Távol álljon tőlem hogy aktuálpolitikai utalásokra ragadtassam magamat, ó, dehogy, erről szó nincs, csak arra szeretném fölhívni a figyelmet: nem újdonság Magyarországon, hogy jelentős külpolitikai zseninek hisszük magunkat, de amikor szembejön a valóság, akkora maflást kapunk tőle, hogy fejjel beleállunk a földbe – és sok időbe telik, mire fölkaparnak onnan.
Szó szerint ez történt II. Rákóczi Ferenccel éppen 315 évvel ezelőtt, 1708. augusztus 3-án. Ma van annak a csúfos, sőt nevetséges kimenetelű trencséni csatának az évfordulója, ami végül is eldöntötte Rákóczi és az ő mozgalma sorsát. Amit szándékosan nem hívok szabadságharcnak, sem rendi küzdelemnek – én sajnos csak egyszerű polgárháborúnak tartom a kuruc hadak felkelését.
De visszatérve a mai évfordulóra: a kuruc többség számára a trencséni csatavesztés után derülhetett ki, hogy a fejedelem okos, művelt, jóravaló ember ugyan, de a külpolitikához és a hadvezetéshez sajnos annyit sem konyít, mint az ő nevezetes Pandúr nevű lova.
Az előzményekről annyit, hogy az 1708-as esztendő első felét Rákóczi Egerben (a szülővárosomban!) töltötte, ott szedte össze a polgárháború, akarom mondani, a szabadságharc legjobban felszerelt seregét: sem előtte, sem utána nem állt rendelkezésére olyan nagy létszámú, kiválóan képzett haderő, mint akkor.
De még a saját híveinek sem árulta el, hogy mi célból kell neki ez a sereg. Talán sejtette, hogy a kuruc vezérek körében nem fog tetszést aratni, amit ő Egerben kifundált: ami nem más volt, mint az, hogy a magyar trónra I. Frigyes porosz király akkor mindösze 20 éves fiát, Frigyes Vilmos herceget ülteti.
Nemcsak most tűnik ez hülyeségnek, akkor is annak tűnt, de Rákóczi hitt benne. Holott a kurucok a nemzetietlennek tartott Habsburgok ellen küzdöttek – nekik Rákóczi milyen szöveggel akarta beadni, hogy a véres harcuk eredményeként az osztrák Habsburgok fejéről a náluk is idegenebb porosz Hohenzollernek fejére kerül majd a magyar királyi korona? Rákóczi csak egy erős külpolitikai szövetségest látott Poroszországban a Habsburgok ellen, addig már nem látott előre, hogy a magyarok ugyanúgy köpnek egy nyakukra ültetett porosz királyra, mint ahogyan az osztrákra köptek.
Meg is indult Rákóczi Egerből északnyugat felé, s csak útközben árulta el az embereinek, hogy miért éppen arra: a sziléziai határ mellett volt találkozója a leendő porosz magyar királlyal. Képzelhetik, hogy mekkorát ordítottak erre a kurucok…
Az osztrákok természetesen figyelemmel kísérték a magyar sereg mozgását, nem is hagytak rá időt, hogy Rákóczi sokáig meneteljen. Trencsénnél ütköztek meg, s habár a magyarok jelentős túlerőben voltak, az osztrákok úgy szétszórták a kuruc hadakat, mint a pelyvát, aminek egyedül Rákóczi volt az oka: tehetségtelen hadvezér volt szegény feje. Ráadásul a harc hevében a Pandúr nevű lovával akkorát esett, hogy beleállt a földbe. Azt hitték, meghalt. Mire csuromvéresen kiszedték a döglött ló alól, a hívei közük sokan elszeleltek, a csatának pedig vége volt. Meg az álmoknak is.