Az életet nem kell nevetségessé tenni, ha nevetni akarunk rajta. Elég külső szemmel figyelni, dokumentálni, és egy csapásra szinte bármi nevetségessé válik benne. Csak hát ez elég közhelyesen hangzik, nem érdemes felépíteni rá egy esszéizáló-bölcselkedő dokumentumfilm-sorozatot. John Wilson szerencsére nem ezt teszi, bizonyára pénzt se kapott volna rá az HBO-tól. Stílusát, szemléletmódját nem könnyű meghatározni. Van benne független filmes, társadalomkritikai nyerseség, kilengés az abszurd felé, és persze gerincet adó dokumentarista tárgyszerűség, fegyelmezettség. Sajátos hangütése talán abból fakad: úgy reflektál a mindennapi életre, hogy egy pillanatra sem lép ki belőle. Nem megfigyel, nem vizsgálódik, hanem éli a gondolkozást, gondolkozva vesz részt mindenben. A valóság érzékelése és kommentálása szinte egyidejű.
Örvendetes, hogy az HBO teret enged efféle egyéni, szaftosan eredeti villanásoknak.
Bár a csatorna számolhatott azzal is, hogy a különlegességnek ez a szintje akár nézőcsalogató lehet. Eladható humoros műsorként. Ebben az esetben az üzleti és a kulturális szempont gyümölcsözően találkozott.
De miről is szól a John Wilson tanácsai című dokusorozat, amelynek három évadából egyelőre az elsővel ismerkedhetünk meg. Arról, amit a magyar cím jelez, biztos nem, mert a rendező-narrátor nem ad tanácsokat. (Az eredeti cím: How To with John Wilson – „Hogyan csináljunk valamit John Wilsonnal"). Pontosabban: elindul egy téma felé, amelyről vannak vélekedései, majd az egész összevissza tágul, borul, átalakul. Abszolút hétköznapi, mégis az életünket meghatározó kérdésekről van szó. Például: hogyan lehet kellemesen csevegni? Utcán, boltban, munkahelyen. Érezni a másik személyét, kizökkenve a szorongató magányból, de közben nem terhelni, nem bántani, nagy vitákat kerülni. Igen, vannak erre receptek, Wilson duruzsolja is a fülünkbe, ám végül konkrét találkozások során az derül ki, az emberből valahol elő kell, hogy törjenek a lefojtott érzelmek, traumák, és boldogan zúdítja rá őket az első szembejövőre.
Ennek a formákat kereső, szerepeket osztó, szabályozásra törekvő társadalmi kommunikációnak az érzékeltetése is pontosan jelzi a sorozat átfogó témáját: milyen életterekben, keretekben, problémarengetegekben forgolódik a fejlett fogyasztói társadalom embere? A rendező nem lázad ellenük, követi a kialakult ritmust, halad a többiekkel az élet mozgólépcsőjén. És miközben hallgatjuk-tapogatjuk gondolatfogódzóit, elképesztően gazdag mozaikáradat zúdul felénk az amerikai mindennapokról.
Hollywoodi hősökre semmiben nem emlékeztető arcok, figurák, beidegződött rezdülések.
Kallódó különcök, összetartó kisközösségek, szegényesen is hivalkodó otthonok. Az egész, akár egy őrült sebességgel görgetett Facebook-oldal ezernyi bejegyzéssel. Én is vagyok, lát valaki, hall valaki?
Sokkoló ismét szembesülni vele, mennyire uralják ezt a világot a tárgyak. Mintha előttünk szaporodnának folyamatosan a termékek, a szolgáltatássá alakított emberi kapcsolatok. Az egyik rész azt mutatja meg, hogyan rakódik rá a mesterséges beton- és téglakörnyezetre egy új tárgyi kinövés, az állványzatok birodalma. Amelyek aztán különféle díszítéseket, funkciókat kapnak, beépülnek a városképbe. Egy másik epizód a tárgyak védelmével borzongat mosolyra. Befóliázott, és egyéb leleményes módokon óvott bútorok, nehogy kopjanak, ha már valahogy megszereztük őket. A gyűjtő másolatokat készíttet a megvásárolt festményekről, azokat akasztja ki a falra, az eredetit meg hét lakatra, nyolc széfbe zárva őrzi valahol. Az üzleti gondolkodás pedig a baráti érzelmekbe is befurakodik. Egy közös étkezés végén mindig ott a kétely: vajon jól osztottuk el a számlát? Tényleg annyit fizettem, amennyiért fogyasztottam? Ha pedig meghívom a haverom a születésnapján egy vacsorára, jobb, ha a céges kártyámmal fizetek, leírhatom az adómból.
Ha mindez szimplán kapitalizmuskritika, a fogyasztói társadalom elidegenedettségének leleplezése lenne, nyugodtan aludnánk. Vagy a beletörődés miatt, vagy mert eldöntjük, holnaptól teszünk valamit ellene. Ha csupán a nevetséges oldaláról látnánk az életünket, a nevetés mindent helyre tenne. De Wilson látásmódjának különös, a közvetlen bírálattól mentes fanyarsága a bölcs szomorúság, a felszabadult letargia katarzisa felé mozgat. Az élet a világ leggazdagabbnak, legszabadabbnak vélt pontján is kicsinyes és hiábavaló. Egyetlen megváltó örömünk talán az lehet, ha ennek tudatában pattogjuk végig. Hittel, szeretettel, küldetéssel, meg egyéb kábszerekkel.
