Ha tágabb összefüggések felől pillantunk az orosz-ukrán háborúra, úgy tűnhet, „csupán” érzékelhető közelségbe hozta Európa számára azokat a feszültségeket, amelyek az 1990-es évek óta zajlanak a világban. Vagy inkább fenyegető közelségbe. Mi sem aludhatunk tovább nyugodtan. Bár utólag nem teljesen világos, eddig miért voltunk rá képesek. Hiszen már a délszláv háború jelezte, hogy a Szovjetunió felbomlása, azaz a korábbi világrend és viszonylagos nagyhatalmi egyensúly megszűnése nyomán elinduló átalakulások akár fegyveres konfliktusokhoz is vezethetnek népek, államok között. Lényegében évtizedek óta kísért egy újabb világháború, atomfegyverek bevetésének réme. Eközben végigkövethettük Irán megfékezését, az iraki háborút, az arab tavaszt. Évekig tartott rettegésben egy óriási térséget az Iszlám Állam, legyűrése csak nemzetközi katonai erővel sikerült, amelynek résztvevői saját arzenáljukról is üzentek egymásnak. A nagyhatalmi státusz közvetlen közelébe került Kína. Ne feledjük, hogy a jelenlegi háború előtt még azt latolgatták a szakértők, meddig éleződhet a Kína és az Egyesült Államok közötti gazdasági konfliktus. Oroszország agresszív mozgolódása is egy évtizede feltűnő, de hajlamosak voltunk egyszerűen Putyin centralizálódott rendszerének tulajdonítani. Most azonban már nem lehet a békés megfigyelés európai védőfala mögé bújni.
Mi zajlik valójában? Milyen erővonalak mentén alakul az új világrend? Pontos választ nehéz lenne adni, hiszen minden állandó mozgásban van. Annyi azonban most már bizonyosnak látszik, hogy a globalizáció nyugati, transzatlanti mintáját nem fogadja el a világ többi nagyobb erőtere. Részben gazdasági, részben civilizációs okokból. Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő ezzel kapcsolatban arról beszélt nemrég az ATV-ben, hogy a hatalmi pólusok tömbösödése zajlik, gazdasági érdekek, civilizációk csapnak össze, ami az elkövetkező másfél-két évtizedben válságok sorozatát eredményezi majd. Megjósolhatatlan, ezek közül mennyi csap át esetleg fegyveres konfliktusba.
Nos, az orosz-ukrán érdekellentét, amelyet Oroszország a Nyugattal szembeni viaskodásként exponál, már átcsapott. A harsány nyugatellenesség mellett viszonylag kevesebb figyelmet kapott, hogy a putyini kommunikáció a háború kezdetétől stratégiai irányváltásról beszél, és Oroszország fejlődését, erősödését egy keleti, elsősorban Kínához kapcsolódó érdekszférában képzeli el. Mindegy, hogy ennek realitását a legtöbben megkérdőjelezik, sokkal lényegesebb, hogy az elképzelés jelzi a tömbösödés folyamatát, vagy legalábbis a helyezkedési hajlamot. Ez csapódik le a magyar kormány kétarcú külpolitikájában is.
Tálas Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének vezetője úgy véli, poszthegemoniális korszakban vagyunk, jól látható, hogy relatíve gyengülnek az Egyesült Államok és a Nyugat hatalmi képességei. Ezért egyre gyakoribbak a kísérletek más hatalmak részéről az 1991 után kialakult status quo megváltoztatására. „A jelenlegi helyzet azért izgalmas, mert egy nagyhatalom nem politikai, gazdasági-pénzügyi eszközökkel, hanem háborúval próbál változtatni a fennálló viszonyokon – állítja a szakértő. – Ám mivel az Egyesült Államok arra törekszik, hogy a poszthegemoniális korszak több-, de inkább kétpólusú világrendje minél lassabban valósuljon meg, mindent el fog követni, hogy figyelmeztesse a kihívóit: az érdekérvényesítés fegyveres útjával nem érdemes próbálkozni. Főleg azok után, hogy kiderült, Ukrajna megfelelő támogatás esetén képes eredményesen védekezni, Oroszország katonai ereje pedig gyengébb a feltételezettnél.”
A biztonságpolitikai szakértő szerint az új tömbök még nem alakultak ki, a tömbösödés irányai sem látszanak világosan. Egyelőre a transzatlanti tömb mellett továbbra is Kínáról és Oroszországról lehet nagyhatalmi pólusként beszélni. A globális Délnek nevezett térség nagyon sokszínű, nem igazán határozta meg magát, országainak erősen különböznek az érdekei. „Annyi bizonyos, hogy a világ meghatározó politikai erői tömbösödni akarnak – jelenti ki Tálas Péter. – Nagy kérdés azonban, hogy a globalizáció nyertesei, a nyugati és keleti transznacionális vállalatok mennyire óhajtják ezt követni. Mert a hidegháború viszonyaihoz képest, amikor két tömb alig érintkezett egymással, ma nagyon élénkek a gazdasági kapcsolatok, amiről az üzleti élet egyik szereplője sem mondana le szívesen. Így még nem látható, mennyire töredezik szét a globalizáció. Az viszont a Covid óta egyértelmű, hogy új termelési láncokat kell létrehozni, mert a korábbi végpontok nagyon távol vannak egymástól, sok a kockázat.”
Ha az átalakulás irányát nem lehet is biztosan kijelölni, a mozgások jellege valamennyire körvonalazható az egyes pólusok céljai felől, amelyeket Tálas Péter így fogalmaz meg:
„Oroszország vissza akar térni az érdekszféra-politikához, amelyet Jalta óta jól ismerünk: a nagyhatalmak döntenek a kisebb államokról, és saját érdekszférán belül feszültség esetén akár a fegyveres erő is alkalmazható érdekérvényesítési eszköz.
Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok számára, amely lassítani kívánja a többpólusú világ kialakulását, ez elfogadhatatlan. De Európának sem felel meg, mert nincs katonai ereje saját érdekszféra kialakítására. Az Európai Unió befolyási övezetekben gondolkozik, amelyek fenntartásában gazdasági, pénzügyi, diplomáciai eszközök játszanak meghatározó szerepet. Ezért a transzatlanti blokk elköteleződött Ukrajna támogatása mellett, Kína pedig szeretne biztonságpolitika területén is világhatalmi tényezőként kikerülni az orosz-ukrán konfliktus rendezéséből, hiszen akkor, megfelelő elszántsággal és katonai képességeinek növelésével idővel az USA-val közel egyenrangú helyzetbe kerülhetne. Csak hát nem tudni, hogy például egy milliárdos nagyságrendű középréteg kialakulása meddig egyeztethető össze a jelenlegi kommunista irányítással, s nem okoz-e belső feszültséget Kínában.”
A háború valószínűleg nem csupán katonai kudarcot jelent majd Oroszország számára. Alighanem jó időre lekerül a tömbösítő nagyhatalmi erők táblájáról. Feledy Botond külpolitikai szakértő úgy véli, Oroszország mozgástere egyértelműen leszűkült, bármennyit hangoskodjon is megmaradt befolyási övezeteiben. A Kína felé mozdulás nem átgondolt stratégiának, sokkal inkább kényszerlépésnek tekinthető, és hosszú távon nem szolgál orosz érdekeket. Sőt, kifejezetten függőségi helyzethez vezethet. „A kínai behatolás az orosz érdekszférába már ma kitapintható – állítja Feledy Botond. – Kínai kutatóhajók vannak északi sarkköri orosz területeken. Az elmúlt hónap statisztikái szerint Kazahsztán már többet kereskedik Kínával, mint Oroszországgal. A szankciók hatására pedig még bizonytalanabb helyzetbe kerül az orosz gazdaság, ami szintén növeli majd a függőséget Kínától.”
Mindez meglepően hangozhat az orosz média követői számára, ahol szakértők tucatjai bizonygatták a Kína felé fordulás elképesztő előnyeit. Feledy Botondot aligha tudták volna meggyőzni. „Az orosz vezetésnek is jó ideje tudnia kell, hogy itt nem egyenlő felek játékáról van szó – jelenti ki határozottan. – Ha Oroszországnak nem lenne ötezer atomtöltete, nem is tudnánk miről beszélni. Mert minden másban gyengébb Kínánál. Az orosz üzleti elit nem diktálhat a kínaiaknak, a létező megállapodások sem oroszok ízlése szerint zajlanak. Elég egy pillantást vetni a Szibéria Ereje 2. gázvezeték történetének alakulására. Még Hszi Csin-ping moszkvai látogatásán sem került rá a zöld pecsét, nincsenek dátumok, semmi megfogható jele, hogy pénz, paripa rendelkezésre áll. Nem kínai érdek, és az ázsiai hatalom nem akarja megmenteni Oroszországot. A Nyugattal szembeni küzdelmében tud vele mit kezdeni, megszerezhet még tőle némi katonai technológiát, gazdaságilag pedig kihasználhatja. A Kínával való szövetkezés ezért nem kedvező történelmi perspektíva Oroszország számára, mint ahogy másnak sem sikerült vele szemben saját mozgásterét tágítania. Kína önálló pólusként akar megjelenni a nagyhatalmi palettán, és kőkeményen érvényesíti érdekeit.”
Mindennek fényében egyre kevésbé érthető, milyen célok ösztönözték Oroszországot a háború elindítására. Ennyire túlbecsülte volna a képességeit? A szakértő szerint ez egyáltalán nem ritka a világpolitikában. „Az orosz elit a Nyugattal való gazdasági kapcsolatokból, elsősorban az energiaüzletből gazdagodott meg az elmúlt húsz évben – hangsúlyozza Feledy Botond. – Eközben elég nagy mozgástérhez jutott, de rosszul mérte fel lehetőségeit. Oroszország lényegében regionális középhatalmi státuszból próbálta megmutatni, hogy akár a NATO-val szemben is fel tud lépni. Ez súlyos hiba volt, az elért mozgástér most jó időre gyakorlatilag a nullára redukálódik. Persze nem mindegy, hogy mit értünk orosz érdeken. Az orosz társadalom nyilván többet tudott volna profitálni, ha az ország fenntartja a kapcsolatait a Nyugatnál, és békén hagyja Ukrajnát.
Ám a mai Oroszországban a nemzeti érdek Putyin érdekét jelenti. Az ő hatalma viszont megszilárdult, hiszen a háborús helyzetben egy minden korábbinál autoriterebb rendszert lehetett bevezetni.
Ha a cél az volt, hogy a Putyin-rendszer stabil maradjon bármi áron, azt sikerült elérni.”
Ijesztő, lehangoló időszakban élünk, bármerről nézzük. Ezzel együtt a biztonságpolitikai szakértő meggyőződése, bármennyi konfliktus lesz is az új világrend alakulása során, világháborútól nem kell tartani. „Ahhoz, hogy világháború legyen, a világnak kell akarnia a háborút. De láthatóan nem akarja. Senki sem érdekelt az orosz-ukrán konfliktus elhúzódásában és eszkalálódásában sem” – állítja Tálas Péter.
