A megismerkedésetek után huszonhét hónappal még mindig idegennek látod, amikor a cukrászda teraszán társalogtok a kor szépségideáljáról. Élvezed, hogy olyan könnyedséggel beszélgettek, mintha nem ismernétek egymást, mert nincs közöttetek elhallgatott sérelem. A kapcsolatunk nem nyomja agyon a szabad eszmecserét, állapítod meg hangosan, miközben a süteményes villával kihalássza a koktéljából a jeget, és a bokrok közé dobja. Nem birtokollak, meghagyom mindkettőnk szuverenitását, csak szeretni akarlak, mondod. Áthajolsz a poharak felett, megcsókolod, a szeme ugyanúgy fénylik, mint a fűre dobott jégkocka. Pár órával korábban, miközben a lakása felé autózva áthajtottál a hídon, Beethovent hallgattál, és az életeden gondolkodtál.
Félúton vagyok a szabadság felé. Egyedül élek, a válás után megmaradt bútoraimmal berendezett bérlakásban. A pénzem gouda sajtra és serrano sonkára elég, de meg kell elégednem azzal a húszéves Hondával, amit apámtól örököltem. Nincs egzisztenciám, a saját családról lemondtam. Miért gondolom mégis, hogy megtettem az út felét a szabadság irányába? A válasz egyszerű. Elszakadtam attól az embertől, aki gátolt abban, hogy önállóvá váljak.
Eszedbe jutott a válóper napjának reggele, amikor a bíróság épülete felé sétáltál a parkolóból, talpad alatt alig érezted a járdát. Elhaladtál a szürke kőfalak előtt, az omladozó kerítésen átsütő nap sugarának melegségében szinte súlytalanná váltál.
Már jó ideje mászkáltam, mielőtt megérkeztem a bejárathoz, megéheztem. Visszafordultam, kerestem egy üzletet, ahol szendvicset vehetek. Miután kijöttem a tárgyalásról, beültem az autóba, és megéreztem, milyen az, amikor határtalan biztonságban létezem, ami megvéd a szenvedéstől.
Csodáltad azokat, akik nem jönnek zavarba a saját vágyaiktól, kényszerüktől és nyomorúságuktól, de visszahőköltél tőlük, undorítónak tartottad őket. Nehezen elégítetted ki a szükségleteid, bár láttad, mások hogyan szerzik meg, amit akarnak, csak nézted, ahogy furakodnak, könyökölnek és követelőznek. Hagytad, hogy eltapossanak. Zavarba jöttél a testi igényeidtől, a volt feleséged hamar rájött erre, a fizikai érintkezés megvonásával zsarolt évekig.
Akkoriban minden a szakítás félelméről szólt bennem, minden lépéstől ez tartott vissza. Háborúnál, földrengésnél, halálos betegségnél is félelmetesebb volt, hogy végleg elutasít és magamra hagy. Amikor mégis megtörtént, megkönnyebbültem, mert rádöbbentem, hogy a félelmem indokolatlan. A válás után soha többé nem beszéltünk és nem találkoztunk.
Három évig bezárkóztál, kerülted a nőket, megbarátkoztál a magánnyal. Amikor megismerted őt azon a kerti partin, minden megváltozott. Udvaroltál, bókoltál, randira hívtad. Egyetlen nő sem volt rád korábban még ilyen hatással. Mellette felnőttél, megerősödtél, férfivá értél. Szombatonként, ebéd után iszogattok az erkélyen, csókolóztok és nevetgéltek, aztán sétálni mentek. Egyszer spiccesen kikotyogta, mielőtt megérkezel hozzá, izgatottan áll a tükör előtt, a haját fésüli, nyugtalanul toporog, akár a mosdóra várakozó kislányok. Elképzelted, ahogy meztelenül figyeli a tükörben hosszú lábát, lapos hasát, telt mellét, ámulva nézi borotvált szeméremtestét, mert nem érti, miért vagy annyira oda érte.
Ugyanaz a szenvedély munkálkodik benned, mint kamaszkorodban, de már szégyenérzet nélkül, vágyakozó tested igenlésével adod át magad nekem. Alkatod nem változott tizennyolc éves korod óta, mindvégig megőrizte azt a pillanatot, amikor először vágytak rá elragadó szenvedéllyel. Ha átmegyek hozzád, örökre nálad akarok maradni, mert veled képesnek érzem magam, hogy érintkezzek istennel.
Megnyugtat és egyben felkavar az érzés, amikor rózsaszín lazachúst tesz a forró serpenyőbe, és amíg sül a hal, beleforgatja a salátába a rukkolát, majd balzsamecettel megöntözi, mintha nyári záport zúdítana rá. Amikor lecseréli a tányérokat a desszerthez, még a lazacsteak ízét forgatod a szádban. Felállsz a székről, megköszönöd az ebédet, kezet csókolsz. Francia champagne-t vesz elő a hűtőből, bal szemét becsukja, mintha célozna, úgy ellenőrzi a karcsú kristálypoharak makulátlanságát. Elegánsan tölt, ahogy a főpincérek, elégedetten figyeli a habzó italt. Koccintás után isztok, hosszan csókolóztok, majd kiveszed a kezéből a poharat, leteszed a sajátod mellé a pultra. Magadhoz öleled, a teste megrezdül, a kanapéra fekteted. Meglazítod az övét, leveszed a blúzát, minden egyes gomb fokozza a vágyat benned. Arra gondolsz, miközben kikapcsolod a melltartóját és lehúzod a cipzárt a nadrágján, hogy édes dolgokat találsz mögötte. Édes és puha dolgokat. Utána már nem emlékszel semmire, fogalmad sincs, hogyan kerültök a hálószobába.
Föld körüli utazásra viszlek, nincs szükségünk térképre, mozdulnunk sem kell. Megmutatom a világot, ahogy én látom. Tekinteted türkiz tengerszem mélyéről veted rám, ajkad a bőrétől megfosztott édes gyümölcshús, öled a legmélyebb tenger, hasad puha síkság, sóhajod vihart hozó szél.
Zuhanyzás után visszabújsz hozzá az ágyba, elmeséli, holt tart a könyvben, amit olvas. Az igazán jó alkotások visszavonhatatlan hatással vannak az életemre, mondja. Szüntelenül figyeli, ahogy átalakul minden valami mássá. Kamaszként még tudta, hogy évről évre, sőt hónapról hónapra változik, miközben minden változatlan marad körülötte, most pedig ő érzi mozdulatlannak magát a száguldó világban. Tudja, hogy a valóság ugyanúgy szól a meg nem történt, mint a megtörtént dolgokról, nem szépítgeti, teljességgel elfogadja. Szerinte a csalódás az álmodozás adója, mégis attól lelkesedik a leginkább, amit még nem kapott meg.
Úgy szereted az esőt, mint a kiszikkadt föld, úgy élvezed a napsütést, mint a folyón átkelő csorda, úgy táncolsz a széllel, mint a lehulló falevelek. Hosszan elnyúló fiatalságra rendezkedtél be, megfeledkeztél a korodról, végtelen jelenben élsz, a világon mindenre van időd.
Naplójába, melyet csak elvétve nyit ki, mintha ritkán lenne joga a bensőséges lelki élethez, leírja, hogy a tiéd az első férfitest, amit fenntartás nélkül magába fogad. Nem mondja, hogy szeret, nem keresi a szavakat, de néha megengedi, hogy elolvasd, amit lejegyzett. Így tesz vallomást. Precízen adagolja, ünnepélyesen adja át bája és szépsége előre kiszámított porcióit. Este, mielőtt elaludnátok, akkurátusan igazgatja a párnákat, méltatlannak találja, hogy veled ellentétben rossz alvó.
Hajnalban olyan vagy, akár a dívák, akik nagy tragédiákban találnak rá önmagukra. Ébredés után úgy eszmélsz, csupa kín az előtted álló nap, zaklatottan lépsz át az éjszakából a reggelbe, mint akit váratlanul ébresztett fel a valóság.
Reggel elsorolja, mit kellene megjavítani a lakásban, mennyire szenved a rosszul záródó ablakon besüvítő hidegtől, a megsüllyedt bejárati ajtó nyikorgásától, és halálfélelme van a terasz korhadó korlátja miatt. Lerázta a kényszerű kötelességeket, nem aggódik másokért, gondolatai nem a család körül forognak. Fest, verset ír, novellát olvas, művészi érzékenységével új lehetőségeket nyit meg maga előtt. Ha valakivel gondja adódik, levelet fogalmaz neki, de nem adja fel postán, háromszor elolvassa, majd elégeti. Nem tudja elmondani, mit érez irántad, leblokkolja a szenvedély, megnémítja.
Mások nehezen viselnék, hogy nem beszélsz az érzelmeidről, nekem nincs szükségem a szavaidra, beleszerettem a hallgatásodba. Olyannak fogadsz el, amilyen vagyok, ez a legnagyobb hajtóerőm. Hagyod, hogy az a férfi legyek, aki lenni akarok, vállalod a kockázatot. Nem sürgetsz, lelkesen támogatsz, ha a nap végére elfáradok, megpihenek érdeklődésed mohaágyán.
Retteg, ha valami nem sikerül elsőre, ez a legtöbb embert idegesítené, téged megrendít a kiszolgáltatottsága. Még gyermekként elköltözött otthonról, ha valahol befogadták, csak akkor volt fedél a feje felett. Felszabadít, hogy bízik benned, melletted nem fél, bátran támaszkodik rád. Mások nem értenék az angolszász akcentusát, hiszen nem élt külföldön, azt a magyarázatot, hogy anyatej helyett amerikai tápszert kapott, rajtad kívül senki sem fogadná el.
Felvidít, hogy a közmondásokat összekevered, noteszomba lefirkantom, időnként hangosan felolvasom, közben sértődötten nézel, aztán együtt nevetünk. Furcsa kiejtéssel beszélsz, kutyulod a szavakat, intonációd szabálytalansága szórakoztató.
Körbenézel a világban, és azt látod, a legtöbb ember azzal bajlódik, hogy a szükségleteit kielégítse. Szerinted ez teljesen fölösleges. Az értelmetlen nyüzsgés közepette néha azon kapjátok magatokat, hogy félénken, szinte titokban néztek egymásra, mintha árulók lennétek, akik arra törekszenek, hogy ezt az egész gyötrődést múlhatatlanná tegyék, ahelyett, hogy hagynák, minél gyorsabban véget érjen.
Belátom, igazuk van. Amikor megérkezem hozzád, lelassul minden körülöttem, mintha az időt leszedálták volna. Megnyugszom, lemondok valamennyi világi értékről, felszabadulok. Kizárólag egyetlen helyen vagyok erre képes. Nálad.
