Mármost az ez ideig választ nem érdemlő kérdés a következő: voltak-e Dzsungáriában magyarok és koreaiak? Ha igen, nem csak arra lenék kíváncsi hova mentek, hanem arra is: honnan érkeztek Dzsungáriába? Az őshaza, azaz az eredet meghatározása nem is annyira az (ős)történészek, mint a politika-csinálók számára hálás feladat. Az (ős)történészek számára hálátlan, mert minél tovább keresik a „honnan jöttek” témát, annál biztosabban belefutnak a tovább nem ragozható eredménybe: szinte biztosan Afrikából. Mindannyian.
Hogy ősemberségük milyen fokát érték el, homo sapiensek voltak-e már, vagy nem, az meglehetősen bizonytalan.
Ki vagyok én, hogy erről értekezzek? Szakértő biztosan nem. (Jobb, ha nem firtatjuk, hány tudományágban vagyok nem-szakértő, mert ez több Népszava oldalt töltene meg). Ebben mindenesetre különbözök a miniszter úrtól, aki egyrészt kultúrember, másrészt a menedzsment elismert szakértője. Információm jó részét a Wikipédiából szerzem, de ez éppen csak ahhoz elég, hogy mint nem-szakértő kétségeket fogalmazzak meg.
Visszatérve Dzsungáriába, két dolog tűnik biztosnak. 1. Magyarok ott biztosan nem éltek. Türk Attila (ha a név sorshatározó, az ő neve biztosan az) történész és régész ásatásainak lehetséges eredménye szerint a Kárpát-medencei sírokból előkerült csontvázak rokonságot sugallnak az ott találtak csontokkal. 2. A Dzsungáriából Nyugatra, illetve Keletre távozók sok minden lehettek, mielőtt csontvázak lettek, de magyarnak, illetve koreainak nevezni őket merész dolog.
Az Ószövetség szerint Ábrahám héber (és nem zsidó!) ősapa Mezopotámiából indult el, egyes román történészek szerint a románok őshazája Erdély volt, míg mások szerint inkább a mai Szaloniki környéke. A magyar tudományos életben a finnugor vagy türk eredet valaha heves vitákat szított. Ami ma megegyezés tárgya: az etnikai eredet és a nyelv különbözik. Ahogy az etnogenezis (néppé válás) XIX. században keletkezett fogalma szerint a nagycsaládokból, törzsekből való néppé váláshoz az előbbiek mellett az összetartozás tudata is szükséges elem volt.
A magyar eredettörténetben a magyarrá válás, az Ural nyugati lejtőitől a Kárpátok felé tartó vándorúton következett be, majd a pusztaszeri szerződéssel kapott formát és a kora középkorban ért véget. Ami a Koreai-félsziget lakosait illeti, egy részük Mongóliából érkezve telepedett le, egyesülve a már ott élőkkel. Akik szintén jöttek valahonnan. Nyelvüket az óceániai nyelvcsaládhoz sorolják. Az északi sarkkör közelében élő nyelvrokonok kivételével Ázsiában egyetlen nép, az ujgur tartja magát a magyarok rokonának. Vélekedésüket ugyan se a nyelv, se az etnikai hovatartozás nem támasztja alá, de a kollektív tudat mélyrétegeiből származó népművészet (és talán a dallamvilág) valószínűsítheti.
A Kína területén élő, a diktatúra nyomása alatt vergődő ujgur rokonságot Hungáriában mostanság nem nagyon emlegetik. Nehogy már a szegény rokonok a keleti nyitást akadályozzák!
Azt már meg se merem említeni, hogy előbb-utóbb el kell dönteni, hogy a magyar-koreai (unoka)testvériség csak az Észak-Koreában sikert sikerre halmozó Kim dinasztia alattvalóira vonatkozik-e, vagy az export-vezérlésű kapitalizmus szörnyűségeitől senyvedő dél-koreaiakra is.
Egy szó, mint száz: kétségnek nincs helye. A magyar-koreai rokonságot ezentúl bizonyítottnak kell tekinteni, hiszen miniszter állítja. Meglehet nem annyira kulturális, viszont innováció a javából.
