A magyar miniszterelnök intellektuális teljesítményéről – amelyet az ellenzéki oldalon is övez némi ambivalens áhítat – sokat elárul, hogy Tusnádfürdőn, ahová rendszerint egy kis jövőfestés végett jár, utoljára 2014-ben mondott olyasmit, amire mondjuk egy hónap távlatából is érdemes volt visszaemlékezni. Az illiberális államról van (volt) szó, amely - mielőtt még csettintenénk, hogy ezt is milyen jól megmondta - egyrészt az egyre foghíjasabb demokratikus díszletek közt épülő magyar diktatúra fedőneve lett Orbánnál, másrészt mint jövőkép, nagyobbat bukott, mint a Fradi a feröeri pizzafutárok ellen.
A kormányfő konkrétan arról beszélt, hogy itt vannak ezek az illiberális államok, Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország, a nemzetközi elemzések sztárjai: sem nem liberálisok, sem nem demokráciák, mégis milyen jól hasítanak. Hát nézzük akkor, kilenc év alatt hova jutottak. Szingapúr valójában egy város, nagyjából akkora, mint Budapest, igaz, ötmillióan lakják. Hogy hogyan kerül ebbe a sorba, arra valószínűleg maga Orbán Viktor is csak akkor tudna valami értelmesnek tűnőt mondani, ha nagyon sarokba szorítják. Hogy neki miért tetszik, azt könnyebb megérteni: formailag köztársaság, tartalmilag inkább felvilágosult abszolutizmus, amelyben sokkal több a diktatorikus vonás, mint a demokratikus. A szingapúri sikerekhez Magyarországon – többek között – az ázsiai fejlődési centrum közelsége, a konfuciánus filozófia, a kultúrák és vallások szabadsága, valamint egy felvilágosult uralkodó hiányzik (a mi vezetőnk nagyjából a múlt század 70-es éveinek fogalomrendszerével próbál irányítani egy 21. századi országot, és igaz ugyan, hogy uralkodónak képzeli magát, folyamatosan túlterjeszkedve a törvények adta hatáskörén, de valójában csak egy leváltható állami hivatalnok). Egyszóval Szingapúr magyar szemszögből akkor sem mérvadó, ha Felcsútról nézve szimpatikus.
Kína láthatóan nem tud kikecmeregni a Covid utáni krízisből, és ha a nagy képet nézzük, leginkább az hiányzik neki, ami Magyarországnak is: az alternatíva. Azaz minél erősebb kézzel irányít a Párt, annál tétovább az ország gazdaságilag (szép magyar siker: ebben már felzárkóztunk hozzájuk). Indiát olyan mélységű etnikai, vallási, nyelvi stb. ellentétek feszítik, amelyek épp azt kérdőjelezik meg, ami Orbán politikai világképében a legfontosabb: a nemzetállami jövőt. Mellesleg India a nemzetközi migráció legnagyobb kibocsátó országa – ha ez az a modell, amit követni akarunk, akkor jó az irány. Törökország a saját történetének legnagyobb válságával küzd, szintén totális pártállami irányítás alatt, ez is pipa. Oroszország kapcsán pedig azokban a bizonyos elemzésekben legfeljebb arról folyik a vita, hogy mennyi időre nullázta le magát: tíz évre, harmincra, vagy netán örökre.
Egyszóval országunk fejének legutóbbi érdemleges tusnádfürdői mondatai nem öregedtek túl szépen. Amit idén mond, alighanem abból is csak a várható megszorításokra utaló szóvirágokat érdemes figyelni – a jövőnk szempontjából minden más teljességgel érdektelen.