Történjen végre valami meglepő – erre vártam a Mumford & Sons vasárnap esti fellépésén. Tényleg vártam valami sokkolót a londoni folkrock formációtól, elvégre 2018 óta nem jöttek ki új lemezzel és az eddig öt korongjukból az első kettő (Sigh No More és a Babel) volt csak izgalmas, az utána következőek gyengébb ismétlések csupán. Mívesen előadott dögunalmak.
A zenekart idén fő fellépőnek hívták a nagyszínpadra a szigetesek, ezért abban reménykedtem, hogy valami újjal fognak robbantani, ez azonban nem következett be. Ez nem jelenti azt, hogy nem elsőosztályú zenészek muzsikáltak, ám abban biztos vagyok, hogy ez a produkció sokkal jobban érvényesült volna kisebb térben. Mintha csak biztosra mentek volna, a két legjobb számukkal kezdtek a Babel-el és a Little Lion Man-el. A többi jött gépiesen egymás után, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a dalaik olyan hasonlóak, mintha csak a csereszabatosság lett volna a fő ars poetica. Rossz volt ráadásul a dramaturgia: túl sok idő telt el a ráadás utolsó nótájáig, mely az említett kettő mellett igazi slágernek számít (természetesen az I Will Wait), így katarzis nélkül zárult le a produkció. A Mumford & Sons a Szigeten effektíve beállt egy örömzenélésre, ami inkább andalító volt, mintsem bulihangulatot teremtő, így nem csoda, hogy a széleken igen nagy volt a fluktuáció. Sokan elmentek, mások jöttek, bele-belenéztek. Ez pedig így kicsit vékonyka történet.
Annak érdekében, hogy a nem csak és kizárólag popba csomagolt rock hangzásokra vágyók picit jól érezzék magukat, ott volt hajnali fél egykor a Freedome-ban a Frank Carter and The Rattlesnakes. (Érdekes, idén eddig ebben az időben és helyszínen voltak a legjobb koncertek.) Frank Carter 2019-ben már volt a Szigeten nagyszínpadon, délutáni kezdő időszakban – soha nem láttam annyi ember napsütésben pogózni. Hát, a fickó azóta is fullos energiákkal rendelkezik, és minden egyes dalt úgy ad elő, mintha az lenne az életében az utolsó. Ugrál, izzik, ha kedve van bemászik a közönséghez (jaj, csak ne hozzám!). Mintha csak valami szuperpunk lenne, akit genetikailag tökéletesítettek, téboly szintjén tombol, amikor előad. Na, ez azért aztán valami lehengerlően őrületes cucc volt!
Önálló programhelyszínen várja az Iparművészeti Múzeum a fesztivál vendégeit kedd estig. A Szecessziós Detox minden nap 13-20 óra között fogadja azokat, akik az éjszakai pörgést akarják nyugodt körülmények között kipihenni, kreatív módon, századfordulós alakok és történetek között.
A múzeumpedagógiai csapat workshopján az Iparkodjunk! kiállítás vászontáskáira varázsolnak szecessziós motívumokat a múzeum főépületének díszeiről. Az ITALművészeti múzeum című minikiállításon évszázadok története elevenedik meg: a poharak, korsók, kancsók, kelyhek, likőrös szettek láthatóak a szabadtéri tablótárlaton.
A szecessziós műtárgyakat bemutató napozószékekből nappali pihenő áll össze, Miss Wendy Wellcare századfordulós coach praktikákkal segít eltüntetni a fesztiváltempó testi-lelki nyomait. A Mare Temporis társulata a békebeli mutatványosok világát eleveníti fel: kecses akrobata hölgyekkel, győzhetetlen erősemberrel és a szecesszió legravaszabb bűvészével. Németh Luca táncművész Loie Fuller híres szerpentintáncát mutatja be, az ehhez készített különleges fátylakban pedig bárki kipróbálhatja a koreográfia látványos forgásait.
