- Hídverés

Egyszerre végtelenül bosszantó, irritáló, ugyanakkor lebilincselő és lenyűgöző az HBO Max új, első és jelen állás szerint utolsó magyar gyártású doku reality-je, A híd. Az „igazi embereket” hozok szituációba és kényszerű döntéshelyzetbe műfaja természetesen amerikai és brit találmány, itt kajálják ezeket a legjobban, de megvannak a hazai előképek is a Való világ, a Survivor, vagy akár a Mesterszakács magyar próbálkozásaiban. A híd azonban eléggé egyedi formula, hiszen a zsáner szabályait olykor kitekeri, így tud azok határain felülemelkedni és drámaian hangsúlyos lenni. Ez pedig, minimum baromi érdekes, sőt olykor etikai szempontból megkérdőjelezhető – bár az első három rész után nem lenne tisztességes értékítéletet hozni, ám ahhoz pont elég, hogy megfogalmazzuk az aggályainkat.

De miről is van szó? Erdély talán legszebb vidékén, a Bélesi-tónál járunk, ahol van egy elhagyatott turistaház, ahová tizennégy ember érkezik. Mindannyian pénzéhesek – vagy legalábbis áhítoznak a megváltást jelentő harmincmilliós fődíjra –, ez az egyedüli kapocs közöttük. Van, akinek csak kell, van, aki életet mentene a hirtelen jött pénzzel. Ami zavarba ejtő első körben, hogy vannak közöttük teljesen átalagemberek és celebek is – már amennyire a dolgozó magyar színészeket annak lehet tekinteni. Ráadásul kettő van belőlük: Noé Viktor és Varga Ádám. Előbbi a rossz zsaru, utóbbi a jó – így érthető a párosítás. De van itt ipari formatervező, elméleti fizikus, transznemű influencer, két lábon járó vállalkozó, önmagát kereső modell, hivatásos erősember és hokiedző is.

A koncepció, hogy az egész egy játék: az első nap tudják meg a résztvevők, hogy egy kettőszázötven méter hosszú hidat kell építeniük egy stégig, ahol ott pihen a pénz. Ehhez pedig csapatban kell dolgozniuk. Természetesen itt a dolga egy jó „műsorvezetőnek” (a titokzatos Magyarósi Csaba), hogy minimum shakespeare-i intrikus legyen és persze ott támad, ahol a leginkább érdemes, ha a viszonyrendszert kell „bomlasztani”: az érzelmi manipulátoroknál, azaz a két aktornál. Innentől fogva kezd igazán érdekes lenni ez a manipulációban kiemelkedő reality, amelyből – értelemszerűen – a normálisabb karakterek esnek ki vagy maradnak fulllon megvezetve.

És, persze lehet röhögni azon, hogy az elméleti fizikus mennyire tapasztalatlan az érzelmi manipulációkban és, hogy a tolerancia, pardon, annak hiánya terén mennyire kizsákmányoló a produkció. Csak remélni tudom, hogy a végén lesz valaki, aki itt úgy igazából elszégyelli magát. Ha más nem, mi nézők. Mert hiszem, hogy a sorok között ez volt a cél.