A színház az élet előszava

Milyen ígéretet tett magának gyerekként?

Már akkor tudtam, hogy a szavakon keresztül fogok részt venni a világban. Hogy nem az az ember leszek, aki épít, gyógyít, véd, vagy valami nagyon látható dolgot csinál, hanem inkább az, aki beszélni fog. Mert elvarázsoltak a történetek, és szerettem mesélni. Lenyűgözött, ahogyan ez a láthatatlan dolog, a történet – ami nem más, mint egy egyszerű felvetés, hogy képzeljünk el valamit, ami most nincs, de ami megtörténhetett volna, megtörtént egyszer, vagy egy nap majd megtörténhet – mennyire át tudja alakítani az életünket. De ígéretet nem tettem magamnak, vagy talán anélkül tettem, hogy tudatában lettem volna. Csak hiszek a történetmesélés erejében. És ez az, amit már nagyon fiatal korom óta próbálok megőrizni, védeni, soha fel nem adni. Az intuíciót, hogy a történetek változást hozhatnak.

A családja milyen szerepet játszott ebben?

Fontos szerepet, de már az is kiváltság volt, hogy olyan házban nőhettem fel, ahol voltak könyvek. És ez fontos kincs. Egy orvos és egy újságíró gyermeke vagyok, így iskola után sok időt töltöttem a szüleim munkahelyén: az újság szerkesztőségében, és a kórházi váróteremben. Aztán édesapám és édesanyám szüleinek is volt egy-egy kávéháza, és ezek a kávéházak szintén tele voltak történetekkel. Gyermekként tehát olyan felnőttek vettek körül, akiknek hála megérthettem, hogy mindenki története fontos és érdemes arra, hogy megismerjük és tovább adjuk őket.

Azt mondja, hogy minden színház valaminek a prológusa, ami meg fog történni. Ez a klasszikusokra is vonatkozik? Lehetnek a klasszikusok minden alkalommal megújuló prológusok?

Persze! Ilyen például Milo Rau a fesztiválon bemutatott előadása, az Antigoné az Amazonban. Mert vegyük például az Antigonét, amit nagyjából 2500 évvel ezelőtt írtak. A közönség mindig mást, mindig a saját korát fogja meghallani Antigoné és Kreón szavaiban, és azáltal, hogy Szophoklész szavaiban megláthatja a saját világát, máris a cselekvés előszobájában találja magát. Az utca, a politika, az intim életek előszobájában. Mert valahol mindig azt reméljük nézőként, de szerintem művészként is, hogy egy előadás majd átformál bennünket, és az előadás végén mások leszünk, mint amikor az az előadás elkezdődött. És ezt az átalakulást tekintem én egyfajta prológnak. Mintha a színház az élet előszava lenne. Mert engem a színházi előadásokban leginkább az érdekel, ami a taps után történik.

Milyen előadások voltak önre a legnagyobb hatással?

Talán azok az első előadások, amiket 1997-ben Portugáliában, Lisszabonban láttam a Tg STAN belga-flamand társulattól: Az utolsók című Gorkij-előadás, és Ibsentől A nép ellensége. Színművészetis hallgató voltam akkoriban, de nagyon rosszul tanultam, a kirúgás szélén álltam. Az előadásaikat valódi kinyilatkoztatásként éltem meg. Itt láttam először, hogy a színházban is megvédhetem a számomra fontos állampolgári értékeket, eszméket: a demokráciát, a párbeszédet, a képzelőerőt, a szabadságot. Ezek megváltoztatták az egész színházi szemléletemet. Akkora szabadság volt abban, ahogyan dolgoztak (és dolgoznak még ma is), ahogyan együtt alakították a szöveget! Ezek az előadások győztek meg engem arról, hogy van dolgom a színházzal.

Azt mondja, nagyon rossz tanuló volt a színművészetin. Mi késztette arra, hogy oda jelentkezzen?

Amikor befejeztem a középiskolát, még nem gondoltam arra, hogy egész életemben színházzal fogok foglalkozni. Nem mentem egyetemre, hanem elkezdtem dolgozni, mint segédmunkás. És az nagyon kemény volt. Rájöttem, hogy jobb lenne folytatni a tanulmányaimat, mert a fizikai munka nagyon kimerítő tud lenni, különösen, ha nem szereted, amit csinálsz.

A színház nem meríti ki?

Nem, bár amikor beiratkoztam a színművészetire, még mindig kételkedtem abban, hogy a színház valóban nekem való-e. De miután felfedeztem a Tg STAN-társulatot, rájöttem, hogy lehet, nem vagyok túl jó a színházban, de a színház nagyon is jó nekem. Így hát abbahagytam a tanulmányaimat, és elkezdtem színházban dolgozni. Ott értettem meg, hogy milyen a világnak ahhoz a nagyon kiváltságos kisebbségéhez tartozni, akik megtehetik, hogy azzal foglalkoznak, amit szeretnek. Az emberek túlnyomó többségének ezen a bolygón nem adatott meg, hogy szeresse a munkáját. De nekem igen, és úgy gondolom, hogy ez egy olyan kiváltság, ami felelősséggel is jár. Nevezetesen azzal, hogy megosztom, és megpróbálom megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy minél több ember hozzáférhessen. Ezért tartom fontosnak a közönség felé való nyitást, miközben programjainkkal, és az Avignoni Fesztivál keretében végzett munkánkkal arra törekszünk, hogy biztosíthassuk az egyre demokratikusabb hozzáférés lehetőségét a művészi életpályához is. Sosem fog működni a reprezentáció gazdagsága, a társadalom sokszínűsége a közönségben, ha ez nem jelenik meg a színpadon is.

Hogyan látja a fesztivál hivatalos programja (IN) és a magánszínházi kínálat (OFF) közötti kapcsolatot?

Az Avignoni Fesztivál nagyon jó párbeszédet folytat Avignon egész kulturális ökoszisztémájával, különösen az OFF Fesztivállal. A fesztivált körülvevő események egész sora létezik a városban, és mi megpróbálunk jóindulattal fordulni feléjük, és mindenekelőtt nem falakat emelni ott, ahol már így is annyi nehézség van. Én személy szerint kifejezetten figyelek azokra a műsorokra, amelyek nem a mi programunk részei, mert nagyon fontosnak tartom azt a sokszínűséget, és gazdagságot, ami általuk érkezik a városba. Az Avignoni Fesztivál – ez a nagyszerű utópisztikus népszínházi projekt – 1947 óta létezik a maga pluralitásával, közszolgálati eszméjével és jól átgondolt programszerkesztésével. Még ha voltak is az IN és az OFF között feszült pillanatok a történelme során, mi azt szeretnénk, hogy a fesztivál az erőforrásaihoz képest legoptimálisabb módon kerülhessen megrendezésre. Sajnos ezek az erőforrások gyakorta nem olyan jelentősek, mint amekkora a fesztivál presztízse és hírneve, de igyekszünk a lehető legsokszínűbb, igényes, akár megosztó programot is bemutatni. Ebben az értelemben nagyon is összhangban vagyunk alapítója, Jean Vilar eredeti gondolatával, aki szerint az előadások nem csak azért vannak, hogy a közönség kedvében járjanak, hanem azért is, hogy kihívást jelentsenek neki, és vitára sarkallják. Mert mi más lenne a lényeg, mint hogy harc nélkül vitázhatunk, és együtt fedezhetjük fel a különbözőségeinket egy közös, demokratikus élményen keresztül, ami a színház?

Mikor volt az első avignoni fesztiválélménye?

2015-ben, amikor meghívták az Antonius és Kleopátra előadásomat Avignonba. Mivel Portugáliában július végéig tart a szezon, így addig ebben a hónapban vagy színpadon voltam éppen valahol az országban, vagy részt vettem Portugália legnagyobb színházi fesztiválján, az Almada Fesztiválon. Éppen ezért – bár mindig álmodtam róla – soha előtte nem volt alkalmam eljönni. Amibe, akibe azonnal beleszerettem, az a közönség volt. Ez az állandóan színházat lélegező közönség, akik úgy léteznek itt Avignonban, mintha a színház földjén élnének. Ők teszik tapinthatóvá a múló pillanatot és azt a gondolatot, hogy a színház feltétlenül szükséges és életbevágó.

Hihetetlen utat járt be. A By heart című előadásában a nagymamája történetét meséli el, aki megvakult, és akinek ön akkor megtanított kívülről egy Shakespeare-szonettet. A nagymama sosem hagyta el a faluját, míg ön, az unoka világokat szelt át, hogy aztán megérkezzen ide, Avignonba. Mintha ön volna az ő a világra nyíló szeme...

Mindig nagyon büszke a szívem, amikor az előadásban kimondhatom a nagymamám nevét. Az, hogy volt szerencsém már vagy százszor megtenni ezt szerte a világban, az is annak az átadás nevű jelenségnek egy formája, amire ő tanított. Tőle kaptam ugyanis az irodalom szeretetét, és a szavak szeretete nélkül nem tudtam volna felépíteni az életemet. És itt nem csak a művészi életemre gondolok, hanem a szakmai életemre, sőt a magánéletemre is. Nem fedezhettem volna fel a világot, és nem dolgozhatnék itt az Avignoni Fesztiválon sem. Ami bizonyos értelemben azt is jelenti számomra, hogy így folytathatom azt a mozdulatot, amivel ő egykor átadta nekem a könyveket, amiket elolvashatok.