Ezt egyébként a nézettségi adatok is jól mutatják: a Barbie baba kapcsán a társadalmi és nemi szerepeket, az ezekhez kapcsolódó elvárásokat és beidegződéseket boncolgató mozi jócskán rávert az atombomba atyjára, hiszen világszerte majdnem kétszer annyian vettek rá jegyet. A felfokozottságot mi sem jelzi jobban, hogy azonnal rózsaszínre vált a Google keresője, ha beütjük a Barbie szót, a sziporkázó csillagokról már nem is szólva. (Nálunk is a Barbie áll elől, bár messze nem ilyen jelentős különbséggel, vállt vállnak vetve vezetik a toplistát.)
Olvastam, hogy sokan a párkapcsolatuk tesztelésére is felhasználják Greta Gerwig filmjét, hiszen állítólag már az is sokatmondó, hogy a partnerük, férjük, szeretőjük egyáltalán hajlandó-e beülni a mozira. És ha igen, akkor mit szűr le a látottakból, melyik jeleneten nevet felszabadultan és melyiktől fintorog, mikor kezd fészkelődni és mikor húzza ki magát, honnantól keresi a kijáratot. Arról nem tudok beszámolni, hogy átmentem-e a teszten, mert egyedül néztem meg, az viszont feltűnt, hogy sok kislány igencsak csalódottan pislogott az édesanyjára, mert láthatóan nem ilyen „problémázó” Barbie-ról álmodtak. Csak drukkolni tudok, hogy a film utáni kínzó kérdéseikre megnyugtató, vagy épp továbbgondolásra késztető válaszokat kaptak, és nem torkolták le őket azzal, hogy ez „bonyolult”, vagy „fordulj inkább apádhoz”.
Gyerekként engem is untatott volna a film, egész biztosan nem vettem volna a humorát, a csipkelődéséit, a kritikáit. Egyrészt azért sem, mert a mi világunk mentes volt a rózsaszín efféle árnyalataitól, másrészt anyám sem volt az a kiköpött Barbie, ahogy apám sem Ken. A szocializmus babái voltak, a diktatúra viszonylag szabadon mozgó marionettjei. Sem a matriarchális, sem a patriarchális berendezkedés nem jellemezte a mikrotársadalmunkat, családunk hármasán vegyes viszonyok uralkodtak. A mindig is kompromisszumkereső apám zokszó nélkül megnézte az egyetlen tévénken a meccs után a műkorcsolyát, amiért anyám rajongott, és ha elengedték őt a saját férfivilágába, ami leginkább a vasárnapi horgászatokat jelentette, akkor porszívózással, mindenféle házimunkával vezekelt. Tudom, ezek a szavak ma már kívül esnek a gender komfortzónáján, de akkoriban már ez a kiegyensúlyozottság, az alá- és fölérendelések teljes mellőzése is amolyan szelíd forradalmat jelentett. Két egyenlő fél küzdött hol egymással, hol egymás mellett, hogy az élet apró-cseprő kihívásainak – az élelmiszerhiánytól a nem túl jól tanuló gyerekig (én) – úgy ahogy megfeleljenek. Részsikerek voltak, és senki sem áhította a végső győzelmet. Talán mert tudták, hogy az egyúttal egyikük vereségét is jelentené.
Talán a jól leosztott szerepek, a magától értetődő munkamegosztás, a még nem konzumált vágyak és a kordában tartott szabadság finom vegyülete adta ki, hogy sértetlen maradt a szerelmük. És talán ennek a mintának köszönhető, hogy én sem lettem „csak Ken”. Megnéztem ugyan magamnak Barbie-t, tán futólag még el is csábított, de másra vágytam igazából, valami sokkal hétköznapibbra, ami sokkal több árnyalattal dolgozik, és a sötétebb színeket sem tagadja. Nem mondom, hogy manapság egyre nagyobb biztonsággal igazodom el a nemi identitások egyre szivárványszínűbb kínálatában, és az is biztos, hogy egyik vagy másik megnyilvánulásom biztosan sért valakit, főként a bőszebbek közül. Én még nőnek nevezem azt, aki menstruál (sajnos e tekintetben a transzfóbiával vádolt Rowling nyomában botladozom), viszont nem állom meg nevetés nélkül az Alaptörvény alapmondatát, miszerint az anya nő, az apa férfi. Szóval van mit nyújtani még az empátiám takaróján, viszont úgy gondolom, hogy sokat nem tévedhet az a világ, amelyik fenntartások nélkül hagyja, hogy a tagjai úgy legyenek boldogok, ahogy azt ők akarják. Akár félúton Ken és Barbie között, saját magukra szabott jelmezzel.
És most azon vagyok, hogy Dusival is valami hasonló történjen majd. Szerelembe essen ideológiák és tiltások nélkül, pusztán a maga rózsaszínébe burkolózva. Nem tudom, hogy a jövőben kit tartanak majd nőnek és férfinak, lesz-e még értelme Barbie vagy Ken világáról beszélni, kinek lesz „igaza” a nemi szerepek és identitások egymást hergelő vitáiban, csak annyit tudok, hogy minden kapcsolat mélyén hasonló problémákon fognak majd rágódni, mint ahogy anyám és apám tette. Románia és egy diktatúra szélén, radar alatt, az élet epicentrumában. Úgy is mondhatnám, hogy univerzális kihívás marad, hogy vasárnap reggel ki viszi majd le a szemetet. A többi viszont puszta körítés, hosszúra nyúló mozi, amelyben nem biztos, hogy azok a hősök, akik az első sorokban állnak. Ha valamiért gyűjteném a babákat, hát velük játszanék. Róluk írnék feledhető történeteket nem feledhető tanulsággal.
