Napjaink közeli és joggal ijesztőnek tekinthető katonai összecsapása Ukrajnában zajlik, Ukrajna és Oroszország fegyveres erői között, és nem szabad háborúnak nevezni, legalább is Oroszországban. Ha nem akarunk nagyon belemélyedni az egyes fegyveres konfliktusok tudományos és aprólékos felosztásának ingoványába, és mégis szeretnénk tisztábban látni, célszerű egy kicsit szemügyre venni a történelmi közelmúltat.
Az oroszoknak ez a saját, proxynak indult háborúja olyan, mint a „békeharc”: enyhén szólva van benne némi belső ellentmondás, ez esetben mégis találónak érzem. „Proxy” háborúknak azokat a fegyveres összecsapásokat nevezzük, amelyeket a nagyhatalmak úgy vívnak meg a saját érdekeikért, hogy nem a saját katonai erőik állnak szemben egymással, hanem a befolyásuk alatt álló és támogatásukat élvező erők. Ennek az az oka, hogy nem kívánnak egymással fegyveresen konfrontálódni, mert az adott pillanatban ilyen vagy olyan okokból ez nem célszerű, vagy egyszerűen lehetetlen. Vagyis megbízásos, „albérletbe kiadott” háborúról van szó.
Ez nem valami vadonatúj találmány, csak napjainkban a rivalizáló nagyhatalmak katonai vezetése kezében közvetlenül ráható hadászati eszközök vannak, amelyek ráadásul automatikusan működnek akkor is, ha az illető állam végzetes csapást szenved, így az elsőnek támadó fél is biztos pusztulásnak van kitéve. Tehát ezeknek a proxy háborúknak az alkalmazása igen csábítóvá válik a politikusok és a katonai vezetők szemében. Ilyen háborúk folyhatnak két vagy több kisebb állam között, de egy jól sikerült uszítás után egy polgárháború is sok hasznot hajthat a rivalizáló nagyhatalmak számára.
Itt tehát azért furcsa a dolog, mert az oroszok ténylegesen aktív, hagyományos háborút vívnak egy másik országgal, Ukrajnával, amelynek a belpolitikai viszonyai és nemzetközi politikájának irányultsága nem rokonszenves a számukra, és pechjükre még történelmileg közös múlttal is bírnak. Ukrajna viszont megtámadott félként jelentős támogatást kap az egyszerűség kedvéért „Nyugat”-ként emlegetett, fejlett és demokratikusnak nevezhető országoktól – élükön az USA-val és a NATO tagországaival -, amelyek viszont a globális atomháború veszélye miatt egyáltalán nem óhajtanak „személyes” konfliktusba keveredni Oroszországgal, amely fenntartja és korszerűsíti az egykori Szovjetunió atomfegyver arzenálját. Vagyis igyekeznek „proxy” háborúként hasznosítani az ukránok honvédelmi harcát.
Ugyanez az oka annak is, hogy Oroszország sem vágyik egy a világunkat elpusztítani képes totális háborúra, ezért is nevezi „különleges katonai műveletnek” a vaskos agresszióját, amit preventív háborúnak próbál eladni, ha már nagyon meg kell magyaráznia, amit művel. Ez persze nevetséges Oroszország és Ukrajna katonai erőviszonyainak ismeretében, azonban ne felejtsük el, hogy a Szovjetunió összeomlása lényegében azért következett be, mert az egykori szovjet befolyási övezet országaiban és magában a Szovjetunióban is az életszínvonal, valamint a politikai rendszeren belül az állampolgári szabadság lehetőségei messze alul maradtak a „Nyugathoz” képest.
Eleinte a vietnami háború amerikai időszaka is „proxy” volt: egy vietnami bábkormány támogatásaként indult, míg az északiak a teljes „béketábor” katonai támogatását élvezték. Az USA aztán ténylegesen belebonyolódott a harcokba, amelyeket a háború áldozatainak kétségbeejtően nagy száma és otthoni politikai ellenfeleinek szembenállása miatt nem volt képes sikerre vinni. Ugyanez történt később Afganisztánban a másik oldalon. A Szovjetunió elkezdett támogatni egy neki szimpatikus (és előzőleg csendben hatalomba segített) politikai rezsimet, amelynek ellenfeleit viszont az USA látta el „minden földi jóval”, mármint katonai értelemben. A Szovjetunió saját erőivel is belekeveredett a fegyveres küzdelembe, ami véres és szégyenletes vereséggel zárult. (Más kérdés, mi lett ennek az eredménye Afganisztánban.) Ezt a rendszer belpolitikailag nem élhette túl, így a bolsevista rezsim elvesztette hatalmát még a II. világháború után befolyása alá vont országokban is.
Putyin elnök ma nyíltan vissza kívánja nyerni a valahai birodalmat és annak befolyási övezetét - úgymond „biztonságpolitikai okokból”. Eközben azt a folyamatot, hogy nemcsak a befolyásuk alatt volt országokat veszítették el az oroszok, hanem a Szovjetunió egykori tagországai is a hanyatló, dekadens, erkölcstelen „Nyugat” felé törekszenek, a jelenlegi orosz vezetés reális veszélyként éli meg. Ma még az orosz nacionalizmus a meghatározó a közhangulatban, de joggal félhetnek attól, hogy egy esetleges katonai sikertelenség feletti csalódás megrengetheti Putyin elnök személyes hatalmát is.
Ami nagyon lényeges különbség Oroszország és az egykori Szovjetunió világpolitikai helyzetében, az az, hogy a Szovjetunió egy forradalmi jellegű, jelszavaiban szociális igazságot képviselő eszme letéteményeseként jelent meg sok világpolitikai szereplő és a világ közvéleménye előtt. A mai Oroszország viszont egy kapitalista nagyhatalom, oligarchákkal, akik az egykori Szovjetunió lakosai által megteremtett értékekből elorzott vagyonukból, valamilyen csoda folytán épp a megvetett „Nyugaton” éldegélnek. Politikai vezetőik ott taníttatják a gyermekeiket, ott tartják jelentős magánvagyonukat, míg a nép nacionalista lózungok után fut és ájtatosan liheg a pópái nyomában, sőt a hagymázas pánszláv ideológia is reneszánszát éli, a valahai internacionalista és materialista nevelés nagyobb dicsőségére.
A jó, öreg, hagyományos fegyverekkel vívott, elhúzódó háborúk idején is célszerű eszköznek bizonyult az ellenség belpolitikai viszonyainak befolyásolása a belső ellentétek szításával, vagy külpolitikai céljainak keresztezése az általuk pártolt erők ellenfeleinek támogatásával.
Már az I. világháborút megelőző sakkjátszmákban is tetten érhető volt. hogy a várhatóan szembekerülő felek igyekeznek minél több bajt kavarni az ellenfél társadalmában. A cári Oroszországtól rettegő Monarchia szemet hunyt az önállóságért és a cári birodalomtól való elszakadásért küzdő ukrán csoportok tevékenysége felett. Az akkor a Monarchiához tartozó Lemberg (ma Lviv) volt a bölcsője az ukrán nacionalisták szervezkedésének. A cári birodalom egyik lengyel nemzetiségű ellenfele, Pilsudski pedig menedéket talált a Monarchiában (annak ellenére, hogy szocialista elveket vallott), és később, a háború alatt lengyel légiót szervezhetett itt az oroszok ellen, sőt a Monarchiától katonatiszti rangot kaphatott. Ő az újjászületett Lengyelország nemzeti hőse lett, mert később megvédte a szovjetek Vörös Hadseregétől a forradalmi Oroszország elleni intervenció és belső polgárháború idején az országot. Ne felejtsük el, hogy Varsó a háború előtt a cári birodalomhoz tartozott, a Vörös Hadsereg pedig vissza akarta venni, csak ez akkor katonailag megoldhatatlan volt számára.
Persze az oroszokat sem kellett félteni, sokat tettek az első világháborút megelőző két balkáni háborúban, a Monarchia és a cári Oroszország rivalizálásának színterén, a gyengülő török birodalom romjain. Szerb szövetségeseik titkosszolgálata bőven ügyködött a Monarchia által annektált Bosznia-Hercegovina elégedetlenkedőinek támogatásáért. Végülis ez, valamint szerb aktivistáik tevékenysége vezetett a szarajevói merénylethez, Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége halálához, ami formális indokul szolgált a háború megindításához a Monarchia számára.
A csúcsot az I. világháború idején a német titkosszolgálat produkálta, amikor a Svájcban agitáló Lenint és kis csapatát lezárt vagonban, 1917-ben átsegítette Svédországba (ahonnan azután a cár uralma alatt álló Finnországba mentek), némi pénzzel is ellátva őket, hogy adják meg a kegyelemdöfést a cári Oroszországnak, és kössenek békét Németországgal. Mint ismeretes, először Franciaországot rohanta le Németország, Belgiumon át, abban a reményben, hogy Oroszország úgyis lassan fog felkészülni a harcra, így majd a franciák veresége után lesz ideje a csapatait átcsoportosítani keletre, majd az addigi védelmi helyzetéből átmenni támadásba, és a Monarchiával szövetkezve legyőzni Oroszországot. Ez volt a Schliffen-terv lényege.
A baj ott volt, hogy Franz Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke, aki egyébként elismert katonai tehetség volt, bízott abban, hogy a Monarchia katonai erői egy korai támadással önállóan is leverhetik az oroszokat. Dicsőségvágytól űzve kivéreztette a Monarchia hadseregének színe-virágát a váratlanul, a feltételezett idő előtt támadó oroszokkal szemben, ráadásul elvonta a szerb frontra szánt erőket az oroszok elleni harcra, ami persze kettős kudarchoz vezetett. A németek viszont a védelemre tervezett erőikkel is képesek voltak megverni Tannenbergnél az oroszokat, és kiderült, feleslegesen vonták el erőiket a nyugati frontról. Ami viszont azzal járt, hogy Franciaország nem kapitulált.
Az átcsoportosított német erőkkel és a Monarchia tartalékainak bevonásával 1915 májusában a központi hatalmak a gorlicei áttörés néven ismert közös hadművelettel súlyos vereséget mértek az oroszokra, akik lényegében a Riga-Csernovitz vonalig kényszerültek hátrálni. Az oroszok 1916-ban nagy támadást terveztek, amelynek megtévesztő iránya egy, a Kárpátoktól északra húzódó offenzíva lett volna Bruszilov tábornok vezetésével. Ez sikerrel járt, szemben a tervezett nagy támadással, így nem kevés fejtörést okozva a Monarchia katonai vezetésének, de szerencséjükre tartalékok híján kifulladt. A szörnyű veszteségek viszont odavezettek, hogy 1917 februárjában Oroszországban kitört a polgári forradalom, a cárt lemondásra kényszerítették.
Ámde folytatni kívánták a háborút, ami gyakorlatilag lehetetlen volt, mert a hadsereg teljesen szétzilálódott. A morálisan amúgy is megtört hadseregben, a béke ígéretének köszönhetően erős bolsevik befolyás működött, és ez lehetővé tette, hogy a tanácsokban (szovjetek) a Lenin által képviselt politikai irányvonalat - amelyik a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezett eseményekben realizálódott – érvényesítsék.
Ez a példa világosan mutatja, hogy megfelelő körülmények között milyen hadászati súlyú következményei lehetnek az ellenfél belügyeibe való ügyes beavatkozásnak. De ettől a példától függetlenül is: ha egy nagyhatalom látványosan aggódni kezd az ilyen-olyan okokból határain kívül rekedt nemzettársaiért, misszionáriusaiért, netán „békés” kereskedőiért, bízvást elkezdhetnek aggódni a környék lakosai is, amint azt a majd látni fogjuk.
(Az esszé második részét egy hét múlva, augusztus 23-án, szerdán közöljük.)