– Ijesztően gyakoriak a sajtóhírek, amelyek arról szólnak: egy nőt olyan súlyosan bántalmazott – ne nevezzük párjának az ilyen embert – egy férfi, hogy belehalt. Ilyenkor azzal nyugtatjuk magunkat: ez velem nem történhet meg, én erős vagyok. Vannak profi manipulátorok, akik bárkivel elbánnak?
– Az egyik legnagyobb tévedés, hogy „ez velem nem történhet meg”. Megvan ennek a megközelítésnek az oka. Azzal próbálják védeni az emberek a saját mentális egészségüket, hogy az áldozatban keresik a hibát. Közkeletű tévedés az is, hogy „biztos azért történt vele, mert ő olyan volt”. Senki nem „olyan”.
A bántalmazás nem agresszióval kezdődik. Szisztematikusan felépített, nagyon finom folyamatról beszélünk.
Először csak beszólogatások vannak, majd elindul a másoktól való elszeparálás. Ez még nem is biztos, hogy feltűnik az áldozatnak. Mire odáig jut a dolog, hogy tényleges indulatkitörés következik be, addigra a legtöbb áldozat teljesen elbizonytalanodik. Meginog abban, hogy ő érzékeli-e jól a dolgokat, elfogynak az egészséges önvédelmi eszközei. A válaszom tehát az, hogy bárki belesodródhat.
– Fordítva is működik, tehát bárkiből lehet bántalmazó?
– Szerencsére nem. Mindannyian tele vagyunk indulatokkal, de a szocializáció során megtanulunk ezekkel bánni. Valóban felvehetünk bántalmazó attitűdöket, de attól még nem válunk bántalmazóvá. Valamint meg kell különböztetni a bántást és a bántalmazást. Előbbi esetén elveszítjük a kontrollt, olyat mondunk, teszünk, amit később szégyellünk, azaz van önreflexiónk. Utóbbi esetén ez hiányzik, hiszen a cél a hatalom gyakorlása.
– Lakóhely, társadalmi réteg, iskolázottság befolyásolhatja a kapcsolati erőszak megjelenését?
– A kriminalisztikában tudomásom szerint nincs erre vonatkozó kutatás, gyanítom, azért, mert nincs alapja. Tapasztalataink szerint a bántalmazáshoz se gazdasági státusznak, se földrajzi helynek nincs köze. Ugyanúgy előfordul a vidéki mélyszegénységben élőknél, mint a nagyvárosi felső osztálybeli családoknál. Amiben különbség mutatkozik, az a segítségkérés módja, ahol viszont nem lakóhely, hanem társadalmi réteg szerint látok különbséget.
Az erősebb kapcsolati tőkéjű, biztosabb anyagi körülmények között élő áldozat jobb eséllyel tud segítséget kérni a saját természetes támaszaitól, vannak rokonai, barátai, ki tud fizetni egy albérletet, ahová elmenekülhet.
Szegényebb embereknél ez sokkal nehezebben kivitelezhető. Arról nem beszélve, hogy a mélyszegénységben élők kapcsolatrendszere hasonló státuszú ismerősökből áll, nem költözhetnek oda rokonokhoz egy eleve zsúfolt ingatlanba. Döntő tehát, hogy ki milyen eszközöket tud megmozgatni azért, hogy kilépjen a bántalmazó kapcsolatból.
– Mit gondol arról a vélekedésről, hogy veszélyhelyzetben a szegények könnyebben kapnak elhelyezést, a gazdagok simán kifizetik az ügyvédeket, viszont a középréteg mintha lógna a levegőben?
– Ez csak részben igaz. Annyit mindenképpen pontosítani kell, hogy anyaotthonban, védett házban anyagi háttértől függetlenül bárki segítséget kaphat. Viszont a jobb körülmények között élő áldozatok, mivel más közegből érkeznek, nem szívesen választják ezt a megoldást, hiszen ott több család lakik egy ingatlanban, közös a konyha, a fürdőszoba. Nagyon érdekes volt, amikor néhány éve megnyíltak az első krízisambulanciák Magyarországon, amelyek nem bentlakásos intézmények, hanem ahol anonim módon lehet segítséget kérni, tömegével jelent meg a középosztály. Nekik nem feltétlenül arra van szükségük, hogy lakhatást biztosítson nekik valaki, de szomjaznak a jogi, pszichológiai segítségre.
– Mindig sikerül megnyugtató megoldást találni?
– Az alapítványunk több krízisközpontot és félutas kiléptető házat üzemeltet, évente legalább száz ember fordul meg nálunk. Hogy számukra sikerül-e megoldást találni, az nagyon leegyszerűsített kérdés. A bántalmazottak 30 százaléka visszatér a bántalmazóhoz, szakirodalmi adatok alapján általában a hetedik kilépési kísérlet lesz sikeres. Erről az oldalról ezt akár kudarcnak is elkönyvelhetnénk. A másik oldalról viszont felkészítettük az áldozatot arra, hogy a következő kilépési kísérletnél mire figyeljen, milyen biztonsági elemeket építsen be. Tehát nem kudarc, csak még nem befejezett a folyamat.
A legnehezebb dolgunk az egyedülálló bántalmazott nőkkel van. Ha nincs pénzük önálló lakhatásra, akkor a jelenlegi szociális ellátórendszer nekik csak a hajléktalanellátást tudja felkínálni.
Ez egy tragikus megoldás, ebbe nem szoktak belemenni. Ha tehetjük, munkásszállóra, nővérszállóra segítjük az áldozatot. Hasonló a helyzet az időskorú bántalmazottakkal. Küzdelmes dolog elérni, hogy ne kelljen visszamenniük a bántalmazó közegbe, hanem intézményi ellátást kapjanak.
– Kívülállóként hogyan segíthetek, mit mondhatok, ha azt gyanítom, bántalmaznak valakit?
– Egyszerűen meg kell tőle kérdezni, hogy jól van-e, és mondjuk neki azt: „ha bármiben tudok segíteni, engem elérsz”. Valószínűleg először tagadni fog, de ha az áldozat érzi, hogy van valaki, aki látja őt, figyel rá, lehet, hogy életet mentünk ezzel a két mondattal. Az áldozatok szégyellik a helyzetüket, tele vannak önváddal, fájdalommal, nehéz ezt nekik felvállalni. De ha megmutatjuk, hogy lehet kiút, az hatalmas előrelépés.
– Kiirthatatlan a magyar közbeszédből a „pénz számolva, asszony verve jó” típusú, viccesnek szánt népi bölcselkedés, vagy a jogi nyelvezet „szerelemféltés” szava, a bizonyos sajtótermékekben használt relativizáló, mentegető címadás, megfogalmazás. Szavakkal teremtünk, de pusztítunk is. Vajon ennek változása megváltoztatná a kapcsolati erőszakhoz való hozzáállást?
– Szeretném azt hinni, hogy változna a társadalom hozzáállása, ha változna a szóhasználat. Fontos, hogy kerüljük az eufemizmust, válasszuk el élesen a szerelmet és a bántalmazást, ez a kettő nem fér meg együtt. Ebben, hogy ez változzon, a médiának komoly szerepe van. De tágíthatjuk a kontextust. A magyar társadalomban rendkívül erősen be van ágyazva a kapcsolati erőszak. Sorolhatjuk a viccesnek szánt beszólásokat, mint az említettet, vagy azt, hogy „a sör nem ital, a medve nem játék, az asszony nem ember”. De mondom a fordított példát. Számtalan vicc szól arról, hogy kapatosan megy haza a férfi, és az asszony sodrófával várja. A jog nyelvére lefordítva ez felfegyverkezve elkövetett emberölési kísérlet. És ezeken nevetünk, nem vesszük észre, hogy bántalmazásról beszélünk.
Kimeríthetetlen forrása a példáknak a könnyűzene, régen gyűjtögettem ilyen dalszövegeket. Az Első Emelet ’80-as évekbeli slágere, a Csakazértis szerelem egy zaklatás története.
A vicceken, slágereken, szólásokon keresztül elcsöpögtetett bántalmazó attitűd nagyon mélyen beleivódik a gondolkodásunkba, ezen is érdemes lenne változtatni.
– A statisztikák szerint a kapcsolati erőszak 90 százalékát nők szenvedik el, tehát kisebb számban ugyan, de a férfiak is lehetnek áldozatok. Ők milyen gyakran fordulnak önökhöz segítségért?
– A krízisközpontban eltöltött 17 év alatt két férfi fordult hozzánk, közülük is az egyiket emberkereskedők elől kellett elrejteni. A férfiak úgy érzik, rettentően kínos segítséget kérni. Ebben nagyon sok dolog közrejátszik. Egyrészt a szakmában nagyon komoly paradigmaváltásra lenne szükség. A közbeszédben a családon belüli erőszakot, a kapcsolati erőszakot évtizedeken keresztül a nő szemszögéből vizsgálták. Az Országos Kriminológiai Intézet munkatársa, Tamási Erzsébet már két évtizede is beszélt a férfibántalmazásról, az mégsem került be a rendszerbe. A másik a társadalmi beágyazottság, azaz hogy egy férfinak „vérciki” segítséget kérni, azt elmondani, hogy őt megverte az asszony.
Bár az eltérő fizikai adottságok miatt a férfiak elsősorban verbális és érzelmi bántalmazást szenvednek el, ismertem olyan áldozatot, akinek csontját törte a felesége.
A megdöbbentő ebben, hogy magától nem fordult volna a rendőrséghez, csak azért lett belőle ügy, mert a kórházban kikérdezték a történtekről, és hivatalból megtették a feljelentést. Fontos ezt a jelenséget élesen elkülöníteni attól, amikor a nők önvédelemből fizikai tettre ragadtatják magukat. Az legtöbbször már a legvégső kétségbeesés, és lehet, hogy halállal végződik, mert a sokéves ütlegelés után tudják, hogy csak egyetlen esélyük van visszaütni.
– Mit tehetnek a szakemberek, vagy akár a hétköznapi emberek azért, hogy változzon a társadalom hozzáállása a kapcsolati erőszakhoz?
– Az elmúlt két évtizedben sok előrelépés történt. Krízisközpontok és -ambulanciák nyíltak, megjelent a távoltartásról szóló törvény, bekerült a büntető törvénykönyvbe a kapcsolati erőszak mint önálló büntetőjogi tényállás. A jogalkotó oldaláról nincs nagy hiányosság. Ahol viszont van, az a társadalmi szemléletformálás. A megoldást a minél korábbi prevencióban látom, a legfontosabb beavatkozási pont a kamaszkor lenne, amikor a fiatalok bontogatják a szárnyaikat az első párkapcsolat irányába.
Kilenc éve végeztünk egy kutatást 950 kamasz megkérdezésével, az adatok riasztók voltak. Fiúknak, lányoknak fele egyaránt úgy gondolta, hogy a nők alacsonyabb rendűek, többségük úgy vélte, nem gond, ha elcsattan egy pofon egy párkapcsolatban.
Ők mára fiatal szülők lettek, ezekkel a gondolatokkal mentek bele az életbe. Amíg lehetett iskolákban előadásokat tartanunk, mindig volt olyan gyerek, aki foglalkozás után odajött, hogy elmondja, ő bántalmazó helyzetben van, a fiúja, barátnője ellenőrizgeti a telefonját. Vagy azt kérdezte, hogyan tudna segíteni az édesanyján, akit bántalmaznak. A kapcsolati erőszak egyik sajátossága, hogy generációkon át öröklődik. A fiatalokkal kellene nagyon sokat beszélgetni és foglalkozni.