Lengyel László: Az ember fáj a földnek

Kulka Jánosnak ajánlom

„Európa már elhasználta önmagát. De a mai Kína, a mai USA és a mai orosz birodalom még egyáltalán nem mutatta meg, mit tud istenigazából a pusztításban" – mondta két évvel ezelőtti, a háborút megelőző, Állat van kint és bent című beszélgetésünkben Krasznahorkai László. „Még előttük van, hogy megtegyék, amitől korábban féltünk, csak most már meg is fogják tenni. A valódi fegyvereknek, a valódi háborúzásnak az évtizedei jönnek. Olyan ez, mint a nevezetes színházi mondat, azaz, hogy ha egy fegyver ott van egy színpadon, az el is fog sülni. Mégis mit gondolunk mi itt Európában, az atomarzenálok, a szuperszonikus fegyverek, a cyberháború eszközei, a robothadviselés, az elképesztő mennyiségű pénz, amit hadseregek fejlesztésére évente költenek, hogy ez mind csupán valami játék?! Ami valahogy csak ott marad majd a bunkerekben meg a kilövőállomásokon, mert a végén úgyis megegyeznek?! Viccel itt valaki velünk. A nagy háború bármikor és bármilyen ürügy miatt kitörhet, és ki is fog törni. Ez elkerülhetetlen.”

Megvallom nem hittem neki, ahogy az apokalipszis másik két lovasának, a hasonlót üzenő Szilágyi Ákosnak és Tamás Gáspár Miklósnak sem. Nem hiszek a világháborúban, a nukleáris katasztrófában a szörnyű orosz-ukrán háború ellenére. Mondhatnám, hogy az észszerűség, az önérdek diadala lesz – ki akarná elpusztítani önmagát? –, ha senki nem meri, akarja, tudja elindítani a Krasznahorkai sorolta hadigépezeteket, de én sokkal inkább a kifáradást, a háború-fáradtságot látom döntő tényezőnek. Ha korábban az Ukrajnát támogató Nyugat, a világ kisebbsége volt értelmileg és érzelmileg érdekelt egy szuverén Ukrajnát szolgáló és az inváziót indító Oroszországot helyreutasító fegyverszünetben/békében, most, igaz, különböző okokból, de a keleti óriás, Kína és az egyesült Dél ázsiai, afrikai, latin-amerikai vezetői akarnak nyomást gyakorolni Oroszországra. Az orosz viselkedés hatására a tegnap orosz-barát ellenséges semlegesek mára ukrán-barát semlegesekké váltak. Tegnap a háború-fáradtság Ukrajna ellen, ma Oroszország ellen szól: elég volt! Negyven ország képviselői, valamennyi nagyhatalomé, beleértve Amerikát és Kínát, tárgyalnak Szaúd-Arábiában Ukrajna képviselőjének társaságában a béke lehetőségeiről – Oroszország, Belarusz és Magyarország képviselői nincsenek ott.

Nincs előnye a velük való együttműködésnek, annál több a hátránya. Ki akar a vesztesekkel lenni? A putyini Oroszország a világ energia- és gabona-kereskedelmét, termelési láncát zavaró, a szegény világot kiéheztető állammá vált. A világ közvéleménye könnyebben elviseli emberek legyilkolását, gyermekek elrablását, iskolák, kórházak, templomok bombázását, mint a gabona, az éhezők élelmiszerének felégetését. „S asztag-városban pirosan / Mordul az égre a láng.” – írta Ady. Odessza, az ukrán gabonakikötők bombázása végképp leleplezte Putyint. A putyini és a hozzájáruló lukasenkai, orbáni aljasság – „a gróf tán éppen agarász” –, ahogy a „Szenes kalászok énekelnek / Gonosz, csúfos éneket”: szegény világ, halj éhen, „pernyét fújnak a szelek”. Mi jachtot veszünk s palotát.

Leveszem a polcról Szekfű Gyula Magyar történetének IV. kötetét, benne a török kiűzéséről szóló fejezetet. Szekfű leírja: miközben az 1680-as évek elején Lipót császár és tanácsosai a XIV. Lajossal folytatott háborúval voltak elfoglalva és „vétkes optimizmussal elmulasztották a török háborúra készülni, az Iszlám utolsó vad támadásával szemben”, „Kara Musztafa végre elérkezettnek látta az időt, hogy a császár ellen forduljon”, azzal a meggyőződéssel, hogy „Thököly segítségével végre egész Magyarországot megszerezheti”. A kelet-európai, s tán az egész európai történelemben minden a kés élén táncolt. A császáriak átengedték a magyar területeket részben Thökölynek, aki a Garamig tolta hatalmát, s a töröknek, akik 1683 július közepétől már Bécset ostromolták. Ki tudja, mi történik, ha Bécs török kézre esik. Ám a pápa diplomáciával s főleg pénzzel összehozta Lipót és Sobieski János lengyel király szövetségét, s Kahlenbergnél a felmentő seregek megverték a törököket. „A hegyekről lebocsátkozó keresztények szeptember 12-én áradatként söpörték el az elbizakodott nagyvezír seregét, aki futtában Belgrádig meg nem állott.” Sobieski Párkánynál megverte a törököt és vele Thököly seregét, áll is szobra Párkányban és emlékköve az esztergomi parton. Thökölynek nincs nyoma; ő alighanem épp úgy nem értette a török, mint Orbán az orosz hatalom romlását és a nyugati keresztények emelkedését.

„Bécs felszabadításának hírére az európai népek egy pillanatra újra átérezték az egyetemes keresztény gondolatot, melyről vallási, nemzeti és állami vitáik közt évszázadokon át megfeledkeztek: az új érzelmi szolidaritásban egyszerre szégyenletesnek találták, hogy ez a rendetlen barbár horda, mely minden katonai rendtartás nélkül terpeszkedett a bécsi síkon, amíg a keresztény sereg első iramában fel nem döntötte, ez a kifelé gőgös és nagyhangú, de belül férges, beteg hatalom fenyegesse továbbra is az európai civilizáció országait. Így alakult ki az a közfelfogás, mely szerint a török Európából kiűzhető, sőt, minél előbb kiűzendő…” A pápai diplomácia 1684 tavaszára létrehozta a Szent Ligát a török kiűzésére, s átmenetileg egyesítette a keresztény Európát. „Bár a bécsi udvar többször felszólította, Apafi Mihály nem lépett be a Ligába” – írja Romsics a Magyarország történetében. „Óvatosságával megkímélte Erdélyt attól, hogy hadszíntérré váljon, eljátszotta viszont annak lehetőségét, hogy a későbbiekben mint érdemeket szerzett szövetségest kezeljék Bécsben. Nála rosszabbul csak Thököly mérte fel a helyzetet: fogyatkozó számú katonáival mindvégig a török oldalán harcolt.”

Ukrajna megtámadásának és sikeres ellenállásának hírére a Nyugat népei – igenis van Nyugat az Európai Uniótól az Egyesült Államokig, Japántól az Egyesült Királyságig, Ausztráliától Dél-Koreáig – újra átérezték az egyetemes emberi jogi és szabadelvű demokrata világot fenyegető önkényuralmi veszélyt, és

vagy a megosztott, hitehagyott, önbizalmában megrokkant poszt-liberális demokrata Nyugat, ha Kara Musztafa és Thököly, akár Putyin és Orbán, külső és belső támadásai életveszélyesen nem fenyegetik. Valljuk meg, Putyin – és kisebb részben Orbán – többet tett a nyugati demokráciáért, az európai-amerikai szövetségért, a NATO újraéledéséért és kiterjesztéséért, az európai egységért és az EU elmélyítéséért, mint bármelyik nyugati vezető. Putyin megismételte Sztálin, Orbán utánozza Rákosi hármas hibáját: rákényszeríti ellenfelét, hogy maga javítsa és tegye működőképessé, hatékonnyá rendszerét, teremt számára képviselhető ideológiát, a szabadság és demokrácia védelmét, s végül, nemcsak egységet, de közösséget teremt közöttük egy rossz rendszerrel, képviselhetetlen ideológiával és nem-létező közösséggel szemben.

Az elmúlt évtizedben a liberális demokrácia állami és nemzetközi rendszerbeli válsága, illetve a személyes vagy intézményes autokrata és szuverén államok emelkedése a gyengeség és erő, a hanyatlás és virágzás, a káosz és a rend, az igazságtalanság és az igazság, népellenes elit és népmegváltó hős, az önző, elfajult egyén és az önzetlen nemzeti és családi közösség Nagy Történetében íródott le az önkényuralmi propagandagépezetek és a közösségi háló halálos ölelésében. A Nyugat alkonya, a Kelet hajnala általánosan elfogadottá vált. Nem állítom én, hogy minden megfordult, mivel a legnagyobb kockázatot a Nyugat számára most is a Nyugat jelenti. A mi eltörökösödött önkényuralmunkkal – török basa, nagy a hasa – egyszer majd elbírunk Európa segedelmével – talán még az én életemben –, s az orosz barbarizálódással is le fog számolni a világ. De ki menti meg a Nyugatot, ha jönnek az amerikai demokráciát leromboló Trump-szavazók, akik semmit nem tennének Ukrajnáért, Európáért, a szabad világért, akik nem hisznek se vírusban, se vakcinában, se klímaváltozásban, nők, színesek, LMBTQ közösségek szabadságjogaiban, akik pokolba küldenék a migránsokat? A barbárok a falon, a kapun belül, köztünk vannak.

„Az ember fáj a földnek.”