Mikor kezdett el tervszerűen utazgatni, majd miért döntött úgy, hogy az élményeit másokkal is megosztva blogot kezd vezetni – amiből aztán útikönyv kerekedett?
A férjemmel az ország eltérő régióiból származunk, ő dunántúli, míg én a békési Vésztőről származom. Szerettük volna megmutatni egymásnak, melyikünk milyen környezetből „építkezett” a közös életünk előtt, így elhatároztuk, hogy első körben bejárjuk Magyarországot. A magyar tájakon való utazás mellett pár külföldi úton is részt vettünk, amiket én szerveztem meg, például egy autós túrát Norvégiában, s csak úgy magamnak jegyzetelgettem közben az élményeinket is. A baráti körünkből aztán sokan érdeklődtek, hogyan vágtunk neki az útjainknak, milyen szervezési-tervezési feladatok várnak rájuk, ha ők is nekierednének. Mivel szervezésből diplomáztam, nekem ez nem jelentett nehézséget, s arra gondoltam, közzéteszem a felhalmozott információkat, ha ezzel másoknak megkönnyíthetem a készülődést. Először csak baráti alapon küldtem szét a jegyzeteimet, majd egy akkor Brüsszelben élő magyar gasztroblogger receptjeitől inspirálódva – a hölgy az egyes ételleírásokhoz különféle érdekes élményeket kapcsolt – létrehoztam a saját webfelületemet, az Élet sója blogot, ahol a férjem fotóival körítve megosztottam az útiterveimet, utazási tapasztalataimat. Németországba költözve aztán a lehetőségeink kiszélesedtek, hiszen a svájci–német határnál gyakorlatilag egy népszerű turisztikai régióban találtuk magunkat – az akkor még jogászi munkám mellett pedig nagyon jóleső foglalatoskodást jelentett a blog írása.
Amikor elutaznak valahova, mire irányul leginkább a figyelme?
Próbálunk egyensúlyt tartani a természeti és a történelmi-kulturális látnivalók között. Az említett norvég utunkon azonban például a lélegzetelállító természeti környezet győzött. Alapvetően Európa felfedezése a célunk, a fő közlekedési eszközünk az autó, de sokat gyalogolunk is, hiszen hogyan máshogy fedezhetnénk fel egy város kincseit? Amit nagyon szeretek még, az a tavak megkerülése, szintén gyalog közlekedve.
Mikor járt először a Boden(i)-tónál? Mi fogta meg annyira, hogy aztán oda is költöztek?
1988-ban, még 14 évesen jártam ott először – magamban csak adminisztratív hibaként emlegetem ezt a szerencsét: mert elég abszurd módon egy úttörőcsapat tagjaként kerülhettem ki az NSZK-ba. Egy Mannheimben élő magyar házaspár üzemeltetett odakint egy gyermektábort, rengeteg ismerettel elláttak minket, és sok helyre elvittek bennünket, így jutottunk el a Duna fekete-erdei forrásához és a Bodeni-tóhoz is – ezért hívom azóta is helyi szóhasználattal Bodeninek a tavat, nem Boden-tónak.
Amikor aztán sok évvel később a férjem a dél-németországi Singen városka kórházától kapott állásajánlatot, s lejöttünk Nürnbergből egy hosszú hétvégére az állásinterjúra, ismerkedni a környékkel, hitetlenkedve, de hatalmas lelkesedéssel meséltem neki, hogy én itt már jártam, s el is vittem Mainau szigetére, ahol egykoron is megfordultam. Ezután nem volt kérdéses, hol telepedjünk le – ez nagyon vonzó vidék, folyóval, tóval, hegyekkel, dombokkal, történelmi kisvárosokkal, túl a turistalátványosságon, igazán élhető környék.
A regényének helyszíne is Singen, ez német–svájci határ menti település, ami felett ott magaslik a tizedik században épült vár, a Hohentwiel. Mi volt előbb: a helyszín vagy a regény második világháborús története?
A regény magját – a választás nehézségeinek ábrázolását egy kiélezett élethelyzetben – még Magyarországról hoztam magammal. A helyszín aztán elég komolyan megihletett – mennyire érdekes lehet egy százéves ház teraszáról kitekintve végigkövetni a huszadik század történéseit, miközben a hegyen ott áll egy ezeréves vár… Ezzel párhuzamosan olvastam éppen a singeni kórház egyik öreg professzorának könyvét az intézmény történetéről, ami a sok adat mellett anekdotákat tartalmazott a városka életéből. A szálak összeértek bennem, a koronavírus-járvány alatt pedig, amikor bezárt a világ, lett időm megírni a regényt.
A történetben három fiatal, a restaurátor Ella, férje, az orvos Lukas és a mérnök Felix dilemmái, életstratégiái elevenednek meg, illetve kerülnek konfliktusba akár egymással is 1944 nyarán a náci Németország hátországi településén, abban a kérdésben, mit is kellene tenniük a fasiszta uralom átvészelése érdekében. Úgy tűnik, egyikük döntése sem makulátlan vagy könnyen járható út…
Mindhárman a túlélésre keresnek megoldást, német értelmiségiként egy diktatórikus rendszerben, aminek ideológiájával, tetteivel messzemenőkig nem értenek egyet. Az első lehetőség: elhagyni a szülőföldet, a hazát, ami, magam is tudom, kemény küzdelmet jelent önmagunkkal, rettentő nehéz feladni azt a helyet, amihez az egész addigi életünk kötődött. Sokan második lehetőségként az elbújást választják, de mindig eljön az a pillanat, amikor már nem lehet a színfalak mögé rejtőzni, a drapéria lehull, a hatalom színvallásra kényszerít, nem lehet kívülállónak maradni, állást kell foglalni, önként vagy kényszerből. Engem is különösen foglalkoztat ez a kérdés: hogyan válunk ilyen helyzetben opportunistává? Lukas, hivatásából adódóan, nem tehet mást, be kell lépnie a náci pártba. Ella helyzete könnyebb, neki nem kell a megélhetésért küzdeni, feladnia az idealizmusát, így az olvasói szimpátiából neki alkalmanként talán kevesebb is jut – de fontosnak tartottam tükörként az ő elgondolásait is bemutatni. Harmadsoron ott a hős, a lázadó típusa Felix alakjában, aki ellenáll a rendszernek, a diktatúrának, a háborús erőszaknak. Ugyanakkor az általuk képviselt megoldások nem válnak el egymástól élesen, az árnyalatokat, átmeneteket a regény többi szereplője illusztrálja.
Mindig eljön az a pillanat, amikor már nem lehet a színfalak mögé rejtőzni, a drapéria lehull, a hatalom színvallásra kényszerít, nem lehet kívülállónak maradni, állást kell foglalni, önként vagy kényszerből.
Végtére is közvetve a hatalomhoz, az elnyomó rezsimhez való viszonyok, reflexiók diskurzusai kapnak hangot a szereplők által – a háborús léthelyzet ennek egy kiélezett periódusa. Hogy tapasztalja, mennyiben köszönnek vissza a karakterei reakciói a valóságos környezetében az orosz–ukrán háború kapcsán?
A regény utolsó simításai folytak, amikor kitört a háború, és engem is megérintett Ella egyik általam leírt mondata, ami szerint egy szörnyű világban úgy kell élnünk, hogy mi magunk ne váljunk szörnyeteggé. Azt tapasztalom, hogy tartóssá vált az állandó fenyegetettség érzése – mind az Ukrajnából elmenekültek, mind a nyugat-európai emberek részéről. Ez nemcsak a fronton tartózkodók élménye, de a hátországban is jelen van. És ami mindemellett a leginkább megviseli a pszichét, az a háború elhúzódásának ténye, hogy nem látni a végét, valamint az ezzel járó tehetetlenség érzete. Hasonlót tapasztaltam a menekültválság idején is. Mindenki a régi, normális kerékvágásba vágyik vissza, bármilyen átlagos életet élt is, annak a nyugodtságát szeretné visszakapni. Egy ukrajnai manikűrös hölgy – akivel beszéltem – mesélte, alig várja, hogy visszatérhessen a hazájába, s ismét a helyi iskolába járathassa a kisfiát, a fémforgácsoló férje pedig újra dolgozhasson. A hősi helytállás mellett ezek az egyéni sorsok foglalkoztattak a második világháborús történet kapcsán is.
A regényben az 1944-es történések mellett egy 50 évvel későbbi idősík is megjelenik, ami már egy későbbi generáció nézőpontjából tekint vissza a háborúra, a fasiszta rezsimre, az egyes emberi cselekedetekre. A történelem értelmezése, megítélése, esetleg tudatos átírási kísérlete, a felejtés és emlékezet kettőssége kerül ezáltal fókuszba. Mivel Ella restaurátor, a múlthoz való viszonya eleve meghatározó, ahogy történelemtanárként öntől sem idegen…
Történelmet oktatva mindig is az volt a célom, hogy az adatok, évszámok, helyszínek megtanulása mellett legalább ilyen fontos a szemlélet kérdése, ahogy a múltértelmezésünk láttatja a megtörtént eseményeket. Ahogy a restaurátornak, nekünk is a valóság helyreállítására, feltárására kell törekednünk, mindenféle hamisítás nélkül. Amikor Németországba kerültem, azon töprengtem, hogyan merjem az ismeretségi körömben a nácizmust szóba hozni, de feleslegesen aggódtam, mert a németek szembenéztek a múltjukkal, erről beszélni abszolút természetes náluk, nem igyekeznek ezt a korszakot szőnyeg alá söpörni vagy átírni, kisebbíteni a felelősségüket – függetlenedni nyilván nem tudnak tőle, de mindent megtesznek, hogy torzítás nélkül éljenek együtt vele.
A könyve a romantikus regények zsánerének jegyét is magán hordozza. Nem tart tőle, hogy a szerelmi háromszög eltereli a figyelmet a fentebb kifejtett dilemmák komolyságáról?
Az olvasói visszajelzések alapján a romantikus szál nem nyomja el a történelmi, hatalomhoz való viszonyt firtató kérdések feletti gondolatokat. Ugyanakkor kikerülhetetlen, ahol emberek találkoznak egymással, mindig vannak baráti-szerelmi viszonyok, az érzelmi töltet a valósághoz tartozik, enélkül nem lehet hiteles az ábrázolás.
+1 KÉRDÉS
Merre kalandozik legközelebb – úgy a valóságban, mind a fikcióban? Mi van az utazási és az írói bakancslistáján?
Mindkettő hosszú, és egyre csak bővül. Épp most indulok a Bajor Alpokba, ahol a festői környezet mellett az ott élt festők alkotásait is fel szeretném térképezni magamnak. Olyan helyszíneket keresek fel szívesen, amelyek alternatívát nyújtanak a turisztikailag túlterhelt célpontokhoz képest – jelen esetben Zugspitze, Neuschwanstein kastély –, s erre Dél-Bajorország kiváló terep. Utazási, egyben írói célkitűzés, hogy Törökországba és Grúziába is ellátogassak, egy régóta tervbe vett családregény megírásához gyűjtve élményeket, tapasztalatokat, ismereteket. Ám még ennek megírása előtt a következő regényem szintén a Bodeni-tó partjára, Konstanz városába és háborús környezetbe viszi az olvasót – nem folytatása lesz az Ella háborújának, de két visszatérő szereplő révén lesz kapcsolódás a kettő között.
Bagó Tünde
(Vésztő, 1974) író, újságíró, utazóblogger. Történelemtanári, művelődésszervezői és jogi diplomával rendelkezik. Az Élet sója blog szerzőjeként 2017-ben jelent meg A Bodeni-tó – Több mint útikönyv című élménydokumentuma. Az Ella háborúja című első regénye a 21. Század Kiadó gondozásában tavasszal jelent meg. Férjével 2012 óta él Dél-Németországban, a német–svájci határon, a Bodeni-tó mellett.
