Magyarország;történelem;Borsod-Abaúj-Zemplén;falu;lengyelek;

2023-08-06 14:59:00

Derenk, az elpusztíthatatlan – Egyszer kihalt, egyszer erővel akarták eltörölni, a lengyelek mégis megmentették a borsodi falut

Egyszer kihalt, egyszer erővel ürítették ki a Borsod egyik legészakibb zugában fekvő falut, Derenket. Már a nevét is elfeledtük volna, ha lakói, az ős- és újhazájukhoz egyaránt ragaszkodó lengyelek és leszármazottaik hagyták hagyták volna. Minden nyáron visszatérnek, hogy emléket állítsanak annak az elszántságnak, amellyel háromszáz éve útra keltek, és szlovákokkal és magyarokkal körbe véve is megőrizték az identitásukat. A derenki búcsúba tucatnál több lengyel- és számos magyarországi településről zarándokolnak el minden nyáron.

Esik, eláll, megint rákezd, a nap előkukkan a fellegek mögül egy rövid időre, hogy átmenetileg ismét győzedelmeskedjen a zápor. A természet mintha szimbolikusan igyekezne leírni a hely múltját, ahová tartunk. A néhai Abaúj-Torna vármegye északi csücskébe igyekszünk, Szögligettől még egy-másfél óra gyalog a hegyek-völgyek kanyarulataiban, egyre feljebb az erdőben.

A mélységes csendet előbb csak ágak reccsenése, később egyre gyakrabban autók zaja töri meg. Szokatlan zaj, de nem ma. Néhányan, főleg idősebbek nem vállalkoznak a túrára, járművel haladnak a mállott aszfaltú szerpentinen. Elcsodálkozunk, egyáltalán mit keres a fák sűrűjében szilárd burkolat, útitársaink elmesélik, valaha a határőrség miatt építették. A szigorú őrizetről a rég nem használt, rozsdás sorompók is árulkodnak, de fegyveres őrök errefelé ki tudja, mikor jártak. Az a kor a múlt homályába vész, ugyanúgy, mint úti célunk, a falu, amely kétszer néptelenedett el, és amelyet a som szláv eredetű jelentése után a lakói Derenknek neveztek.

Nem maradhattak

Derenk már biztosan létezett a középkorban, hol kevesebben, hol többen lakták, végül 1711-ben egy pestisjárvány az utolsó lakó életét is magáénak követelte. Hat évvel később a teljes enyészet helyett új fejezetet kezdődött, hiszen a munkaerő kérdését úgy oldották meg a környéket birtokló Esterházyak, hogy 1717-ben lengyeleket: szepességi górálokat telepítettek be. Ők azt, hogy honnan érkeztek, sosem feledték. Erre Janusz Kamoczki néprajzkutató is rámutatott azon a konferencián, amit a falu alapításának 300. évfordulójára szerveztek. „A lengyel parasztok, különösen a lengyel Kárpátok terméketlen földjein élő góralok gyakran emigráltak gazdagabb magyar földekre, és általában pár generáción belül elmagyarosodtak. (…) Van viszont egy kivétel ez alól a szabály alól – az Aggteleki-hegységben fekvő Derenk falva.”

Figyelemre méltó, hogy nem csupán az anyanyelvükhöz, szokásaikhoz, lengyelségükhöz, de ugyanakkor az őket befogadó országhoz is hűek maradtak. A trianoni határ kettévágta volna a falut, a helyiek népszavazást kezdeményeztek, és szláv őseik dacára úgy döntöttek, a szlovákok helyett a magyarokhoz szeretnének tartozni.

A tulajdonosok teljes kártalanításával 1938-tól kezdték meg Derenk kiürítését, a falu 1943-ra megszűnt. Hiba lenne azonban egy személyben a kormányzót kárhoztatni a falu elnéptelenedéséért, mutatott rá Janusz Kamoczki, hiszen feljegyzések szerint a derenkiek közül sokan amúgy is mentek volna, korábban maguk kérvényezték a hatóságoktól, hogy telepítsék át a falut termékenyebb vidékre.

A falubelieket úgy, ahogy vannak, Eger mellé gondolták költöztetni, ismertette ezen a konferencián Rémiás Tibor történész. Ám az őslakosok ezt megvétózták, mondván, van náluk is elég szegény ember, nem kellenek újabbak. Így bár hiába szerettek volna együtt maradni, a derenkiek Borsod nyolc településén kaptak új lakóhelyet. A Földművelésügyi Minisztérium 1940-es határozata alapján az Országos Földintézet vásárolta fel a koronauradalom részére a 838 kataszteri hold 617 négyszögöl – hozzávetőleg 480 hektár – derenki belterületi birtokot. Az elköltözők később ennek több, mint dupláját kapták a kijelölt helyeken, ahol gazdálkodni kezdhettek.

Talpunk alatt történelem

– Nagy természetjárók vagyunk, a Kék Túra útvonalán barangoltunk a közelben, akkor hallottunk a faluról. Teljesen véletlenül tudtuk meg, hogy most lesz a búcsú, gondoltuk, megnézzük – meséli egy középkorú hölgy, aki a párjával csatlakozik hozzánk az erdőben. Még százak döntöttek ugyanígy. Van, aki hozzánk hasonlóan az ősei előtt rója le tiszteletét, másnak nincs családi kötődése, a kíváncsiság hajtja. Megilletődünk, amit észre vesszük, hogy történelmi emlékeken lépdelünk, a talajon, a simára kopott sziklákban arasznyi, fényesre csiszolódott mélyedések: a romjaiban is lélegzetelállító Szádvárra évszázadokon át járó szekerek hagytak örök nyomot a kövekben. Még néhány ereszkedés és kaptatás, végül megmutatja magát a völgy, ahol már nagy a sürgés-forgás, árusok, padok, asztalok várják, hogy egy évben egyszer falunyi tömeg gyűljön össze a máskor csendes tájon.

Az esőtől csúszós földút bekanyarog a romfaluba, a dombról a temető köszönti elsőként a látogatót. Egyszerű, jeltelen fakeresztek és erózió koptatta halmok mutatják, hol pihennek az egykori lakók, és az erdő végtelen csendjében megérint, mit jelent az „örök nyugalom”. Néhány hant mégis kivétel, újszerű műkő, koszorú, nyíló virágok mutatják, hogy kerek hét évtized után is vannak olyan eltávozottak, akikhez valaki visszajár. A faluban szinte minden épületet lebontottak, táblák mutatják, hol melyik családnak állt az otthona állt. Az iskolának, melynek falain fotókról néznek ránk az elődök, megkegyelmeztek. Ezen kívül két ház dacolt tovább az idővel, az egyik azért, mert a tulajdonosa megtagadta a költözést, a feljegyzések szerint a ’60-as évekig élt ott, ahol megszületett.

Hit és hagyományőrzés

– De hát itt se körhinta, se céllövölde? – csodálkozik egy fiatal, ezek szerint először jött a minden nyáron megtartott derenki búcsúba, ahol a szó még azt jelenti, amit évszázadokon át: egyházi ünnepet. A hit a szertartásban és a beszédekben is megjelenik. „A Jóisten oly sok közös pontot mutatott történelmünkben, és oly sokszor mutatta meg azt, hogy mindkét népet védelmezi, mindkét népet megáldja. Ez a közös sorsunk, ez a közös értékünk, amely kiemel minket a világból.” Ezekkel a szavakkal Szabó Gergely, a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Közgyűlés alelnöke szól az egy napra benépesült Derenkhez. Arról, hogy tucatnyinál is több lengyel településről érkeztek papok, hagyományőrzők, zarándokok, Balázs István Miklós, a Lengyel Kutatóintézet és Múzeum igazgatója számol be lapunknak.

– Az Országos Lengyel Önkormányzat szervezeteként első alkalommal voltunk társszervezői ennek az eseménynek. Ránk hárul az a feladat is, hogy gondozzuk a romfaluval kapcsolatos mindennapos ügyeket, a telephelyeinket, a derenki emlékhelyet, a szögligeti tájházat. Egy munkatársunk figyeli, hogy minden rendben legyen, de ha kell, útba igazítja a turistákat. Tehát a romfaluval való foglalkozás nem egy évi egyszeri alkalom számunkra – halljuk az igazgatótól. A rég elhagyatott helység örökségének megőrzése egyrészt a folytonosság miatt fontos, érvel. Ha tömbben együtt élő, a kultúrájukat megőrző lengyel közösséget keresünk, az Magyarországon Derenk volt, melynek a zárványként működő egysége egyedülálló. A helyzet abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy bár a lengyel-magyar kapcsolatokat általában történelmi kataklizmák kapcsán ragadjuk meg, Derenk kiváló példa ennek ellenkezőjére, azaz a két nép mindennapi együtt élésére.

Nem hal meg egészen

– Az, hogy a derenkiek ennyire hosszan, határozottan megtartották a lengyelségüket, Magyarországon egész biztosan példa nélküli. Arra, hogy a környező népek nyelvi, kulturális hatásait magába olvasztva, de mégiscsak egy teljesen sajátos lengyel közösség maradjon fenn, unikális, európai példát sem tudnék rá mondani – mutat rá a múzeum vezetője. Az intézetnek vannak még feladatai Derenkkel kapcsolatban, a napokban kereste meg őket egy lengyel szociológus, aki a leszármazottak körében szeretne kutatni. A második és harmadik generáció sok érdekes információval szolgálhat arról, hogyan alakultak a szokások, a táplálkozás.

Valóban helyes, ha a kutatással nem várnak sokáig, hiszen a másik szervező, a Derenk Öröksége Egyesület elnöke, Widomskiné Novák Mária úgy látja, a górál nyelvet már nagyon kevesen beszélik. Ennek ellenére Borsodnak ezen a részén nagyon összetartó a lengyel közösség, és szerinte ez éppen Derenknek köszönhető. Ahogy telnek az évek az ember felett, egyre jobban kezdi érdekelni, kik voltak az ősei, magyarázza, ennek köszönhető, hogy a magyarországi, valamint a lengyel őshazában élő leszármazottak mindig jelentős számban látogatnak el a búcsúba. Derenk az egyik legszebb jelképe annak, hogy senki és semmi nem hal meg egészen, ameddig emlékeznek rá.

Közeledik az este, a vendégek hazamennek, a vidám zsivaj elül, s mire leszáll az éj, már csak a vadak hangja hallatszik. Az iskola ablakszemei egy éven át ismét türelemmel nézik a völgyet, a temetői hantokat benövi a fű, halottak napjára mécses gyúl néhány síron, túrázók csodálkoznak majd rá a tájra, talán eszükbe jut, ki ültethette a diófákat, melynek termését hátizsákba gyűjtik.