Egy pillanatig se higgyék azt, hogy a tárcaíró ne lenne lusta. Néha bizony eljátszottam a gondolattal, amikor úgy közeledett a leadás határideje, ahogy King Kong lépked a kissé betojt városlakók felé, és már csak percek kérdése, hogy agyonnyomja őket, hogy valaki másra testálom a feladatot: találja ki a megfelelő témát, és írja is meg, amíg én csöndben olvasgatok a háttérben. Szellemírót fogadni persze kockázatos dolog. Kábé annyira, mint amikor leendő popsztárok helyett mások énekeltek a felvételeken, hogy aztán azok csak tátogjanak a koncerten, és a puszta külsejükkel adják el a produkciót. És miért ne lehetne lusta a szellemíró is? Vagy állna elő extra kívánságokkal egy-két órával a leadás előtt?
Mára mindezt egy csapásra megoldotta a mesterséges intelligencia, amely folyton tanul (lustaság kizárt), és másodpercek alatt teljesíti a megrendelője kéréseit. Állítólag. Én ezt eddig bemondásra elhittem, mert igenis ilyennek képzeljük a korlátlan lehetőségű mesterséges intelligenciát, amely bármikor képes összedobni egy krimit vagy egy szerelmes történetet. Nosza, gondoltam egy nagyot valamelyik esős nyári reggelen, mi lenne, ha arra kérném a ChatGPT nevű robotot (vagy mit), hogy írjon nekem egy népszavás tárcát Papp Sándor Zsigmond modorában? Csak felgyűlt már annyi az évek során a Népszava honlapján, hogy képes legyen azok alapján összefércelni egy megszólalásig hasonlót! A kérésemet olyan gyorsan teljesítette, amilyen gyorsan ezt a mondatot leírtam.
Így kezdődött: „Ahogy a percek morzsái hullanak az idő porladó oltárán, úgy szőjük életünk fonálját a múlt szálaira. Megannyi apró kavics a történelem folyómedrében, amelyek habokként emelkednek és süllyednek, ahogy a jelen sodrása hajtja őket.” Elkerekedett szemmel bámultam a képernyőre. Ez tipikusan az a szöveg, amit a pályája elején ír az ember, amikor nagyot és emlékezeteset akar mondani („a történelem folyómedre”), de még a nyelvet sem birtokolja igazán („életünk fonálját”), és egyik képzavarból esik a másikba. Kénytelen voltam pontosítani hát a kérésen, és az érett PSZS-re hasonlító szöveget kérni. Ez lett belőle: „A digitális kor kényelmei mellé a magány szele is bekúszik. A virtuális összeköttetés látszólagossága mögött néha elbújik az igazi, személyes kapcsolattartás hiánya. Az emberek felkapják fejüket, hogy a világgal kommunikáljanak, miközben elmulasztják azokat a pillanatokat, amikor egy ölelés, egy simogatás vagy egy szimpla kézfogás többet mond minden szónál. De ne álljunk meg a bánat szálának húzásánál!”
Hát én még percekig húzogattam magamban a bánat szálait.
Mert ez – legalábbis a dallamát tekintve – már közelített egy magabiztosabb, kiforrottabb mondandóhoz, csakhogy inkább a Semmitmondás Egyetemén állta volna meg a helyét.
Rendben, dohogtam magamban, akkor más oldalról közelítek. Lehet, hogy a tárca műfaját nem érti vagy tudja a gép (pedig igazán tudhatná, hiszen a műfaj meghatározása és számos példája ott van a terabyte-nyi adatokban), vagy a Népszavát nem kedveli (van jobboldali mesterséges intelligencia?). Kértem hát tőle egy novellát, az mégiscsak egyszerűbb, és hát Boccaccióig visszamenőleg lehet válogatni a meggyőző példák között. Így kezdődött: „Az apró városka, ahol az események zajlottak, a hegyek ölelésében pihent, mintha az idő elfelejtette volna meglátogatni.” A hasonlat kimondottan tetszett, ám az egésznek mégis volt valamilyen művi mellékíze, a hely kissé iskolás meghatározásába belecsúszik az időtlenség, a prózába a költészet. Elvileg nem rossz trükk, ám itt valahogy mégis modoros. Talán az íróval van a baj. Rá is kérdeztem gyorsan, hogy mit tud erről a bizonyos Papp Sándor Zsigmondról. Mint kiderült, 1894-ben született, és alapvetően fotográfiával foglalkozott, amíg meg nem halt, így nem is szabad felróni neki, hogy mennyire járatlan a szavak világában.
Másnap, mert némiképp furdalt a kíváncsiság, hogy most melyik PSZS az igazi, én, aki kíváncsian ülök a gép előtt, vagy az a másik, aki már hírneves fotósként elhalálozott, újra feltettem a kérdést: ki vagyok én? Ekkor már megnyugtatóbb válasz érkezett. „Lehet, hogy ő egy fiktív vagy kevésbé ismert személy, vagy esetleg egy olyan személy, akiről nincsenek elterjedt közvéleményes információk.” Eddig még sosem gondoltam magamra mint fiktív személyre, de talán épp itt az ideje kinyomoznom, hogy ki is ír engem minden nap. Azt viszont igencsak elégedetten vettem tudomásul, hogy a gép a további információ megszerzése érdekében felajánlott egy ma már ósdinak tűnő lehetőséget: a könyvtárat.
A kísérlet óta nem aggódom a munkám miatt. Az már biztos, hogy népszavás tárcát jelenleg csak én tudok írni a magam stílusában. És ez akkor is így van, ha én magam is csak egy kitalált író vagyok. Sokkal pontosabb viszont a „kevésbé ismert személy” meghatározás. Huszonéves énem ezt mélységes csalódással venné tudomásul, számomra viszont – a tengernyi adat korában – igazi megnyugvás. Mert nem a byte-ok mélyén élem az életem, hanem odakint, az élet ezerszer kiszámíthatatlanabb élményei között. Olykor láthatóan, de igazából végig láthatatlanul.
