Reneszánsza van Csurka Istvánnak. Ha írói, főleg drámaírói lenne, megérteném. A Ki lesz a bálanyával már 1962-ben beírta magát a magyar színháztörténetbe, még akkor is, ha joggal reklamálta, hogy alkotása „sokáig feküdt”, mert a művet csak 1969 októberében mutatta be a Thália Színház Léner Péter ragyogó rendezésében, és a már a premier idején „kulcsdarabnak” nevezett műhöz méltó szereposztásban Harsányi Gáborral, Inke Lászlóval, Keres Emillel, Szilágyi Tiborral, valamint két sokat ígérő főiskolással, Hámori Ildikóval és Maros Gáborral.
Két évvel később következett az igazi trouvaille, a Döglött aknák a Katonában, Kállai Ferenc és Major Tamás feledhetetlen főszereplésével. (Rendezte: Iglódi István.) Az Esti Hírlap rátapintott a lényegre: „Igazi színházi élmény! Kitűnő mai magyar darab! És két szenzációs színészi alakítás!” Az Élet és Irodalom sem vélte másként: „Csurka István komédiája a legnemesebb és legnemtelenebb moliére-i hagyományok folytatója. Remekbe sikerült előadás.”
Tényleg az volt, miként a Pesti Színházban 1979 novemberében Bánsági Ildikóval, Béres Ilonával, megint Szilágyival színre vitt Deficit is, amelyről annak idején azt lehetett olvasni: „Csurka István máig legjobb darabja.”
Nehéz a döntés, egyik jobb volt, mint a másik.
Csurka irodalmi munkássága tehát megkérdőjelezhetetlen. Ám létezik egy „irodalmi” is, amely a politikai karrierjével van összefüggésben. Ez viszont vállalhatatlan. Furcsa módon, újabban e politikai pályafutást kezdik emlegetni valóságos etalonként, egyenesen arra jutva, hogy Csurka szinte vátesz volt, meglátta a jövőt.
Akkor most tessék figyelni.
Hetilapjában, a Magyar Fórumban ezt írta Csurka István 2001-ben: „1930-ban a lakosság 0,6 százaléka birtokolta a nemzeti jövedelem 20 százalékát, 19,6 százaléknak jutott 38 százaléka, és 79,8 százaléknak 42 százaléka. Ezt a statisztikát az a Bosnyák Zoltán mutatta be, akit 1952-ben kivégeztek, lényegében ezért a statisztikai tevékenységéért. Akkor ez a képtelen arány a nagybirtokrendszer miatt volt ilyen, s végül is ez vezetett a Horthy-rendszer bukásához, illetve ahhoz az állapothoz, hogy amikor az oroszok a nyakunkra ültették a kommunistákat, a társadalom nagy részében visszhangzott a régi rendszer elítélése, sőt a legszegényebb rétegek gyűlölettel néztek egykori uraikra. E nélkül a képtelen helyzet nélkül sokkal nehezebb lett volna népi demokráciát, majd kádárizmust csinálni ebben az országban.”
Ugyanebben az időben Bosnyák könyvét hirdette a Magyar Fórum ezzel a szöveggel: „A bátor hangú műveiért kivégzett kiváló magyar zsidókutató a mindmáig megoldatlan, a magyarság létét veszélyeztető tabu kérdéseket ismerteti korunkban ismeretlen nyíltsággal.”
A rendíthetetlen Bosnyák 1937-től a Magyar Tudományos Fajvédő Társaság tagja volt, és ő alapította 1943. január elsején a Zsidókérdés-kutató Magyar Intézetet, miután 1941. március 26-án megtartották a náci Zsidókérdés-kutató Intézet ünnepélyes megnyitóját Frankfurtban. Ungvári Tamás évtizedekkel később emlékeztetett rá: „A kutatóközpont a Kártékony Rovarokat Irtó Egyesületből nőtt ki.” Félreértések elkerülése végett: az elnevezés nem Ungvári gazdag fantáziájából pattant ki, hazánkban tényleg volt ilyen díszes társaság.
Bosnyák „életműve” amúgy harmonizált a Horthy-rendszerrel, az 1938-ban megalkotott első – valójában már a második – zsidótörvény vitájában hivatkozási alapnak tekintették feledhetetlen munkásságát. Ennek része volt a Magyarország elzsidósodása, a Harc a zsidó sajtó ellen vagy A magyar fajvédelem úttörői című kötete.
Hozzá kell tenni: a Zsidókérdés-kutató Intézet eleinte privát intézményként működött, csak a német megszállás után emelték az államilag támogatott szervezetek közé. Az intézetnek a Belügyminisztérium 1944. május elsején utalta ki a gyáriparosok Unió Clubjától elvett irodát a Vörösmarty tér 4. szám alatt. A belvárosi helyszín nagy jelentőségű avatását május 12-én tartották, az ünnepségre a náci testvérintézet vezetője, Heinz Ballensiefen is eljött Frankfurtból.
Bosnyák a Vörösmarty téri beiktatásig is a társadalom megbecsült tagja volt, a Mester utcai polgári iskola igazgató-helyetteseként dolgozott. Közben ilyesmiket vetett papírra: „Nem lehet eredményes megoldás a gettóba zárás. Ki kell telepíteni a zsidóságot messze tőlünk, teljesen különálló és körülzárt földrészre. A társadalom feladatait kutatva szembe kell szállni az álhumanista jelszavakkal. Faji harcról van szó: vagy ők, vagy mi!” Továbbá: „Akarattal, hittel, elszántsággal és fegyverrel is ott kell állnunk Európa népeinek harci közösségében, amely egyszer s mindenkorra meg akarja s meg is fogja semmisíteni a judaizmus győzelméért harcoló világzsidóságot.”
Gondolatait a rádióban is közzé tehette, 32 részes, egyenként tizenöt perces sorozatban foglalkozott roppant alapossággal az úgynevezett zsidókérdéssel.
Azaz 1952. december 14-én korántsem „statisztikai tevékenységéért” végezték ki. (Azért csak 1952-ben, mert 1945-ben elmenekült, Romániában élt, míg 1951 elején a román titkos rendőrség elfogta, majd az év szeptemberében a román szervek kiadták a magyar hatóságoknak.)
Ennek a Bosnyáknak az írásait nevezte Csurka Fóruma „bátor hangú műveknek”.
A politikus Csurka olyannyira ádáz volt, hogy szintén 2001-ben az első Fidesz-kabinetről írta: „Melyik ennek a most kormányon lévő társaságnak az igazi arca? Mert vagy magyar és keresztény vagy holokausztipari.”
Kettő az egyben: a drámaíró és a politikus. Hogy az utóbbi volna a mintapéldány, az is magyar dráma.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.