„Egy domb és a síkság között / az éjszaka kimúlik, a nappal küzd / kutyák kóborolnak / hallgatnak a varjak / a szél peremén köd vonul / egy fa sincs / csak fű van / egy fiú nézi a várost / egy fiú áll / dohányzik.” Fabrice Melquiot, francia kortárs drámaíró Kids (Gyerekek) című darabja kezdődik ezekkel a sorokkal. Speciális, versszerű, központozás nélküli írásmódja egészen különleges feszültséget kölcsönöz a szövegnek. Költői képek, félmondatok, vagy csak néha egy-egy szó – úgy záporoznak szereplői szájából, mint ahogyan egy zaklatott elme gondolatai cikáznak. Ok-okozati összefüggést, koherens teljes mondatokat, a drámákban megszokott jelenetépítkezést elsőre nehéz benne felfedezni, pedig nagyon is van, csak mintegy rejtve húzódik meg a szövegek alatt. Olyan, mintha a figurák belső monológja, érzései együtt lennének kimondva a ténylegesen kommunikált szövegekkel, ami elsőre kakofóniának tűnhet, mégis van értelme. Ha keressük – megszökik előlünk. Ám ha hátrébb lépünk, és felülünk érzelmi hullámaira, fülünk megszokja a szavak zenéjét, és előjön fájdalmasan szép muzsikája.
Darabjának szereplői, a Gyerekek, Koszovó értelmetlen háborújának árvái. Túlélői egy gyűlölettől felrobbantott világnak, kicsi, még lélegző életjelek a romok és a halottak között. Bujdosásra és megmaradásra kondicionált életük legnagyobb feladata előtt állnak: meg kell tanulniuk szabadon élni. A háború éppen véget ért, újra nyitnak a kávéházak, külföldi forgatócsoportok özönlik el Szarajevót, a Parlament előtti téren emberek sétálnak. Ők, akiket mindenki elfelejtett, egy műsorral készülnek. Egy „lírai, vicces, és tragikus” műsorral, amivel vissza tudnak térni az élők közé, és végre talán megkaphatják azt a figyelmet, gondoskodást, netalán szeretetet, ami halott szüleikkel a sírba szállt.
A Vélo volé (Ellopott bicikli) párizsi társulatának nyolc fiatal színésze (félig még maguk is gyerekek) felnőtt művészeket meghazudtoló komolysággal, tehetséggel és szakmai tudással kelti életre Sead, a vezér, Bosko, a szerb fiú és szerelme, Admira, a muzulmán lány, a lobbanékony Stipan, és öccse, Josip, az értelmi fogyatékos kisfiú, Amar, a zenész, Refka, a zsebében kövekkel gyászoló lány és Nada, a zsebtolvaj figuráját. A nyolc gyerek mögött, akik egyben Koszovó etnikai sokszínűségét is jelképezik, szép lassan kibomlik szüleik, és egész közösségük tragédiája. Nagyon nehéz színészi feladat közhelyektől és általánosságoktól mentes megformálásuk, amit a játszók mesterien oldanak meg. Rendezőjük, és egyben tanáruk, François Ha Van, finom, érzékeny rendezése ismét bizonyítja, hogy egy történet elmeséléséhez szinte semmi eszköz nem szükséges csak egy: a játszók hite. Fiatal színészeinek energiája kifogyhatatlan, és a néhány kockából, meg egy nagy vitorlavászonból álló térben tökéletesen összeszokott egyként mozognak, léteznek. Az élő gitárkíséret, és a rendkívüli művészi érzékenységgel kezelt fénysugarak csodálatos lebegő keretbe vonják az előadást.
Az idővonalon oda-vissza ugráló történetben fokozatosan bomlanak ki kis emberi sorsaik, melyek oly örökök, mint a világ háborúi. Játékuk fájdalmas aktualitása egy másik vérontás tükörképe is egyben, és nem tudunk nem gondolni arra, hogy itt nem a múltról van szó, hanem nagyon is a jelenünkről.
A darabbéli gyerekek által előadott kis műsor teljes érdektelenségbe fullad. A szabad világ felnőttjei, kamerái átnéznek rajtuk. Ők, hogy felhívják magukra valami módon a figyelmet, őrült táncba kezdenek, ami minden, csak nem vidám – danse macabre ez a javából. Előkerül egy pisztoly. Ami elsül. Egy gyerek meghal. A világ tovább lép, átnéz rajtuk.
Vajon hány gyerek halála kell még nekünk? Mikor állunk meg végre?
Infó: Fabrice Melquiot: Kids (Gyerekek). Rendező: François Ha Van. Théatre Scala-Provence, Avignoni Fesztivál, OFF program
