sokkal nagyobb mértékben fogták vissza a fogyasztásukat (augusztustól-decemberig Európa 22-23 százalékkal kevesebbet fogyasztott, mint egy évvel korábban). Ráadásul az őszi-téli időszak enyhe időjárása is kegyes volt, így ez gyakorlatilag 8 hónap alatt elolvasztotta az oroszok – korábban igen stabilnak és erősnek tartott – zsarolási potenciálját is. A magyar gyakorlat kivételével, szinte minden ország erőteljes és egzakt intézkedéseket hozott az orosz gáztól való függőség enyhítése, illetve többségükben a teljes megszüntetése érdekében. Mivel a fogyasztáscsökkenés nem csak a lakosságnál, de az ipari fogyasztóknál is jelentősnek mondható, így ez olyan gyors és visszafordíthatatlan átállást eredményezett, amit maga Európa sem várt volna saját magától. Olyan államok, mint Németország, váltak le teljes egészében az orosz gázról, amelyek korábban kifejezetten erre a forrásra alapozva akartak erőteljes energiafordulatot végrehajtani. Ezért komoly értetlenséget és csodálkozást váltott ki a magyar kormány ezzel ellentétes ellátásbiztonsági iránya, mivel a függetlenedési törekvések ellenére további gázforrásokat vásárolt Putyin Gazpromjától 2022 nyarán. Közben pedig csak ímmel-ámmal, de leginkább sehogy se tett erőfeszítéseket a tényleges függetlenedés irányában, holott a hazai földgázrendszer 2000 óta folyamatosan fejlődő, integráló kapcsolódása a közös európai földgázrendszerekhez már korábban is lehetővé tette volna, hogy a hazai diplomáciai irányítás által folyamatosan „foglyul ejtett” ellátásbiztonságunkat alternatív forrásokból származó földgázvásárlásokkal alakítsa több lábon állóvá. Gyakorlatilag valamennyi szomszédos országgal kiépített gázvezetéki kapcsolatunk ellenére, szóban és tettben alig csinált valamit az alternatív források eléréséért. Még 2022 késő őszén is azt szajkózta a magyar diplomácia és a miniszterek feje is, hogy mi történelmileg vagyunk „fizikálisan” (sic!) hozzákötve az orosz ellátási útvonalakhoz, azaz nem létezik valódi alternatíva, miközben október végén, november elején az élet maga cáfolta ezt az állításukat, hiszen voltak olyan forgalmazási napok, amikor a klasszikus Gazprom-forrásból származó import mennyisége nem érte el az országba érkező teljes importgáz mennyiségének egynegyedét sem.
Mégis úgy vélem, hogy tartósan szükség lehet még Európában a világ második legnagyobb gáztermelője, Oroszország földgázforrásaira. De látva az üzleti prioritásokat felülíró rövidlátó orosz geopolitikai megfontolásokat, azt gondolom, hogy a szakértők figyelmeztetése nélkül is az európai országok soha többé nem hagyják magukat ennyire kiszolgáltatni egyetlen nagy energiaszállító országnak sem. S előbb-utóbb még Putyin utolsó csatlósa, a magyar kormány is okulni lesz kénytelen ebből leckéből, ha másért nem, hát az energiahordozók tartósan magas árszínvonala miatt elszenvedett deficit miatt is.
SzBZ: Az a moszkvai elképzelés, hogy sikerül az energetikai fegyver bevetésével Európát térdre kényszeríteni, mára teljes mértékben kudarcot vallott. Az öreg kontinensnek az a része, amelyik jelentős mértékben függött az orosz kőolaj- és földgáz-szállításoktól, kikerült függő helyzetéből. Mi pedig ott maradtunk intő példának. Hogy az energiafegyver visszafelé sült el, azt jól mutatja az orosz pénzügyminisztérium napokban nyilvánosságra hozott jelentése a költségvetés első félévi állapotáról. A bevételek az előző év hasonló időszakához képest csaknem 12 százalékkal csökkentek, míg a kiadások 19,5 százalékkal nőttek. Tavaly az első hat hónapban a központi költségvetés bevétele még 14 ezer milliárd rubel volt, míg most alig több 12 ezer milliárdnál. A visszaesést leginkább az okozza, hogy az olaj- és gázipari szektorból származó bevételek 47 százalékkal csökkentek. Tavaly az első félévben az iparág 6376 milliárd rubelt fizetett be, addig idén már csak 3382 milliárdot. Mindez részben annak a következménye, hogy Oroszország 2023-ra elvesztette európai gázpiacának jelentős részét, miközben szállításait megfelelő infrastruktúra hiányában nem tudta – és még jó ideig nem is fogja tudni – ázsiai piacokra terelni. Hiába nőtt némiképp az orosz LNG-kapacitás az nem elég ahhoz, hogy kiváltsa a korábban Európába vezetéken szállított gáz nagy részét. Annak következtében, hogy a Gazprom már 2021-ben elkezdte visszatartani szállításait, már tavaly mintegy 100 milliárd köbméterrel csökkent a FÁK-térségen túli orosz gázkivitel. Az orosz statisztikai hivatal, a ROSZSZTAT néhány hónapja felfüggesztette a földgáz és a kőolaj kitermelésére vonatkozó adatok közlését, ezért csak olyan közvetett forrásokból lehet tájékozódni, mint például az orosz Államtanács (Goszszovjet) energetikai bizottságának jelentése. Prognózisuk szerint idén a vezetéken szállított orosz gáz mennyisége 50 milliárd köbméter alá esik (és ebben benne vannak a kínai szállítások is), miközben a Gazprom a háború előtti évben csak az Európai Unióba vezetéken 155 milliárd köbmétert exportált. Az orosz vezetékes gáz európai visszaszorulását jelzi az is, hogy idén májusban fordult elő először, hogy Európa több cseppfolyós gázt vásárolt (13,9 milliárd köbméter), mint vezetéken érkezőt (13,7 milliárd köbméter). Az előrejelzés azt is feltételezi, hogy a Gazprom Európába és Törökországba irányuló idei vezetékes szállításai nem haladják meg a 28 milliárd köbmétert, holott 2021-ben ennek mennyisége még 175 milliárd volt. Végső soron az export visszaesése áll annak hátterében is, hogy a kitermelt mennyiség folyamatosan csökken. Az egyik vezető moszkvai gazdaságkutató intézet, a Makrogazdasági Elemzések és Rövidtávú Prognózisok Központja (CMAKP) szerint idén májusban már 11,4 százalékkal volt kisebb az oroszországi földgáz-kitermelés, mint volt egy évvel korábban. De nem jobb a helyzet a bevételek nagyobb részét adó nyers kőolaj és kőolaj-származékok esetében sem. Ugyan ezek jelentős részének sikerült új piacokat találni – főképp Kínában és Indiában –, ám a szállítási útvonalak meghosszabbodásával és annak következtében, hogy az orosz kitermelők csak diszkontáron tudják értékesíteni terméküket, bevételeik jelentősen csökkentek. Július közepén az indiai kikötőkben – a Times India szerint – az orosz kőolaj hordónkénti ára már csak 4 dollár volt. Ugyanakkor a felszínre hozott kőolaj mennyisége – ellentétben a földgázzal – nem esett vissza, hanem némiképp nőtt is. De ettől még nem javult a költségvetés helyzete. Valószínűleg nem is fog, mert július elejétől a kőolajexport is látványosan, csaknem harmadával csökkenni kezdett.
SzZ: Ezeket az adatokat a külföldi források is megerősítik. A tavalyi első félévhez képest 90 százalékkal esett vissza Oroszország európai uniós exportbevétele. Az EU-tagországok 18 milliárd dollár értékben vettek orosz olajat és földgázt. Moszkva legnagyobb energiaimportőre Kína lett 30 milliárd dollárral, harmadik helyre India került 15 milliárd dollárral. Mindez akkor, amikor a háború magas költségei miatt egyre több pénzre lenne szüksége az országnak. De nemcsak az energiabevételek csökkennek, hanem a fegyverexport is visszaesett 26 százalékkal a tavalyi évben: nem érte el a 11 milliárd dollárt. A fegyveres erők ellátása fontosabb követelmény, mint az exportcélok teljesítése.
LL: Putyin, Hszi és Orbán egyaránt Trumpra, mint csodafegyverre várnak, aki, ha győz, nagy valószínűség szerint 2025 tavaszától csökkenti vagy egyenesen megszünteti az Ukrajnát érintő támogatásokat, s elfordítja Amerikát Európától. Vigyázó szemünket Washingtonra függesszük? Vagy van és lesz olyan európai erő és stratégia, közös biztonsági- és energiapolitika, amely önállóan is képes Ukrajna megsegítésére s önmaga megvédésére, ezért figyeljük Brüsszelt, az EU és a NATO központját? Eldőlhet-e addig Putyin sorsa? Meddig dönthet még Putyin a maga és rendszere, utódja sorsáról, s mikortól döntenek mások róla? Vigyázó szemünket ezután Moszkvára kell vetnünk, mert Putyin és környezetében dőlnek el a dolgok? Végül, mit látunk akkor, ha politikai, katonai, energetikai szempontokból Budapestre, az Orbán-rendszerre nézünk?
SzBZ: Az Egyesült Államok kiesése súlyos veszteség lenne Ukrajna számára. Támogatásuk mind ez idáig meghatározó volt. Ha az abszolút számokat nézzük, akkor Washington minden tekintetben Kijev legnagyobb támogatója, bár ez a támogatás GDP-arányosan kisebb mind a II. világháború idején a Lend-Lease Act keretében a briteknek és a szovjeteknek nyújtott segítségnél, mind azoknál a kiadásoknál, amiket a koreai, a vietnámi, az iraki vagy az afganisztáni háborúkra költött. A legnagyobb terhet gazdasági erejükhöz képest a balti államok és Lengyelország vállalják. Washington esetleges kiesése nem azért okozna problémát, mert az EU-országai ne tudnák – ha akarnák – kiváltani az amerikai segítséget, bár ezt leginkább Ukrajna finanszírozásában lennének képesek megtenni. A modern fegyverek és lőszerek utánpótlásában, vagy a hírszerzési adatok biztosításában Washington hátralépése biztosan problémákkal járna, úgyhogy nyilvánvaló ukrán és európai érdek, hogy ez ne következzék be.
Putyin a Prigozsin-zendüléssel alighanem elveszítette azt a korábbi megkérdőjelezhetetlen jogát, hogy egyedül maga döntsön jövőjéről. A zendülés előtt nem volt kétséges: ha elnök akar maradni, akkor maradhat, mert ez csakis tőle függ. Ma már nem vagyok biztos abban, hogy ez így van. Még az is lehet, hogy már az utód kijelölésének joga sem kizárólag őt illeti meg. De ez gyorsan kiderül. Mindig kora ősszel jelentik be, hogy ki indul a hatalompárt, az Egységes Oroszország jelöltjeként a következő, 2024 márciusában esedékes elnökválasztáson. Ha nem Putyin lesz a jelölt, akkor helyén kétféle utód képzelhető el. Egy olyan aki a háború tekintetében Putyinnál józanabb álláspontot képvisel, és igyekszik kivezetni abból Oroszországot. Ilyen lehet a miniszterelnök, Mihail Misusztyin, vagy a moszkvai főpolgármester, Szergej Szobjanyin. Őket nem fertőzték meg önsorsrontó geopolitikai rögeszmék, mint Putyin politikai környezetének nagy részét, és tudják miképpen lehet egy ilyen nagy és „nem egyszerű” országot irányítani. Ha azonban az erőszakszervezetekhez kötődő elitcsoportok kerekednek felül, akkor könnyen lehet, hogy olyan új elnöke lesz Oroszországnak, aki nem kivezetni akarja az országot az értelmetlen háborúból, hanem azt mindenáron megnyerni. E csoportok jelöltje lehet Putyin egykori testőre, az orosz Különleges Műveleti Erők megszervezője, a jelenlegi tulai kormányzó, Alekszej Gyumin, vagy az orosz Nemzetbiztonsági Tanács titkárának, Nyikolaj Patrusevnek a fia, Dimitrij Patrusev, aki egy ideje mezőgazdasági miniszter. Mégis, ha valóban váltásra kerülne sor, akkor az a legvalószínűbb, hogy valaki olyan követi majd Putyint, akire most nem is gondolunk.
SzZ: Nem hiszem, hogy Trump újra megtudná nyerni a választásokat, annyi eljárás folyik ellene, hogy ennek kicsi az esélye. De függetlenül az új amerikai elnök személyétől, vagy hogy melyik párt győz, az USA nem fogja feladni Ukrajna támogatását, amire Biden elnök ígéretet is tett a vilniusi csúcson: a győztes háború után az Egyesült Államok kétoldalú védelmi megállapodást fog kötni Ukrajnával. A két párt között Ukrajna támogatásában egyetértés van, amit jól mutat a kazettás lőszert is tartalmazó legutóbbi 800 millió dollár értékű fegyvercsomag előterjesztése: a kongresszus mindkét pártjának vezetői javasolták Joe Bidennek az engedélyezést. Európa önállóan nem lenne képes katonailag tartósan és sikeresen támogatni Ukrajnát, de nagyon sokat tud tenni a gazdasági szankciók, a pénzügyi-gazdasági támogatás, a fegyverellátás, illetve az európai hadiipari kapacitások fejlesztése terén. Ezért szemünket egyszerre Washingtonon és Brüsszelen kell tartani. Ez azonban önmagában nem elég, hiszen a jövő stratégiájának alakításában Moszkvára és Pekingre is egyaránt figyelni kell. Oroszországban az utódlás bizonytalan, de Hszi elnök hosszú távú vezetése biztosított, tehát Kínával is meg kell próbálni önálló – Oroszországtól független – együttműködést kialakítani. A kínai béketerv mutatja az ország háború befejezésében való érdekeltségét. Ezért a tekintetünket – mint ahogyan ezt a NATO stratégiája is vallja – állandóan 360 fokos körben kell fenntartani. Csak így tudjuk megelőzni az olyan nemzetközi és hazai fiaskókat, mint amilyet most Magyarország Svédország NATO-tagságának ratifikálása kapcsán – a túlzott török barátsága miatt - elszenvedett.
HA: Nem gondolom, hogy Trump esetleges győzelme teljesen elfordítaná Amerikát Európától, hiszen emlékezzünk csak rá, a volt amerikai elnök saját energiabiztonságért felelős emberét utaztatta körbe a közép-kelet-európai államokban, szorgalmazva az orosz gázfüggőség csökkentését, az amerikai LNG erősebb európai jelenlétével, ami nem utolsó sorban a Trump választói bázisát jelentő déli államoknak tett egyik nagy ígéret volt. Most az amerikai palagáztermelők az LNG révén komoly piaci pozíciókat szereztek meg Európában, így nem gondolom, hogy ezt Trump kockáztatni merné. Már pedig ennek a ténynek a felismerése előbb vagy utóbb, de a magyar vezetésben is hangsúlyeltolódásokat eredményezhet, különösen annak fényében, hogy egy belföldön (talán), és külföldön (erősen) meggyengült Putyin barátságának mindenáron való fenntartása nem csupán politikai pozícióvesztést (ezen már túl is vagyunk), de a magyar energia-intenzív iparágakat erőltető gazdaság összeomlását és a politikai rendszer maga alá temetését is okozhatja. Ennél rosszabb forgatókönyve pedig még a „sosem hibázó” Orbán-kormánynak sincs. A magyar kormány – ismét csak orosz propaganda szándékokat leképezve – azzal riogatja a hazai (és európai) fogyasztókat, hogy megint el fognak szállni a földgáz- (és a kőolaj-) árak is. Újabb hibás megközelítés, mert tévesen úgy tekint az energiafelhasználásra, mintha mi sem történt volna az elmúlt egy évben. Az orosz európai földgázimport drasztikus csökkenése (alig nyolcada-tizede a 2021-es importszámoknak) nem egyszeri válságmegoldás volt Európában, nem csupán visszafogták az energiafogyasztást, hanem tudatosan leépítették az orosz gázimportot. A földgázkiváltó alternatív energiahordozók (leginkább megújuló alapú), az alternatív gázimport források és -útvonalak pedig nem fognak bezáródni. Európa úgy fut neki a következő téli időszaknak, hogy már augusztus végére nagyjából teljesen feltölti a földalatti gáztárolókat, miközben a fogyasztás 20-23 százalékkal alacsonyabb, mint az elmúlt évtizedben volt. Nincs már olyan erőteljes versenyfutás ugyanazokért a forrásokért, így az árak még mindig egy erőteljes alsó tartományban (26-40 EUR/MWh) tanyáznak, holott, már 3-4 hónapja folyik a tárolók feltöltése. Igaz, sokkal magasabb volt az induló feltöltési szint is, mert a magyar állami gázellátóval ellentétben az európai gázkereskedők nagyjából 10 százalékkal magasabb szinten hagyták a tárolói feltöltést az elmúlt tél végére. A kőolajárak esetében pedig egyre inkább tetten érhető, hogy az oroszok a háború finanszírozási forrásainak érdekében gyakorlatilag minden nyomott és szankcionált áron is hajlandók értékesíteni a nyersolajat, s így hiába az OPEC+ kezdeményezése, ez a többlet orosz olajmennyiség továbbra sem engedi elszállni a világpiaci kőolajárakat sem. Hogy ebből a hazai fogyasztók mennyit érzékelhetnek a magyar benzinkutakon, az viszont már sokkal inkább a forint erősségnek a függvénye, nem a kőolajár világpiaci alakulásának...