Nálam a hét embere a tizenkét éves Sárközi Ármin lett, aki nemrég levélben kérte az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatójától, hogy kora ellenére – még nem töltötte be a tizenhatot – kaphasson olvasójegyet, és ezzel belépőt a könyvekhez. Mert sok, számára fontos kötet elérhetetlen az interneten, a boltokban vagy az antikváriumokban. Akik szeretnek megdöbbenni, azok persze megdöbbenhetnek azon, hogy a könyvtár legfiatalabb olvasója elsőként Horthy Miklós emlékiratait kölcsönözte ki. Számomra viszont kész boldogság, ha valaki a készen kapott narratívák helyett egyenesen a forrásokhoz fordul, mert maga szeretne véleményt formálni a kényesebb témákban.
Ebből is látható, hogy Ármin kapcsán nem érte el a magyar iskola azt, amit a legtöbb kortársával szemben akaratlanul is kitűzött: nem csupán érti a szöveget, de szeret is olvasni. Persze, tudom, nem könnyű a jelenlegi oktatásnak felvenni a versenyt a gyorsan változó, főként képekre és pár szavas üzenetekre épülő világgal. De nem is nagyon akarja. Sokan sajnos még most sem értik, hogy a kötelező olvasmányok erőltetése milyen kontraproduktív, ráadásul egy olyan korban, amikor a legnyitottabb a gyermekek érdeklődése.
Szinte nincs olyan, aki ne emlékezne arra, hogy a Holt költők társasága fináléjában hogyan állnak fel a padra az okosabb diákok, mintegy demonstrálva, hogy a szellemet nem lehet betörni. Arra már kevesebben, hogy Keating tanár úr milyen eszközökkel kedveltette meg a diákjaival Shakespeare-t, milyen bátorsággal ugrott át a tankönyvben egész fejezeteket, és azt is hanyagolta, hogy a függvényábrázolás segítségével beszéljen a költészet értelméről. Egyszerűen meggyőzte a diákokat arról, hogy a veretes szövegekben is lehet válaszokat találni a kortárs problémáikra, úgy mint szerelem, barátság, árulás vagy hűség. De miért ne kezdhetnénk eleve a kortársakkal, azzal a nyelvvel, ami még segítség nélkül szólítja meg, és húzza be az olvasóit? Akár még – oh! irgalom atyja, ne hagyj el – képregényekkel vagy fóliázásra ítélt művekkel. Miért ne vezethetne az út Vörösmartyhoz és Jókaihoz Dragománon vagy Erdős Virágon át? Miért ne a fogamzásgátlás kapcsán beszélhetnénk a Különös házasságról?
De tanulhatnánk a mai Keatingektől, mint például Nádasdy Ádám, aki magyarról magyarra fordította le Az ember tragédiáját (a napokban jelenik meg), hogy – amint mondja – egy érthetőbb nyelvvel meghosszabbítsa az életidejét, mert „még harminc évig így tarthatja magát”. Talán épp ez lenne az irodalmat tanítók legfőbb feladata: az élvezetes és eleven fordítás, melynek közben bizony – tudja ezt minden fordító – áldozatokat kell hozni. Ám ez is csak azután érhetne el bármilyen sikert, ha a kötelezők szellemét messzire űznénk az iskolából. Jómagam nem is engednék erről politikust és nemzetvédőt beszélni addig, amíg bizonyíthatóan el nem olvasta legalább a művek felét, és már nem keveri össze Iluskát Juliskával. Különben megint ott vagyunk, amikor férfiak vitáznak a terhesség gyönyöreiről.
Az örömök csúcsa, hogy Árminnak mindezt már nem kell elmagyarázni.