Önazonosan az önkívületben

Baráth Áron absztrakt festőművész nagy népszerűségnek örvend az interneten: az Instagramon több mint harminchétezren követik, számos vásárlója ezen a platformon keresi meg. A negyvenhárom éves alkotó viszont a kétezres évek elején még ódzkodott a közösségi médiától (a bátyja segítette regisztrálni az iWiW-re), manapság viszont a galériás szerepléseit is ott intézi, legközelebb októberben állít ki az Egyesült Államokban. A heves gesztusairól és erős színeiről ismert művész 1980-ban született Újvidéken, a délszláv háború elől 1993-ban költözött Magyarországra szüleivel és bátyjával.

Absztrakt festészetben nincs két ugyanolyan alkotó. Mindenki máshogy fogja meg az ecsetet, és máshogy dolgozik vele. Ahogy két ember eltérően gesztikulál, úgy az absztrakt festőknek is eltérőek a gesztusaik – magyarázza Baráth Áron festőművész. Aztán a műtermének falán megmutatja a képeit, melyeken a festék olyan hatást kelt, mintha éppen most húzták volna végig a vásznon, vagy mintha le akarna csurogni a padlóra. Az ablak melletti szekrényen pedig csak úgy sorakoznak a mindenféle festékes tubusok és festőeszközök, melyek közt találni partvist, szivacsot, kefét és ipari ecsetet is. Áron a képeket egy különleges módszerrel alkotja meg.

A vásznakat először egy pumpás növénypermetezővel fújja be több rétegben a saját keverésű pigmentjével, mígnem fátyolszerű lesz a kép. Amikor az anyag megszárad, következik a záróakkord: a művész a földre helyezi a vásznat, majd hirtelen mozdulatokkal felviszi rá a gesztusokat. Ehhez viszont megfelelő hangulatba kell jönnie, ezért előfordul, hogy napokig nem nyúl a képhez, mígnem egyszer csak elkapja a pillanat, és akár többet is elkészít. – Ilyen esetben minden passzol.

Órákra elfelejtem a valóságot.

Hátrahagyni Újvidéket

– Újvidéken nőttem fel a nyolcvanas években, olyan környezetben mint egy mesében. Apámmal, Baráth Ferenccel, a híres plakátművésszel gyakran jártunk át a helyi értelmiségiekhez, akik közül egyesek lakásának falai roskadoztak a műtárgyaktól, ahogy a miénk is – mondja a művész. A Duna mellett egy zöld övezetben laktak egy panelben, ahol néha nagy ricsajt hallottak az épület előtt. – Ilyenkor kinéztünk az ablakon, és láttuk, hogy roma rezesbanda játszik alattunk, mi pedig dobáltuk nekik pénzt. Másnap egy férfi jött medvével, aki táncolt előttünk. Neki is dobáltuk az aprókat – idézi fel Áron, aki a mai napig hallgatja a balkáni roma zenét.

1991-ben aztán kitört a délszláv háború, mely felforgatta az ország életét, ahogy Áron családjának mindennapjait is. – Emlékszem, az egyik barátommal beszéltem telefonon, amikor a vonalban hallottam, hogy bombázzák a várost – mondja a művész, aztán említ egy másik esetet is. – Keresztapám nagy pecás volt, éjjelente kijárt dobálni a vízre. Ő twistert használt, azzal próbált harcsát és süllőt fogni. Emlékszem, rengeteget fogott. Egy idő után viszont azon kezdett aggódni, hogy a Dunában már talán holttestek úsznak. Onnantól fogva nem ment pecabottal a víz közelébe.

Áron családja 1993-ban határozott: ekkor költöztek fel Budapestre, hogy új életet kezdjenek, főleg mert Újvidéken ellehetetlenült a kulturális miliő. A tizenéves fiú pedig élvezte a fővárosi létet, mivel akkoriban szeretett deszkázni, így hamar barátokra lelt. – Velem ellentétben a bátyámnak honvágya volt, én viszont sikeresen akklimatizálódtam. A gimnáziumban azonban nagyon rossz tanuló voltam, csomó tárgyból sikerült megbuknom, de rajzból szétszedtem a többieket. Egyik órán húsz perc alatt lekrokiztam egy drapériát, míg a többiek azt órákon át rajzolták. A tanár ki is rakta a művemet a táblához, mondván itt van az etalon.

Az iskolából Áront viszont kirúgták, de időközben felvételizett a Kisképzőbe, ahol végleg beleszeretett a művészetbe. Az érettségi évében nem volt kérdés, hogy jelentkezik a Képzőművészeti Főiskolára, ahová elsőre felvették grafika szakra.

Konyha vagy műterem?

Áron az egyetemen szinte megállás nélkül alkotott, esténként már a portás kopogtatott a műterem ajtaján, hogy ideje hazamenni. A művész aztán úgy határozott, kibérel magának a közelben egy tetőtéri lakást, ahol végre szabadon alkothat hatalmas vásznakon. – Még diákhitelt is felvettem, hogy tudjam fizetni a szállást. Megérte, mert a műtermem olyan volt, mintha egy filmben lettem volna.

A festő rövid időre szakácsként is kipróbálta magát: a budapesti Corvin Áruház aljában található Jelen nevű kávézóban kezdett dolgozni, ahol egy szerb és egy magyar-chilei séf mellett délszláv fogásokat kezdett készíteni. – Amikor a kollégáim meghallották, hogy egy képzőművész jelentkezett szakácsnak, alig hittek a fülüknek. El sem tudták képzelni, hogy mit fogok majd csinálni a konyhában – meséli Áron, aki végül úgy fordult a konyhaművészethez, akár a festészethez, vagyis elkezdett kísérletezni az alapanyagokkal és az arányokkal is. A vendégek körében pedig a fogásai nagy sikert arattak, mint az aszalt szilvás kacsamájpástétom vagy a vörösborban párolt, kakukkfüves marhanyak. A művésznek viszont idővel döntenie kellett, hogy a gasztronómiát vagy a festészetet választja, ő pedig az utóbbi mellett voksolt.

Nyitottan a világhálóra

A művész a közösségi médiával a diploma után kezdett ismerkedni – még a bátyja segített neki regisztrálni az iWiW-re, melyre Áron profilkép helyett az egyik absztrakt festményét töltötte fel. Az oldalon hamarosan megkereste egy férfi, aki vásárolt is tőle, így a művész kezdte megérezni, hogy az interneten akár népszerű is lehet. Mindez azonban csak évekkel később következett be, amikor szintén a fivére ajánlására regisztrált az Instagramra. Nemsokára megtalálta Áron profilját az Abstract Mag nevű online platform, mely posztolta az egyik képét. – Emlékszem, bekapcsoltam az Instát, és láttam, hogy csak úgy özönlenek az oldalamra a követők. Néztem is, hogy mi történik. Konkrétan nem győztem követni az embereket – emlékszik vissza. A platform aztán üzent is neki, hogy küldje el négy képét az Egyesült Államokba, hogy azokat értékesíthessék. – Két héten belül le is csapott az egyikre egy műgyűjtő Tennessee-ből. A probléma csupán az volt, hogy nem tudtam, hogyan kell tengerentúlra postázni a képet, és még bankszámlával sem rendelkeztem. Akkor még teljesen zöldfülű voltam – emlékszik vissza. Egy ismerőse aztán kiművelte őt, nemsokára pedig magánemberek kezdték keresni, majd egy galéria Miamiban kiállította a képeit.

– Ekkor tettem fel magamnak a kérdést: mi, huszonegyedik századi emberek tényleg a virtuális valóságban élünk? Tőlem ugyanis az online világ régen teljesen távol állt, hisz én még az iWiW-től is irtóztam. Idővel viszont rájöttem, hogy a virtuális létezésből nem vonhatom ki magamat, hisz az már az életem részévé vált.