bántalmazás;jogsegély;kapcsolati erőszak;védett ház;krízisambulancia;

„Életet menteni két egyszerű mondattal is lehet” – Bárki belesodródhat bántalmazó kapcsolatba, kilépni pedig évekbe telhet

A kóros birtoklási vágy nem szerelem. Egy egészséges mentalitású ember megbánja, ha durva volt, a bántalmazónak nincsenek ilyen önreflexiói. A közelmúltban történt angyalföldi gyilkosság kapcsán került ismét a közbeszédbe a kapcsolati erőszak, amelyhez a magyar társadalom többsége ijesztően áll hozzá, éppen ezért újra és újra szólni kell róla. Az SOS Krízis Alapítvány intézményvezetője, Hellenbart László beszélt lapunknak arról, hogyan segíthetünk egy bántalmazottnak, miért vigyázzunk arra, hogyan fogalmazunk, és miért nagy baj, ha a kamaszok többsége szerint egy pofon a párkapcsolatban még elmegy.

– Ijesztően gyakoriak a sajtóhírek, amelyek arról szólnak: egy nőt olyan súlyosan bántalmazott – ne nevezzük párjának az ilyen embert – egy férfi, hogy belehalt. Ilyenkor azzal nyugtatjuk magunkat: ez velem nem történhet meg, én erős vagyok. Vannak profi manipulátorok, akik bárkivel elbánnak?

– Az egyik legnagyobb tévedés, hogy „ez velem nem történhet meg”. Megvan ennek a megközelítésnek az oka. Azzal próbálják védeni az emberek a saját mentális egészségüket, hogy az áldozatban keresik a hibát. Közkeletű tévedés az is, hogy „biztos azért történt vele, mert ő olyan volt”. Senki nem „olyan”.

A bántalmazás nem agresszióval kezdődik. Szisztematikusan felépített, nagyon finom folyamatról beszélünk. 

Először csak beszólogatások vannak, majd elindul a másoktól való elszeparálás. Ez még nem is biztos, hogy feltűnik az áldozatnak. Mire odáig jut a dolog, hogy tényleges indulatkitörés következik be, addigra a legtöbb áldozat teljesen elbizonytalanodik. Meginog abban, hogy ő érzékeli-e jól a dolgokat, elfogynak az egészséges önvédelmi eszközei. A válaszom tehát az, hogy bárki belesodródhat.

– Fordítva is működik, tehát bárkiből lehet bántalmazó?

– Szerencsére nem. Mindannyian tele vagyunk indulatokkal, de a szocializáció során megtanulunk ezekkel bánni. Valóban felvehetünk bántalmazó attitűdöket, de attól még nem válunk bántalmazóvá. Valamint meg kell különböztetni a bántást és a bántalmazást. Előbbi esetén elveszítjük a kontrollt, olyat mondunk, teszünk, amit később szégyellünk, azaz van önreflexiónk. Utóbbi esetén ez hiányzik, hiszen a cél a hatalom gyakorlása.

– Lakóhely, társadalmi réteg, iskolázottság befolyásolhatja a kapcsolati erőszak megjelenését?

– A kriminalisztikában tudomásom szerint nincs erre vonatkozó kutatás, gyanítom, azért, mert nincs alapja. Tapasztalataink szerint a bántalmazáshoz se gazdasági státusznak, se földrajzi helynek nincs köze. Ugyanúgy előfordul a vidéki mélyszegénységben élőknél, mint a nagyvárosi felső osztálybeli családoknál. Amiben különbség mutatkozik, az a segítségkérés módja, ahol viszont nem lakóhely, hanem társadalmi réteg szerint látok különbséget.

Az erősebb kapcsolati tőkéjű, biztosabb anyagi körülmények között élő áldozat jobb eséllyel tud segítséget kérni a saját természetes támaszaitól, vannak rokonai, barátai, ki tud fizetni egy albérletet, ahová elmenekülhet.

Szegényebb embereknél ez sokkal nehezebben kivitelezhető. Arról nem beszélve, hogy a mélyszegénységben élők kapcsolatrendszere hasonló státuszú ismerősökből áll, nem költözhetnek oda rokonokhoz egy eleve zsúfolt ingatlanba. Döntő tehát, hogy ki milyen eszközöket tud megmozgatni azért, hogy kilépjen a bántalmazó kapcsolatból.

– Mit gondol arról a vélekedésről, hogy veszélyhelyzetben a szegények könnyebben kapnak elhelyezést, a gazdagok simán kifizetik az ügyvédeket, viszont a középréteg mintha lógna a levegőben?

– Ez csak részben igaz. Annyit mindenképpen pontosítani kell, hogy anyaotthonban, védett házban anyagi háttértől függetlenül bárki segítséget kaphat. Viszont a jobb körülmények között élő áldozatok, mivel más közegből érkeznek, nem szívesen választják ezt a megoldást, hiszen ott több család lakik egy ingatlanban, közös a konyha, a fürdőszoba. Nagyon érdekes volt, amikor néhány éve megnyíltak az első krízisambulanciák Magyarországon, amelyek nem bentlakásos intézmények, hanem ahol anonim módon lehet segítséget kérni, tömegével jelent meg a középosztály. Nekik nem feltétlenül arra van szükségük, hogy lakhatást biztosítson nekik valaki, de szomjaznak a jogi, pszichológiai segítségre.

– Mindig sikerül megnyugtató megoldást találni?

– Az alapítványunk több krízisközpontot és félutas kiléptető házat üzemeltet, évente legalább száz ember fordul meg nálunk. Hogy számukra sikerül-e megoldást találni, az nagyon leegyszerűsített kérdés. A bántalmazottak 30 százaléka visszatér a bántalmazóhoz, szakirodalmi adatok alapján általában a hetedik kilépési kísérlet lesz sikeres. Erről az oldalról ezt akár kudarcnak is elkönyvelhetnénk. A másik oldalról viszont felkészítettük az áldozatot arra, hogy a következő kilépési kísérletnél mire figyeljen, milyen biztonsági elemeket építsen be. Tehát nem kudarc, csak még nem befejezett a folyamat.

A legnehezebb dolgunk az egyedülálló bántalmazott nőkkel van. Ha nincs pénzük önálló lakhatásra, akkor a jelenlegi szociális ellátórendszer nekik csak a hajléktalanellátást tudja felkínálni. 

Ez egy tragikus megoldás, ebbe nem szoktak belemenni. Ha tehetjük, munkásszállóra, nővérszállóra segítjük az áldozatot. Hasonló a helyzet az időskorú bántalmazottakkal. Küzdelmes dolog elérni, hogy ne kelljen visszamenniük a bántalmazó közegbe, hanem intézményi ellátást kapjanak.

– Kívülállóként hogyan segíthetek, mit mondhatok, ha azt gyanítom, bántalmaznak valakit?

– Egyszerűen meg kell tőle kérdezni, hogy jól van-e, és mondjuk neki azt: „ha bármiben tudok segíteni, engem elérsz”. Valószínűleg először tagadni fog, de ha az áldozat érzi, hogy van valaki, aki látja őt, figyel rá, lehet, hogy életet mentünk ezzel a két mondattal. Az áldozatok szégyellik a helyzetüket, tele vannak önváddal, fájdalommal, nehéz ezt nekik felvállalni. De ha megmutatjuk, hogy lehet kiút, az hatalmas előrelépés.

– Kiirthatatlan a magyar közbeszédből a „pénz számolva, asszony verve jó” típusú, viccesnek szánt népi bölcselkedés, vagy a jogi nyelvezet „szerelemféltés” szava, a bizonyos sajtótermékekben használt relativizáló, mentegető címadás, megfogalmazás. Szavakkal teremtünk, de pusztítunk is. Vajon ennek változása megváltoztatná a kapcsolati erőszakhoz való hozzáállást?

– Szeretném azt hinni, hogy változna a társadalom hozzáállása, ha változna a szóhasználat. Fontos, hogy kerüljük az eufemizmust, válasszuk el élesen a szerelmet és a bántalmazást, ez a kettő nem fér meg együtt. Ebben, hogy ez változzon, a médiának komoly szerepe van. De tágíthatjuk a kontextust. A magyar társadalomban rendkívül erősen be van ágyazva a kapcsolati erőszak. Sorolhatjuk a viccesnek szánt beszólásokat, mint az említettet, vagy azt, hogy „a sör nem ital, a medve nem játék, az asszony nem ember”. De mondom a fordított példát. Számtalan vicc szól arról, hogy kapatosan megy haza a férfi, és az asszony sodrófával várja. A jog nyelvére lefordítva ez felfegyverkezve elkövetett ember­ölési kísérlet. És ezeken nevetünk, nem vesszük észre, hogy bántalmazásról beszélünk.

Kimeríthetetlen forrása a példáknak a könnyűzene, régen gyűjtögettem ilyen dalszövegeket. Az Első Emelet ’80-as évekbeli slágere, a Csakazértis szerelem egy zaklatás története. 

A vicceken, slágereken, szólásokon keresztül elcsöpögtetett bántalmazó attitűd nagyon mélyen beleivódik a gondolkodásunkba, ezen is érdemes lenne változtatni.

– A statisztikák szerint a kapcsolati erőszak 90 százalékát nők szenvedik el, tehát kisebb számban ugyan, de a férfiak is lehetnek áldozatok. Ők milyen gyakran fordulnak önökhöz segítségért?

– A krízisközpontban eltöltött 17 év alatt két férfi fordult hozzánk, közülük is az egyiket emberkereskedők elől kellett elrejteni. A férfiak úgy érzik, rettentően kínos segítséget kérni. Ebben nagyon sok dolog közrejátszik. Egyrészt a szakmában nagyon komoly paradigmaváltásra lenne szükség. A közbeszédben a családon belüli erőszakot, a kapcsolati erőszakot évtizedeken keresztül a nő szemszögéből vizsgálták. Az Országos Kriminológiai Intézet munkatársa, Tamási Erzsébet már két évtizede is beszélt a férfibántalmazásról, az mégsem került be a rendszerbe. A másik a társadalmi beágyazottság, azaz hogy egy férfinak „vérciki” segítséget kérni, azt elmondani, hogy őt megverte az asszony.

Bár az eltérő fizikai adottságok miatt a férfiak elsősorban verbális és érzelmi bántalmazást szenvednek el, ismertem olyan áldozatot, akinek csontját törte a felesége. 

A megdöbbentő ebben, hogy magától nem fordult volna a rendőrséghez, csak azért lett belőle ügy, mert a kórházban kikérdezték a történtekről, és hivatalból megtették a feljelentést. Fontos ezt a jelenséget élesen elkülöníteni attól, amikor a nők önvédelemből fizikai tettre ragadtatják magukat. Az legtöbbször már a legvégső kétségbeesés, és lehet, hogy halállal végződik, mert a sokéves ütlegelés után tudják, hogy csak egyetlen esélyük van visszaütni.

– Mit tehetnek a szakemberek, vagy akár a hétköznapi emberek azért, hogy változzon a társadalom hozzáállása a kapcsolati erőszakhoz?

– Az elmúlt két évtizedben sok előrelépés történt. Krízisközpontok és -ambulanciák nyíltak, megjelent a távoltartásról szóló törvény, bekerült a büntető törvénykönyvbe a kapcsolati erőszak mint önálló büntetőjogi tényállás. A jogalkotó oldaláról nincs nagy hiányosság. Ahol viszont van, az a társadalmi szemléletformálás. A megoldást a minél korábbi prevencióban látom, a legfontosabb beavatkozási pont a kamaszkor lenne, amikor a fiatalok bontogatják a szárnyaikat az első párkapcsolat irányába.

Kilenc éve végeztünk egy kutatást 950 kamasz megkérdezésével, az adatok riasztók voltak. Fiúknak, lányoknak fele egyaránt úgy gondolta, hogy a nők alacsonyabb rendűek, többségük úgy vélte, nem gond, ha elcsattan egy pofon egy párkapcsolatban. 

Ők mára fiatal szülők lettek, ezekkel a gondolatokkal mentek bele az életbe. Amíg lehetett iskolákban előadásokat tartanunk, mindig volt olyan gyerek, aki foglalkozás után odajött, hogy elmondja, ő bántalmazó helyzetben van, a fiúja, barátnője ellenőrizgeti a telefonját. Vagy azt kérdezte, hogyan tudna segíteni az édesanyján, akit bántalmaznak. A kapcsolati erőszak egyik sajátossága, hogy generációkon át öröklődik. A fiatalokkal kellene nagyon sokat beszélgetni és foglalkozni.