Jövőre önkormányzati választások lesznek. Ezek jelentőségével a Fidesz-KDNP legalább 2006 óta – amikor letarolta a vidéket – teljesen tisztában van, és minden lehető módon gondoskodott is arról, hogy legalább a kisebb településeken biztos és megingathatatlan legyen a támogatottsága. Jómagam legkésőbb 2014 óta hangoztatom különböző fórumokon a nyilvánvalót: a vidék támogatása nélkül lehetetlen ma Magyarországon választásokat nyerni. Az önkormányzati választások legfőbb politikai jelentősége pedig abban áll, hogy az egyes pártok megteremtsenek egy működő vidéki infrastruktúrát és bázist, amely nélkül országos parlamenti választásokat sem fognak nyerni. Soha.
A józanul gondolkozó polgárnak ezer és egy oka van rá, hogy a Fidesz, illetve konkrétan Orbán Viktor leváltását akarja. Ezeket az elmúlt 13 évben unos-untalan ismételgették, és a kormányzó párt, valamint Orbán nap mint nap újabbakkal bővíti ezt a listát. A jogállam szétverése, a totális állami centralizáció, amelynek során az állami, kormányzati és önkormányzati szervek a Fidesz érdekeinek kritikátlan végrehajtóivá és kiszolgálóivá váltak, csak az egyik ezen okok hosszú sorában. Ott van még az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátórendszerek teljes mértékű leamortizálása, valamint jelenlegi vezetőink fáradhatatlan, és egészen lenyűgöző energiákat mozgósító erőfeszítései, hogy az országot az autoriter államok, mindenekelőtt Oroszország és Kína érdekszférájába tereljék. Mindez egy végzetes fejlődési pályát jelöl ki, amelynek – optimális esetben – soha el sem lett volna szabad kezdődnie.
Az ellenzék felelőssége tehát óriási abban, hogy ezt a végzetes pályát megszakítsa. Mozgástere rendkívül szűk, a politikai döntéshozók nap mint nap hoznak újabb és újabb döntéseket, hogy az ellenzék lehetőségeit még tovább szűkítsék. Szemben azonban egyes, általam defetistának tartott hangokkal, úgy vélem, igenis van esély a győzelemre, még a jelenlegi, elképesztően szűk keretek között is. Még úgy is, hogy a kormánypártok gyakorlatilag a teljes központi költségvetésből kampányolnak, uralják a média legnagyobb részét, vidéken – saját hatalmuk biztosítására – az ott élőket teljes egzisztenciális függésbe hozták a központi hatalomtól vagy annak helyi képviselőitől (segélyek, közmunka, állami-, önkormányzati megrendelések), és nem utolsó sorban elfoglalták a hazai gazdaság legnagyobb részét. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy 2014 óta a Fidesz minden kampányát a gyűlöletre építette fel – valamely célcsoport (civil szervezetek, jogvédők, menekültek, bevándorlók, melegek, legújabban az orvosok és a tanárok) vagy célszemély (leginkább Gyurcsány és Soros György) elleni kampányra.
A Fideszt egyszer talán leváltják, de azt rombolást, amit a lelkekben okozott, évtizedek, ha nem generációk munkája lesz helyrehozni.
Még így is van esély a győzelemre – ha az ellenzék okosan játszik.
A Fidesz a következő évi választások során továbbra is számít legközelebbi szövetségesére: magára az ellenzékre. Először is azokra, akik újra és újra azt ismételgetik, hogy a jelenlegi rendszerben – a választási rendszer súlyos aránytalanságával, az összes hatalmi ág totális pártpolitikai megszállásával, a lehengerlő médiafölénnyel és az elsöprő gazdasági túlhatalommal szemben – az ellenzék eleve és elvileg nem is nyerhet választást. A Fidesz végtelenül hálás mindazoknak, akik ilyen szólamokkal a padlón tartják az ellenzék amúgy sem fényes harci morálját. A kormányzó párt nem tudja eléggé megköszönni ezeknek az embereknek, hogy potenciálisan vagy aktuálisan ellenzéki érzelmű szavazók sokaságát tartják vissza a választásoktól.
Másodszor pedig hálás a Fidesz mindazoknak, akik a Fidesz legyőzése helyett a leginkább arra összpontosítanak, hogy mindenekelőtt saját vezető pozícióikat biztosítsák az ellenzéki térfélen, vagy a Fidesz legyőzését az utánra halasztanák, hogy sikerült megkérdőjelezhetetlen dominanciára szert tenniük a szűkös ellenzéki térfélen. Az „oszd meg és uralkodj” régi, jól bevált elvével a Fidesz maga is rájátszik arra, hogy elmélyítse az ellentéteket és az ellenséges érzelmeket az ellenzéki térfélen.
Harmadszor pedig nagyon köszöni a Fidesz mindazok tevékenységét, akik az ellenzéki térfélen, a közösségi média színterein, a meglévő buborékokat őrzik és fenntartják – addig sem kell az ellenzéki szavazók jelentős részének, valamint maguknak az ellenzéki politikusoknak a valósággal szembesülniük. Olyan buborékokra gondolok itt, amelyek a Fidesz és konkrétan Orbán Viktor küszöbön álló vereségéről vagy legalábbis hanyatlásáról szólnak. „Orbán már meg is bukott”; „mindjárt megbukik”; „ez már az Orbán-rendszer vége” – ilyen és ehhez hasonló Facebook-bejegyzések tucatjaival találkozom nap mint nap, csak a saját oldalamon. Amikor egy ellenzéki érzelmű barátomat próbáltam kedvesen figyelmeztetni az egyik ilyen bejegyzése alatt, hogy a tények nem igazolják ezt az optimista mentalitást, akkor óriási intenzitású lehurrogásban volt részem, melyben a kedves barát és annak baráti köre részesített engem. Én meg csak ingattam a fejem a monitor túlsó oldalán, mondván, „Hát, kedves barátok, ebből aztán nem lesz kormányváltás – csak újabb kétharmad”.
Mit tehet az ellenzék, ha nem akar teljes mértékben a kormányoldal kedvére tenni, és valóban le akarja váltani a jelenlegi kormányt?
Mindenekelőtt olyan minimálisra csökkenti az ellenzéki oldalon belüli versengést, az egymásnak való – legalább nyilvános – beszólogatást, amilyenre csak lehetséges.
Az ellenzék egyébként rendkívül korlátozott erőforrásait a lehető legszorosabb együttműködésben használja fel és mozgósítja. Megnézi, melyek a mindenekelőtt vidéken nyerhető körzetek, vagyis ahol a legutóbbi megmérettetés óta 11 százaléknál kisebb volt a különbség a kormányoldal és az ellenzék között – amennyiben az előbbi nyert. Minden kiválasztott, nyerhetőnek tűnő körzetben a legszorosabb, közös együttműködést és kampányt folytatja az egyes pártokkal. Körzetekre szabott stratégiákat alkalmaz, annak tudatában, hogy vannak körzetek, ahol az ellenzéki győzelmet speciálisan valakinek a személye tette lehetővé, nem pedig annak párthovatartozása. És az ilyen sikeres embereket lehetőleg megtartja.
Azt, hogy egy párt valóban győzelmet akar, onnan tudjuk meg, hogy képes áldozatokat, alkalmasint nagyon fájdalmas áldozatokat hozni az együttműködésért. Ha beszólnak neki, nem szól vissza – például nem mond olyanokat, hogy „egy egyszázalékos párt képviselőjének a helyében nekem nem lenne olyan nagy a szám”. Ha egy-egy fájdalmas kompromisszum után dühöng a tagság, akkor tudatosítja bennük, hogy ez az ára a kormányváltásnak.
Vagyis nem az vágyik a legjobban a kormányváltásra, aki mondjuk a Fidesz és speciálisan Orbán Viktor minél kreatívabb és hevesebb gyalázásában úgymond „győz” a Facebookon.
Mindez csupán szájkarate. A híveknek szól, akik amúgy is elmennének szavazni. Hanem az, aki tettekkel képes bizonyítani a kormányváltás iránti elkötelezettségét, nevezetesen, képes olyan áldozatokat hozni a minél hatékonyabb együttműködésért, hogy attól neki magának is csikorognak a fogai, a tagsága pedig egyenesen tombol – de higgadtan, érvelve, mégis képes meggyőzni a tagságot a kompromisszumok, az áldozatok szükségességéről.
Röviden, az ellenzék azon pártjai és erői képviselik a leghitelesebben a kormányváltás vágyát és szándékát, amelyek időről-időre tanúbizonyságot tesznek arról, hogy saját szűkebb pártérdeküket is képesek alárendelni annak, hogy az ellenzék egységes, koherens erőként lépjen fel a választások alkalmával – és, tegyük hozzá, a választások között is. Egy ilyen rendkívül kiegyensúlyozatlan helyzetben, amelyben az ellenzéknek szó szerint minden egyes szavazat számít, nem látok más megoldást.
