Palotás János: Halálos csapásoktól szenved a magyar bírósági rendszer

Bíróságaink a legalsóktól a legmagasabb szintekig ma már naponta gyártják azokat az ítéleteket, amelyek a jog területén járatlan megfigyelők számára is felismerhetően összeegyeztethetetlenek az igazsággal, az erkölccsel, s mindennel, ami évszázadok alatt alakította ki bennünk a tiszteletet és a bizalmat a bíróságok és az ítéleteket kihirdető bírák iránt.

Évtizedek óta elemzem a bírósági eljárások folyamatának, majd a végső bírói döntéseknek a köznapi értelemben vett igazságszolgáltatással – a folytonosan alakuló, de mégis az emberek társadalmi igazságérzetével – egyező voltát, vagy az attól eltérő jellegét, itthon és az általam alapértékeit tekintve demokratikus, az emberi jogokat elismerő országokban.

Az összkép tekintetében (de csak ott) nincs jelentősége annak, hogy mindig is voltak és lesznek elfogadhatatlan, jogsérelmet okozó, hibás eljárások és döntések. A demokratikus jog folytonos fejlődése éppen a hibás döntések által okozott egyedi jogsérelmek kiküszöbölésére alakította ki azt az elvet, hogy az állampolgárokra kötelemet kivető hatósági döntésekkel szemben, az igazság kiteljesedése érdekében kikerülhetetlenül biztosítani kell a bírói úton történő felszólalás lehetőségét. Idetartozik, hogy a jogerős döntéseket eredményező ítélkezésnek legalább kétszintűnek kell lennie, széles körben harmadik szintként biztosítva a rendkívüli felülvizsgálati eljárás lefolytatásának lehetőségét is.

Korlátozott körben, de negyedik eljárási szintként az Alkotmánybíróság még mindig kijavíthatja a kifogásolt döntéseket a nemzeti jogrendszerek alapját adó szabályozásával összevetve. A jogorvoslati sort tovább bővíti, hogy az Európai Unió tagjaiként végső esetben – igaz, csak az államok által meghatározott kérdésekben – még mindig ott van az egymás mellett működő Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) Strasbourgban és az Európai Unió Bírósága (EUB) Luxembourgban. Tévedünk, ha arra gondolunk, hogy nem érint minket a Hágában székelő Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC), amely a legsúlyosabb nemzetközi bűncselekmények körében jár el. Több tízezer ukrajnai szülő, akiknek a gyermekeit az orosz agresszor ún. átnevelő táborokban tartja fogva Oroszországban, már tudja, hogy milyen közel áll hozzájuk a hágai bíróság működése.

Állítható, hogy a leírtak szerint felállított jogrendszer, az elfogadott működési modellek, ítélkezési szabályok betartása mellett már képes lehetne arra, hogy a végső döntések megfeleljenek a kor által kialkudott társadalmi igazságérzetnek, más szóval, a kornak megfelelő igazságnak. A jelen írás terjedelmi korlátait meghaladná annak bemutatása, hogy milyen hatékonysággal töltik be a szerepüket a nemzetközi bíróságok, pedig a felelősségük sokszor felül is múlja a nemzeti bíróságokét, mert döntéseik általában felülírják a nemzeti jogot, és a hiedelemmel ellentétben igen hatékony eszközrendszerrel is rendelkeznek ahhoz, hogy a döntéseiknek érvényt szerezzenek – igaz, számomra részben érthetetlenül és elfogadhatatlanul többnyire csak nagy késedelemmel élnek a jogérvényesítő lehetőségeikkel.

A nemzetközi kitekintést mégsem lehet teljesen elhagyni. A nemzetközi bíróságok több száz döntésének elemzésén alapul az a véleményem, hogy az EUB döntései többségében előre vetíthetőek éppen azért, mert összhangban vannak az alapítási céljaikkal, a csatlakozó tagállamok állampolgárainak többségi igazságérzetével. Problémát a döntések meghozatalának lassúsága és a döntéseik kikényszerítésének elégtelen volta jelent a mindennapokban. Hasonlóan kedvező a véleményem az ICC szakmailag előre is becsülhető döntéseiről, köztük az idén márciusban Vlagyimir Putyinnal szemben kiadott elfogatóparancsról. Problémát jelent itt is, hogy a döntések rendkívül későn és indokolatlanul bürokratikusan születnek meg, de az irány jó, ha például az elfogatóparancs kiadását nézzük.

Sajnos ma már tény, hogy az alapítását követő első évtizedekben még általános elismerés mellett működő EJEB tevékenysége mára rendszerszintű működési zavarokkal küzd. A strasbourgi bíróság döntéseinek döntő többsége a kérelmek vizsgálat nélküli elutasításáról szól, amely már önmagában is tarthatatlan. Az EJEB öncélú, sokszor ellehetetlenítő adminisztrációs szabályainak döntő többsége az Emberi Jogok Európai Egyezményének félre nem érthető utasításaival megy élesen szembe. Az egyezmény felett őrködni hivatott bíróság szinte minden alapvető szabályt megszeg, amit számára kötelező erővel ír elő maga az egyezmény. Bár az egyezmény tiltja,

De mi van Magyarországon? Már írásom címe utal arra, hogy a magyar bírósági rendszer több mint egy évtizede rendszerszintű zavarok sokaságával küzd, amely mára súlyos jogbizonytalansághoz, a bíróságokkal szembeni bizalom elvesztéséhez vezetett.

Az elmúlt évtizedekben általam vizsgált több száz eljárás közül a kilencvenes években még jelentős többségben voltak azok a bírósági döntések, amelyek során érzékelhető volt, hogy az eljáró bírói tanácsok kizárólag a társadalmi elvárások szerinti igazsághoz vezető eljárási és ítélkezési gyakorlatot tartották egyedül elfogadhatónak. Tény, és erkölcsi kötelezettségem leírni azt is, hogy bár jelentős kisebbségként, de még mindig jelen van a fenti jogelv érvényesülése számos bíró, bírói tanács elhivatott munkájában. Ugyanakkor az is tény, hogy mára mind a jogalkotási gyakorlat, mind a bíróságok többségének eljárási gyakorlata figyelmen kívül hagyja az igazsághoz vezető út alapvető szabályait. Ennek egyenes következménye, hogy a végső ítéleteknek – ha nem is a többsége,

Az első ütés bevitele még biztosan nem róható fel az orbáni diktatúrának. A nyolcvanas évek elején, meglehetősen fiatalon kezdtem el kutatni, publikálni, valamint a gyakorlatban, aktív szereplőként is részt venni a magyarországi, majd a nemzetközi jogvédelmi eljárásokban. Az igazi fordulatot az 1990-es, a jog területén is rendszerváltást eredményező időszak hozta meg a szakértői munkámban. A rendszerváltás idején gyakorló bíróknak, ügyvédeknek tartott, az új jogi szemléletről szóló előadásaim során kerültem először szembe azzal a sajátosan magyar, vélhetően még a rendszerváltás megelőző időszakban kialakult nézettel, hogy „a bíróságokon nem igazságszolgáltatás, hanem jogszolgáltatás folyik”, és rossz úton jár az, aki az eljárásokban és/vagy az ítéletekben az igazságot keresi, hiányolja és az igazság ürügyén kifogásolja az ügyvédek fellépését, a bíróságok működését.

Tény ugyanis, hogy leszűkített értelemben, de csak abban, mind az ügyvédek perbeli fellépéseivel, mind pedig a bírói ítéletekkel szemben elvárt, hogy azok a hatályos jog keretei között maradjanak. Jelentős különbség az 1990-ben is már szórványosan tetten érhető jogfelfogás, és a ma tapasztalható bírósági gyakorlat között éppen annak gyakoriságában van. Tudom, sok érintett számára provokatív, de tudatosan vállalt lesz az az állításom, hogy „ez a felfogás tényszerűen cáfolható, téves, ugyanakkor az ezt a jogfelfogást gyakorlók számára rendkívül kényelmes, az elvárhatónál sokkal alacsonyabb szakmai felkészültséggel is végezhető, a hivatással szembeni alázat és elkötelezettség körében még a minimális elkötelezettséget sem igénylő látszat-igazságszolgáltatás”, amely mára a jelentős többségre jellemző a hazai bírósági eljárásokban, ítéletekben, az igazságszolgáltatás minden szintjén. Szerencsére még van kivétel!

A hétköznapi tudással rendelkezők számára is érthető, cáfolatként megkérdőjelezhetetlen érv ma is ugyanúgy szól: „Amennyiben a törvények nem az ítélkezésben egyedül figyelembe veendő végső, kifogásolhatatlan társadalmi elvárást tartalmaznák, akkor nyilvánvalóan sem korábban, sem ma nem lenne szükség a nemzeti alkotmánybíróságokra és a nemzetközi bíróságokra. E bíróságok feladatai kiürülnének, mert fel sem vetődne, hogy egy törvényt módosítani, esetleg megsemmisíteni kellene, mert sérti az alapvető emberi és társadalmi jogok elsőbbségét.”

Előadásaim, szakértői elemzéseim évtizedek óta azt kívánják bemutatni a jogi pálya, mint hivatás elkötelezettjeinek, hogy valamennyi egyedi ügyben elsőként, a lehető legmagasabb szinten próbálják meg feltárni a társadalmi normákat, és nem a törvényeket (mintha azok nem is léteznének) kiszolgáló igazságot. A jogi érvelés csak ezután következik! Ha ugyanis a jogból és nem az igazságból indulnak ki, akkor a szerteágazó jog első szembejövő eleme védhetetlenül az eljárások és az ítélet prekoncepciójához vezet. Kimondható tehát: „Abban az esetben, ha az igazság feltárása az eljárás első szakaszának az egyetlen célja, és azt sikerült kellően körbejárni, úgy az esetek döntő többségében megtalálható lesz az igazságot érvényesítő ítélet, hatósági döntés kellő megalapozhatóságához szükséges hatályos jogi környezet is.”

Köszönhetően a jog állandó fejlődésének, csak kivételes esetekben fordul elő, hogy az ítélkező bíró olyan jogi akadályba ütközik, amelynek figyelembe vétele esetén az igazsághoz nem lehet eljutni. Az egyes bírói szintek, ideértve a Kúriát is, valóban csak a törvényekkel kétségek nélkül alátámasztott ítéleteket hozhatnak meg. De ez csak egy látszólagos ellentmondás, mert minden hatóság, minden bírói szint számára biztosított az olyan eljárási út, amely során kezdeményezhetik az adott jogszabály módosítását, megsemmisítését, ha annak kötelező alkalmazása sértené az igazságot.

Orbán rendszere számára persze nagyon is kényelmes és hasznos a mára kialakult gyakorlat, ezért minden lehetséges eszközzel segíti is az igazságszolgáltatás e torzulásainak térnyerését. „Orbán ugyanis nem az igazság, hanem csupán a jogalkotás feletti kizárólagos hatalmat tudta kétségmentesen megszerezni.”

Csak az érthetőséget segítő példaként említem meg, hogy Orbán, már nem is egyszer, felismerte e képtelen bírósági jogfelfogásban rejlő lehetőséget, például a pedagógussztrájkok kezdetekor, amikor a sztrájk idején elégséges szolgáltatás körében indított bírósági eljárásban a kormány vesztésre állt. A kétharmad ezért két nap alatt törvényben rögzítette,

Orbán tudatosan készült a hatalom ismételt megszerzését követő feladataira.

A Fidesz-KDNP 2010-es választáson elért 52,7 százalékos választási eredménye a mandátumok 68 százalékának megszerzését jelentette, így hozzákezdhetett valamennyi tervének megvalósításához. Elsőként felemelte az Alkotmánybíróság létszámát úgy, hogy az általa kinevezett új tagokkal először többséget, mára pedig kizárólagosságot szerzett a testületben. Ezzel megnyílt számára az út, hogy a meghasonlott Alkotmánybíróság minden alkotmányos alapelvet sértő módon szabad utat adjon az állampolgárok 3000 milliárd forintnyi magánnyugdíj megtakarításainak állami fenyegetés melletti kifosztásához, s egy új Alaptörvény érvénytelenségi okok sokasága melletti elfogadásához. Végül az Alaptörvény negyedik módosításával, a már amúgy is az elveit feladó Alkotmánybíróságtól megvonta azon jogát,

Orbán ezután már kénye szerint átalakíthatta a bíróságok szervezeti rendszerét. Nyugdíjkényszerrel vagy a szervezet átnevezésével kizárhatta a vele nem lojális bírói vezetőket a rendszerből, stb. Egyre több bíróság önállósága és szakmaisága válik áldozatává Orbán rendszerének, mások mellett azzal, mert a bírák előmenetelét bemutató karrierút ma már nem az igazság keresésről, a szakmai fejlődésről szól, hanem egy önkényuralmi rendszerhez való simulásról, lojalitásról, amely egyszerűen összeegyeztethetetlen az igazsággal, az emberi szabadsággal, az emberi jogokkal.

Tény, hogy ma a jogalkotás és a jog érvényesülése terén is együtt kell élnünk az Orbán diktatúrájának zavartalan működést biztosító duális Alaptörvény által támogatott önkényuralmi jogrendszer retteneteivel, az ország nemzeti vagyonának kisajátításával.

Persze csak addig, amíg tűrjük!