Jókai Mór;portrék;

2023-08-20 11:07:00

Kácsor Zsolt: Jókai, az irodalmi emlékmű

Egy olvasó vallomásai 28.

Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó

Gyerekkoromban még nem tudtam megszeretni Jókait, nem éreztem rá az ízére.

Milyen szép lenne, ha ez a mondat így folytatódhatna: de bezzeg felnőttként… Ám sajnos a folytatás úgy hangzik, hogy felnőttkoromban sem szerettem meg, pedig – ahogy egy irodalmár barátom szokta mondani – „küzdöttem, mint malac a jégen”.

Említettem már, hogy milyen kis könyvmoly voltam 9 éves koromtól fogva, ennek köszönhető, hogy Jókait jóval azelőtt olvastam, semhogy kötelező olvasmányként feladták volna az iskolában. Úgy emlékszem, az általános iskola 6. osztályában Jókaitól A kőszívű ember fiai volt a kötelező regény, amit én addigra már rég elolvastam, és nem élveztem, nem szerettem. Untam. Ráadásul végig arra vártam, hogy kiderüljön, mitől vált kővé a Baradlay fivérek apjának szíve – de ez nem derült ki. És az sem, hogy az ő kőszívének mi köze volt a regény tragikus végkifejletéhez – a megoldás az lehet, hogy a legkisebb Baradlay fiú nem az apjára ütött, bezzeg az ő szíve nem volt kőből, fel is áldozta magát a bátyja életéért. De mitől lett kőszívű az apa? Nem értettem.

Igaz, mire hatodikos lettem, túl voltam már több Jókai-regényen, elolvastam Az arany embert, a Névtelen várat, a Szegény gazdagokat, a Sárga rózsát, és egyiket sem szerettem. Csak két regényét élveztem: az egyik az És mégis mozog a föld, a másik A nagyenyedi két fűzfa. Ha nekem az 1980-as években Jókai nyelve olvashatatlanul ódon, régies, élvezhetetlen és keserű volt, bele sem merek gondolni, milyen lehet 2023-ban a mai gyerekek számára. Úgy hiszem, Jókai munkássága végérvényesen beleragadt a XIX. századba – ellentétben Petőfivel, Arannyal, Vörösmartyval. Igaz, utóbbiak mind költők, az összehasonlítás tehát nem fair – de ha azt nézem, hogy Jókai francia prózaíró kortársai, Balzac, Stendhal és Victor Hugo ma is élvezhetők, akkor összeszorul a szívem. Jókai mellett mennyire modern még egy Stendhal is! Flaubert-ről már nem is beszélve.

Mindenkinek csak ajánlani tudom a következő műveit: Életem legszomorúbb napjai; Életemből; Emléksorok 1848–49-ből; Forradalmi és csataképek; Cikkek a forradalom évéből; Írói arcképek. S most maradjunk kicsit az utóbbinál, az Írói arcképekben ugyanis számos írása olvasható Petőfiről, aki egy időben a legjobb barátja volt, majd haragosa lett – s ennek nem Jókai volt az oka, hanem Petőfi kiállhatatlan természete.

S mennyire jellemző, hogy az Írói arcképekben Jókai micsoda különbséggel ír Vörösmartyról és Petőfiről! A vén cigány szerzőjéről ezt írja: „Vörösmarty Mihály a magyar nemzet első költője. Ezt a rangot sohasem vitatja el tőle senki. Mint a leghírhedettebb fiak is jobbnak és nagyobbnak vallják atyjukat maguknál, s büszkébbek reá, mint saját érdemeikre: oly büszke minden magyar költő Vörösmartyra. Mert valóban atyja ő a magyar irodalomnak: atyja, ki megteremté, ki alkotá a nemzeti költészetet; atyja, ki pártolá, nevelte az utána jövő ifjú tehetségeket; atyja, ki példájával ragyog a jók előtt; atyja, ki a legdrágább örökséget hagyta az utókorra, oly örököt, melyben mentül többen osztozunk, annál nagyobbá lesz az.”

Petőfiről elismeri ugyan, hogy – idézem – „isteni lángész” volt, de azért a Vörösmartyt méltató sorokkal összevetve mennyire szembetűnők az alábbi megjegyzések: „Mindenki ellensége volt. Még az édes jó publikum is. Az Életképeknek még márciusban ezerötszáz előfizetője volt, s márciuson túl, mikor Petőfi is szerkesztőtársul lett megnevezve, mikor azokat a leggyönyörűbb költeményeket írta, amikor maga körül még Aranyt, Gyulait, Szász Károlyt, Lévayt egyesíté munkatársul, leszállt a lap négyszáz előfizetőre: a kiadó felmondott. S Petőfi költészete akkor kulminált!”

Máshol ezt írja róla: „(Petőfi) első tekintetre inkább visszataszított, mint vonzott. Jellemében állhatatos, kevéssé hajtható volt; könnyen haragudott és nehezen békült, az iránt, akit szeretett, határtalanul önfeláldozó, de egyszersmind határtalanul követelő is tudott lenni. Viseletében szerette a különöst, a rendkívülit, s vágyai mindig nagyobbak voltak, mint elért dicsősége.” Máshol meg ezt: „Igazán olyan volt, mint a gyémánt, amely mindent megsért, s magát csak gyémántporral engedi köszörültetni. Még a jó barátnak is csak poralakban volt szabad megjelenni előtte, hogy csiszolni engedje magát általa.”

Az gyanúm, hogy a jövőben Jókairól elsősorban nem a regényíróra – a „nagy mesemondóra” –, hanem a naplóíróra, a nagy idők tanújára asszociálnak majd az olvasók (nem volna egyedi eset: így történt Máraival is). Hiszen Jókai nagy titkok tudója volt. Tőle tudjuk, hogy Petőfi 1849 telén Budáról (állítólag) külföldre akart menekülni, és ez ügyben konkrét lépéseket is tett. Milyen kár, hogy Jókai vélhetően sok ilyen titkot magával vitt a sírba – pedig mennyit írt! S mennyi mindent nem írt meg!