Azért jött Budapestre, hogy megünnepelje az Aria Hotel Budapest nyolcadik születésnapját, amit 2017-ben, két évvel a megnyitása után a Tripadvisoron a vendégek a világ legjobb szállodájának szavaztak meg. A történet azonban jóval korábban, a hatvanas évek végén kezdődött, amikor elhagyta Szlovákiát, emigrált. Mi indította erre az elhatározásra?
Egy szlovák–magyar határ melletti kis faluban születtem az Ipoly mellett, magyar nemzetiségű családban. Ott éltünk hatéves koromig. Miután a kommunista rendszer hatalomra jutott, az ötvenes években elvették a földjeinket – több ezer hektárunk volt –, és az édesapámat börtönbe zárták, nekünk pedig Pozsonyba kellett költöznünk. Édesapám három és fél év után amnesztiát kapott, de ezután már Pozsonyban maradtunk. Elvégeztem a középiskolát, de mindig ott bujkált bennem az a rossz érzés, amit az a szörnyűség okozott, amit a rendszer a családommal tett. Futballista voltam, közben 1967-ben egy barátommal úgy határoztunk, hogy elhagyjuk Csehszlovákiát. Sikerült osztrák vízumot kapnunk, de a csehszlovák kormánytól nem kaptunk engedélyt az ország elhagyására. Budapestre jöttünk, innen Zágrábon keresztül jutottunk el Ausztriába szeptemberben, húszéves voltam akkor. Bécsben a rendőrségre mentünk a papírjainkat elintézni, ekkor három napra bezártak minket, de azután megkaptuk az okmányokat, és a traiskircheni menekülttáborban helyeztek el.
Innen indult el Amerikába?
Nem, előbb Bécsbe mentem, egy kisebb üzemben esőkabátokat szabtam, majd egy ruhaboltban szereztem munkát, ahol a tulajdonos nem tudott fizetni, mert rosszul ment az üzlet. Ekkor én a lengyel, magyar, bolgár turistabuszok sofőrjeivel és idegenvezetőivel megbeszéltem, hogy hozzák el a csoportokat a boltba, ennek révén elég sok pénzt sikerült keresnem. Nem sokkal később megkeresett egy ügynök, és a Wacker Innsbruck csapatában futballozni kezdtem, de pár hónap múlva megkaptam az amerikai vízumot, és emigráltam az USA-ba.
Ekkoriban már gondolkodott azon, hogy a szállodaiparban próbáljon szerencsét?
Még Pozsonyban a nyári szünetekben dolgoztam egy kis hotelben. Szerettem ezt a munkát, mert segíthettem az embereknek: élvezem, hogy emberekkel foglalkozom, mert látom, ahogy a munkámmal örömtelibbé teszem az életüket. És mindezt soha nem azért teszem, mert várok valamit cserébe érte. Amikor emigráltam, még nem gondolkodtam a szállodaipari karrierről. Azért lettem busboy, éttermi kisegítő a Gotham Hotelben, mert szerettem volna megtanulni a nyelvet, és jók voltak a megélhetési lehetőségek. Hét év múlva igazgató lettem ott, persze közben több más helyen is dolgoztam, egyre magasabb pozíciókat betöltve. Ezek közül az egyik legfontosabb a Drake Hotel volt, ahol három és fél évet töltöttem, itt tanultam igazán bele a hotelbizniszbe. A mentorom az angol Paul Underhill volt, akinek azt mondtam, addig maradok, amíg százszázalékosan meg nem tanulok mindent, mert akkor már szerettem volna hoteligazgató lenni. Ő ajánlott be a Gothambe vezetőnek, de a tulajdonos nem nagyon akart egy huszonhét éves, zöldfülű fiút alkalmazni egy ilyen felelős posztra. Mondtam neki, hogy tudok mindent, jobban is, mint bárki más New Yorkban, de ha nem válok be, bármikor kirúghat. Végül megkaptam a munkát, ez lett az első fontos pozícióm a szállodaüzletben.
Mikor kezdhetett el gondolkodni azon, hogy saját szállodája legyen?
Két év múlva a Warwick Hotelbe hívtak, ez egy 540 szobás szálloda, amely négy évvel később egy Hongkongban élő kínai családé lett. A következő nyolc évben tanultam meg, hogyan kell szállodát venni, építeni, fejleszteni. Teljesen magam csinálhattam mindent, és már rögtön az első év után egymillió dollárral nagyobb lett a vártnál a Warwick nyeresége, így a tulajdonosok újabb hotelek vásárlásán kezdtek gondolkodni. Amikor negyvenéves lettem, valaki megkeresett, hogy megvennének egy épületet a Madison Avenue-n. Ez volt a Hotel Wales, amelynek ugyan csak negyedrészben lettem tulajdonosa, de én feleltem az újjáépítésért és a szálloda újrapozicionálásáért: ez volt a másik nagyon fontos pillanat az életemben, mert ekkor kezdtem el a saját magam számára dolgozni.
Mi a sikereinek a titka?
Azt gondolom, a kemény munka, nem szabad félni a kihívásoktól, és mindig tudtam, hogyan kell együtt dolgozni más emberekkel, ami kilencven százalékban a siker kulcsa. Tudtam mindent az üzletről, de sohasem a pénzkeresést tekintettem az elsődleges célnak. Mások kevesebb munkával több pénzt kerestek, de én inkább továbbléptem egy jobb pozícióba. Nem féltem a problémáktól, élveztem, hogy megoldom őket.
Több mint ötszáz hotel van csak New Yorkban, az ön hat hoteljéből négy van ott. Biztos sok menedzser dolgozik sokat és keményen, de annak azért csak van valamilyen különleges oka, hogy az egyik szállodáját a vendégek szavazták meg a legjobbnak a világon.
Miután tulajdonos lettem, elkezdtem azokat az elképzeléseimet megvalósítani, amelyek révén mást nyújthattam, mint a többiek. Kis, maximum 100-150 szobás szállodákban gondolkodtam, úgynevezett boutique hotelekben, és ezek valamilyen koncepció szerint még pluszt is adnak: a New York-i Library Hotel a könyveket kínálja, a Casablanca a marokkói témát, filmeket, a budapesti Aria Hotel zenei tematikájú. Az embereket úgy fogadjuk, hogy úgy érzik, egyedi, speciális bánásmódban van részük nálunk, mintha a saját otthonom vendégei lennének.
Itt például szeretik a négyféle zenei műfajra reflektáló szárnyakat: ezek között ott az opera, a klasszikus zene, a dzsessz és a kortárs.
Például aki a dzsessztematikájú szobát vesz ki, hirtelen úgy érezheti, egy New Orleans-i klubba lépett be. Emellett lehet operaközvetítéseket nézni, van lemeztárunk is. És persze nagyon fontos az, ahogyan a munkatársaim kapcsolatot ápolnak a vendégekkel.
Miért határozott egy budapesti hotel nyitása mellett?
Gyerekkoromban többször jöttünk Pestre, elmentünk a lovira, fagyiztunk, jó emlékeim vannak abból az időből. Egy barátom ajánlotta ezt az épületet, ami igen rossz állapotban volt, és elsőre nem is tetszett, de azután találtam kivitelezőket. A zenei koncepció, a négy műfaj az én ötletem volt, de a részletek belsőépítészeti megvalósítása Varró Zoltán belsőépítész kiváló munkájának az eredménye.
Volt, hogy 12-14 órát is dolgozott, hogyan egyeztette ezt a magánéletével?
Ma is sokat dolgozom, a hét minden napján, de én ezt szeretem. Ha az ember szereti, amit csinál, akkor nem érzi munkának, noha van felelősségem. Élvezem, hogy végiglátogatom a szállodáimat. Volt egy szép házam Long Islanden, de a Covid miatt meg kellett válnom tőle. Élvezem az óceánt, az úszást a tengerben. A focit abbahagytam, viszont szerettem teniszezni, sokáig játszottam.
Tervek a jövőre?
A járvány miatt félbeszakadt a szomszédos épületben az apartmanhotel építése, de a munkálatok hamarosan folytatódni fognak, ez majd egybe fog nyílni az Ariával. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezekbe a projektekbe belekezdtem itt Budapesten, nyilván a magyarságom és gyerekkori emlékeim miatt is így van ez, de ettől függetlenül is úgy vélem, hogy
a városban Bécshez és Prágához képest is vannak még lehetőségek: építészetileg nagyon figyelemre méltó. Nyilván még nem heverte ki teljesen a kommunizmus évtizedeit, de lassan jön vissza, fejlődik, talán még tíz év, és Párizs, London, Róma mellé sorakozhat.
Nagyok a reményeim, hogy ha azok az épületek, amelyek megérdemlik, megújulnak kívül-belül, egyenrangú lesz a többi európai fővárossal.
