- Többen most is virrasztottak, hogy bejussanak egy színházi előadásra az Ördögkatlanon

Művészetek Völgye után Ördögkatlan, adódik az összehasonlítás. Az biztos, hogy Kapolcson és a környező településeken megmaradtak vonzó szigetek, helyszínek, előadók. Főként Kapolcson azonban úgy érzi az ember, mintha egy nagy kirakodó vásár részese lenne, a hatalmas befogadóképességű könnyűzenei színpadok tömegességéről nem is beszélve. Az Ördögkatlan számomra még mindig emberarcúbb, nagyrészt meg tudta őrizni azokat a célokat, amit eredetileg a szervezők kitűztek. Feltűnő például, hogy mennyire sűrű és csábító az irodalmi és színházi programok kínálata. Tudtam, hogy sokan kíváncsiak ezekre az eseményekre, de amikor megláttam a nagyharsányi tornaterem előtti kígyózó, mégis türelmes várakozókból álló sort, nagyon meglepődtem. Csák miniszert nem láttam a várakozók között, de több kedves ismerőst igen. A miniszter úrnak pedig ajánlom a rendezvényt (gondolom lehet motorral is érkezni), hiszen jó példája annak, hogy a főként független, nem nagy költségvetésű színházak előadásaira mennyire nagy az érdeklődés egy ilyen sorozaton és itt a nézők tényleg megfizették a napijegyük, vagy a hetijegyük árát, vagyis hozzájárultak a finanszírozáshoz. (Ezt a miniszter többször számonkérte ebben a témában.)

Színházi asszók

De inkább foglalkozzunk egy premierrel. Az Apertúra néven működő ex K2 társulata a már említett teljesen megtelt nagyharsányi tornateremben játszotta kétszer is a Hidegpont című előadást, amely a hazai színházi élet konfliktusairól szól, szenvedélyes, személyes történeteken keresztül. A mellettem ülő két hölgyet kérdeztem, milyen alapon választották ki ezt a produkciót. Kiderült, hogy akárcsak az Ördögkatlanon évek óta rendszeresen megforduló társulat (volt kaposvári színi egyetemisták) ők is kaposváriak, ismerik a csapat tagjait. Sőt már tavaly is láttak tőlük előadást, a színpadon is többször megidézett Rebelliseket. Sorszámokat pedig a már éjjel sorba álló gyerekeik szereztek számukra.

Az elején az előadás egyik szereplője Urbán Richárd saját néven elmesélte, hogyan lett színész. Egy jól sikerült önironikus, erősen szarkasztikus, de mégis hiteles monológ mindjárt megalapozta a továbbiakat. És jött is aztán mindenféle, a színházcsinálás kulisszái, tele kitárulkozással, maró önkritikával, humorral. Az előadást Benkó Bence rendezte és Bíró Bence dramaturggal együtt írta a színészek improvizációi alapján. A játszók (Meyer Lili, Koós Bogi, Király Dániel, Bán Bálint, Borsányi Dániel, Urbán Richárd, Formán Bálint) senkit sem kímélnek, önmagukat sem. Halványan fel is sejlik a K 2 története is, persze amit látunk, inkább jelenségszintű fikció. Célkeresztbe kerül a színházi élet szétszakítottsága, a különböző politikai szimpátiájú színházi társaságok egymásnak feszülése és a lehetséges kiút, amire jelenleg nagyon kevés a valós remény. Olyannyira, hogy a legvégén ott ül a társulatvezető magányosan a színpadon, felhívja a miniszerelnököt, mondja, hogy elfáradt. De az elnök rábeszéli, sőt határozottan megkéri, hogy maradjon, mert ebben a háborús és nehéz gazdasági helyzetben ki kell tartania. A társulatvezető megalkuszik, marad. Az előadást a Gólem Központban kialakított Apertúra bázison lehet látni ősztől.

A cementgyár kulisszái

A Faluturisták alkalmi társulata (Várnagy Kinga, Köles Ferenc, Matta Lóránt Ács Norbert és Ottlik Ádám) idén jubilált, tizedszer voltak jelen a Katlanban. A jubileumra pedig kerestek egy nem mindennapi helyszínt, méghozzá a beremendi, abszolút működő cementgyárat. Az esős szombat délutánon sokakban, így bennem is, megfogalmazódott a kétely, vajon hogyan lehet ilyen körülmények között lebonyolítani az előadás és a gyárbejárás köztese közé besorolható produkciót. A szervezők megnyugtattak, ne tartsak semmitől, kapunk esernyőt. Nem csak azt kaptunk, hanem láthatósági mellényt és sisakot is. Voltunk vagy hetvenen. Az eső végül megkegyelmezett. A játszók, mind remek figurát alakítottak, az idegenvezetőtől, Etus nénin, a takarítón át a gyár marketing vezetőjéig. Közben tényleg megtudhattuk, sőt megtapasztalhattuk, hogy készül a cement, bejártuk az egész gyárat, a cementsilótól a modern technikával felszerelt vezérlőig, amely a gyár „agya”. Nagyon valóságszerű mégis jótékony, nevettető humorral teli, vándorlós színházban lehetett részünk. Ha más nem történt volna a Katlanban, már ezért a másfél óráért érdemes volt újra idejönni. A végén az alkotók elmondták, még nem tudják, hogy jövőre lesz e rájuk pénz, de ha igen, akkor jönnek megint. Érdemes majd velük tartani.

Az indiánoktól Petőfiig

Háy János író szintén rendszeres vendége az Ördögkatlannak, most is több beszélgetésen és produkció kapcsán össze lehetett vele futni. Cseh Tamás, aki idén lenne 80 éves és nagyon kötődött az Ördögkatlan szervezőihez, indiánozásáról sokan tudnak. Háy hasonló gyerekkori játékáról talán kevesebben. Szombat délelőtt a Füst a szemben című indián kiállítás terében Wirth Imre szerkesztő, a tárlat kurátora beszélgetett az íróval. Háy is az egyik szerzője Az utolsó indiánkönyv című antológiának, amelyben kortárs szerzők írtak az indiánozásról. Háy János elmesélte, hogy gyerekkorában őt is vonzotta az indiánozás, volt is egy csapata, amelyben ő volt a törzsfőnök. Elmondta, számára ez a játék a környezetéből való kilépést, a felnövés, a felnőttség tagadását jelentette. Az indiánozás nem más, mint az identitás keresése, küzdeni a jó mellett, elpusztítani a rosszat – tette hozzá. Arról is mesélt, hogy mit érzett, amikor a társainak el kellett mondania, hogy az indiánozás az csak egy játék, a valóságban ők nem indiánok, a játékba bele volt kódolva a hazugság. Az író ezután felolvasta az antológiában szereplő Indiánszag című novelláját, melynek az utolsó soraiból érthetővé válik a cím: „Odaértem a házunkhoz, és akkor az otthoni kutya is nekivetette magát a kerítésnek, és ugatott. Ki a fene jött, hallgass már, hallottam apa hangját, álltam az utcán a kinti kapu előtt, hallgattam a kutyákat, mit ugatnak, és akkor hallani tudtam a szavukat, hogy elvesztetted a szagodat, ezt ugatták, nem ismerünk fel, mert elvesztetted a szagod, s hogy korábban indián voltam, de most már csak büdös vagyok.”

Szombat este az eső miatt a nagyharsányi Narancsligetből beköltözött a református templomba Háy János és Rozs Tamás Ki vagyok én? Petőfi arcai című estje. Erre is nagyon sokan voltak kíváncsiak, tele volt a karzat és a földön is ültek párnákon. Háy itt az íróból előadóvá vált, szenvedélyesen belepörgette magát a témába. Azt fejtegette, a költő miként is válhatott nemzeti ikonná, miért akarja őt minden politikai irányzat kisajátítani, miért tekintünk rá ma is úgy, mint az utolsó mesehősünkre. Rozs Tamás énekelt Petőfi dalokat és népdalokat is, csatlakozott hozzá az író, sőt még citerán is játszott. Háy kissé bombasztikusnak tartotta a Szabadság, szerelem! című Petőfi verset, de mondanom sem kell, ennek volt az egyik legnagyobb sikere. Valahogy beleillett az Ördögkatlan utolsó éjszakájába, hogy aztán a fesztiválozó elsétáljon a nagyharsányi focipályához, ahol az utolsó fellépőként koncertező pécsi 30Y zenéjére lehetett lazulni, tényleg szabadon.