E héten történt, hogy nem maradt egy nő sem az amúgy is hagyományosan férfiak által alakított magyar kabinetben. Pici sóhaj, ami nem azt jelenti, hogy visszasírnánk a jó miniszter asszonyt, aki szerint az Isztambuli egyezményt azért nem szabad ratifikálni, mert migránsbarát, s ellenkezne a többségi választói akarattal, különben meg a nők jogai már most is maradéktalanul érvényesülnek a magyar jogrendszerben. Avagy hiányolnánk posztjáról a volt családügyi minisztert, akitől még egy ruandai nőjogi konferencia résztvevői is elhatárolódtak az esélyegyenlőségről és a reprodukciós jogokról szőtt, nem túlzottan nőbarát (s nem is túl korszerű) nézetei okán. Vagy hogy az utolsó női tárca nélküli miniszter, a Szerencsejáték Zrt. új vezérigazgatója bármi érdemlegeset tett volna az általa „pályája csúcsának” tartott négy év során pusztán a női mivoltából fakadóan – erről az Indexnek éppúgy nem árult el semmit, mint a soron következő nyertes lottószámokról, merthogy „a játék tisztasága” megköveteli, hogy ilyesmiről ne is lehessen fogalma.
Ebből a szempontból nem ért minket veszteség, az ilyen női szereplőket a férfi politikusok csak saját mindenható hatalmuk igazolására használják, lecserélésük vagy továbbmozgatásuk nem hoz változást a magyar politikai berendezkedésben. Ám azt mások is észreveszik, hogy 27 uniós tagállam közül csak hazánkban nincs női miniszter, és nem a finnekkel kell példálózni, ahol a júniusi konzervatív fordulat után is kétharmados női fölény maradt. Hanem mondjuk az osztrák, belga, portugál, spanyol vagy a holland kormánnyal, ahol nagyjából fele-fele a nők és a férfiak aránya, bár e két utóbbi államban változás várható a kormányzó többségben, ami nem jár feltétlenül a nők háttérbe szorításával. Jelenleg picit lemaradva a svéd, a német és a francia kabinet is a kiegyensúlyozottságra törekszik a nők politikai pozícióba emelésében, míg a női miniszterek uniós átlaga 33 százalék, csak a csehek, lengyelek és a máltaiak pilinckéznek 15 százalék alatt, őket sikerült beelőznünk egy kövér nullával.
Nem egyedülálló a rendszerváltás utáni történelmünkben, hogy nincs egyetlen nő sem, akire miniszteri tisztséget bíznának (tárcát, egy nőre? ugyan már!). Az Orbán-kormányok mellett a Boross- és a Bajnai-kormányt is férfiuralom jellemezte, de Antall József, illetve Horn Gyula kabinetjében sem jutottak fontosabb szerephez a nők. Vagy csak nem emlékszünk olyanra, hogy úgy ideologizálták volna meg ezt, mint Orbán Viktor: „Vannak tehetséges hölgyek, akik talán meg is tudnák oldani, de nem csodálkozom, hogy nem jelentkeznek a feladatra.”
Ami a kétezres évek elején még lemaradásnak számított, ma már láthatóan a fejlett világ haladásával ellentétes folyamat. Ahogy a nők jogai is eltűnnek az alaptörvénybe szilárdított családszentség mögött, és a rengeteg láthatatlan munkájuk mellett legfeljebb a termékenységi ráta növelésében láthatják saját társadalmi szerepük kiteljesedését. Próbálkozni persze lehet, mondá szintén a miniszterelnök, aki csodálattal nézi a hölgyeket, akik próbálkoznak – mint hal a biciklin, meg szappanhab a hóviharban –, csak épp nem lesz mindenkiből híres Turner-festmény. Mintha csak rajtunk múlna, meg a tehetségünkön.
A ráta pedig a friss KSH-adatok szerint sem sikertörténet, a teljes családtámogatási arzenál egy év leforgása alatt csupán három tizeddel, 1,49-re tudta feltolni, míg a népességfogyás megállításához kettő körüli szám kellene. Persze lehet, hogy csak idő kell és beérik a nagy termékenységcsoda, de nézzünk kicsit távolabbra, hasonlóan 1,4-gyel birkóznak az elvbarát lengyel konzervatívok. Hiába az abortusztilalom, a családipótlék-emelés gyerekenként havi 800 złotyra (ami 70 ezer forint, hatszorosa az immár 2008 óta nem emelt hazai juttatásnak), mégis a II. világháború óta nem született ilyen kevés gyerek Európa hatodik legnagyobb gazdaságában. Egy lengyel társadalombiztosítási jelentés szerint – bár letelepedett náluk másfél millió ukrán menekült is – 2032-ig 2,75 millió új munkavállalóra lenne szükségük a rendszer fenntartásához. Ám ehhez talán be kellene fogadni afrikai és ázsiai bevándorlókat, akik a rátán is javíthatnának, erről pedig tudjuk, mi a kormányuk álláspontja. Épp mint a mienkének, kivéve persze ha kiemelt (állami) beruházásokhoz kell behozni a vendégmunkásokat, csak ne erőszakoljanak meg nőket és ne veszélyeztessék a hajdúszoboszlói fürdőturizmust. (Persze Czeglédi Gyula polgármester újabban kikéri magának a vendégmunkások elleni uszítást meg a róluk terjesztett rémhíreket, amelyek már a városa jó hírnevét sértik, holott az azóta törölt posztjával épp ő merte ki a fagyit, ami visszanyalt.)
S ha már turizmus, a Külügyminisztérium nagylelkű, ám korántsem részletes tájékoztatása szerint másfél év alatt több mint félmilliárd forintba kerültek Orbán Viktor utazásai. Ennyiből nyilván nem számottevő tétel a jótékony homállyal fedett, ügyészségi nyomozásra sem érdemes pisai kitérő, bár talán annyi pénzből is meg lehetett volna tartani egyet a most bezárt vasúti szárnyvonalakból. Csakhogy ezek eddig sem működtek gazdaságosan, ezt nyilván az arra közlekedők is belátják majd és felhagynak a panaszkodással, vagy őket is eskütételre kell kötelezni, mint májustól a pedagógusokat, hogy a nemzeti elkötelezettségüket erősítsék. Sorra kerülhetnek még a kereskedők, amennyiben nem munkálkodnak serényen az általuk felvert infláció egy számjegyűre visszaverésén, miután kieresztették őket az árstoppos kalodából (de a kék plakátoktól továbbra sem szabadulhatunk), és rendeletben legalizálták a korábban még törvényellenesnek nyilvánított, beszerzési árhoz kötött akcióztatást. Most már tényleg csak rajtuk fog múlni, a kormány mindent megtett és még annál többet is.