A 43 éves Isabelle Geffroy (becenevén: Zaz) debreceni koncertjét hallgatva minduntalan Audrey Taotou színésznő és az Amélie csodálatos élete című film jutott eszembe. Mert szembeötlő a hasonlóság: mindkét karakter hiteles, önazonos, szerethető. És mindkét művésznő a szó legjobb értelmében vett patriótaként a francia nyelv és kultúra nagykövete. Zaz két évtized alatt építette fel profi karrierjét – áttörést hozó bemutatkozó albuma (és rajta a Je veux című dal) 2010-ben jelent meg. Zenéjének közvetlen előzménye az Edith Piaf, Charles Aznavour és mások nevével fémjelzett párizsi sanzon vonzó világa, amit jazzénekesnők (pl. Ella Fitzgerald) és blues-előadók színpadi technikáival ötvöz. Nagyszerűen használja ki a francia szövegekben rejlő költészetet, zeneiséget, könnyedséget, életszeretetet. Emellett Zaz igazi énekes-dalszerző (singer-songwriter), akinek jól átélhető, személyes történetei vannak.
Az eddig felsorolt elemekből egy organikusan építkező, könnyen befogadható, populáris produkció jött létre, amit olyanok is tudnak élvezni, akiket egyébként nem érdekel a francia irodalmi és zenei hagyomány. Zaz csak kisebb művészi kompromisszumokat kötött, miközben áttörte a műfajok és stílusok között még ma is ott húzódó falakat. Nem meglepő, hogy European Border Breakers díjjal tüntették ki –olyan művészek társaságában, mint Adele, a Tokio Hotel, a nevelőapja révén magyar kötödésű Sharon Kovacs vagy a hazai sztárok közül Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven).
A debreceni koncert alapján ugyanakkor kérdéses Zaz jövője, mert ezekben a dalokban, ebben a színpadi attitűdben már nem látok tartalékot. Nagyon szimpatikus, derűs, kedves, felemelő produkció, de hogyan tudja majd felvenni a versenyt az újabb és újabb, fiatal és még fiatalabb sztárokkal? A közeljövő majd eldönti, hogy Zaznak és muzsikustársainak helyük lesz-e még a 2030-as évek koncert- és fesztiválkínálatában is. A Nagyerdőn nem láttam olyan többletértéket, ami alapján erre fogadást kötnék.
Ellen-Sziget a Nagyerdőn?
Szombat este, a Nagyerdei Stadion melletti területen, a színpadok között sétálva úgy éreztem, hogy a Campus Fesztivál (amit idén tizenötödször rendeztek meg) nagyon kinőtte magát. Profi infrastruktúra, nyugati színvonalú lebonyolítás jellemzi és visszafogottan bulizó, konszolidált közönség. Zaz koncertje után, a késő esti forgatagban a Campus már-már egyfajta „Ellen-Sziget” identitást vett fel. Ez a fesztivál nem a túlzásba vitt szabadságról, a kirakatba helyezett toleranciáról szól; Debrecenben igenis be kell tartani bizonyos szabályokat. A Campus a jó vásárlőerővel rendelkező, multiknál vagy az állami szférában dolgozó fiatalok és középkorúak találkozóhelye, ami jól látszik a fesztiválra kitelepülő cégeken és intézményeken – a NAV-tól a kormányhivatalon át az autógyárakig és az FMCG szektor szereplőiig.
A Campus ugyanakkor nem NER-es rendezvény – azokat hívják meg, akik a legszélesebb közönséghez tudnak szólni. Így a programban jól megfért a debreceni lokálpatrióta, a fideszes városvezetéssel szoros kapcsolatot ápoló Tankcsapda, illetve a polgárpukkasztó Krúbi (Horváth Krisztián), aki a Campuson is előadta a Budapest Parkban bemutatott Viktória királynő emlékkoncertjét. A Debreciner beszámolója szerint Krúbi a királynővé maszkírozott Orbán Viktor testőreként, gyilkosaként, majd trónörököseként jelent meg. A legprovokatívabb dal (Orbán, verd ki a Ferinek) szövegét így írta át: „Így végül magam is a rendszer eltartottja lettem, a pénzből nagyobb autót, meg nagyobb házat vettem. A tömeg meg csak biztat, hogy meséljem a történetet. Még a Campus Fesztiválon is felléphetek.”Amikor Viktória királynő emlékére Krúbi egy perc néma csendet kért, a közönség „mocskos Fidesz” skandálásba kezdett.
