– A kettős szerepben számomra az okozta a meghasonulást, hogy azokat a jelzéseket és óvintézkedéseket, amiket folyamatosan hallottam a betegektől, és amiket én is rengetegszer elmondtam, magamra nézve nem tartottam kötelező érvényűnek. Egészen addig, amíg be nem ütött a krach – meséli Prezenszki Zsuzsanna pszichoonkológus, akinél több mint egy éve mellrákot diagnosztizáltak.
Magas hőfokon
Az orvos utólag már látja, hogy túl sokat vállalt, minden betegen segíteni akart. Egyéni és csoportos terápiákat tartott, előadásokon, konferenciákon vett részt, rehabilitációs táborokat szervezett, rákellenes civil szervezetben dolgozott, roppant elkötelezett volt mindabban, amit csinált. Amikor a környezetében élők figyelmeztették, hogy sok lesz, nem hallotta meg.
– Valahol mélyen tudtam, hogy igazuk van, mégis a sérthetetlenség vélt páncéljának védelmében éreztem magam. Hogy ez struccpolitika volt-e, vagy az orvos-hős önhittsége, nem tudom. A külvilág közben pontosan látta, hogy rohanok a lejtőn, és már nem tudok megállni. Szakmailag minden munka fontos volt, magas hőfokon éltem meg a gyógyítást, mert ki segítsen, ha én nem? Az egyik énem folyamatosan mondta, hogy vigyázz, te is csak emberből vagy, a másik letromfolta, hagyjál már ezzel a hülyeséggel, erős vagyok, bírom a strapát.
Amikor élete párja elé kellett állnia azzal, hogy baj van, megrázó élmény volt. Ő nem hánytorgatta fel a figyelmeztetéseit, csak annyit mondott Zsuzsannának: „melletted vagyok”. A műtét után pedig azt, hogy „féltettelek”. – Akkor megrendültem, és megértettem, hogy milyen nehéz lehetett neki ezt az ámokfutást kívülről úgy szemlélni, hogy nem tudott leállítani, majd nem vállalhatta át tőlem a fájdalmat, kétségbeesést. Akkor az egyszer imádkoztam. Azt kértem, hogy soha többé ne tegyek olyat, amivel bánthatom azokat, akik szeretnek. Megmerítkezve ebben a szörnyűségben sem tudom, a környezet leállíthatja-e a vesztébe rohanó embert. Az én esetem azt bizonyítja, nem.
Meghasadt tudattal
Ekkorra már Zsuzsanna szervezete is jelezte a bajt, ám ezt a hangot is sokáig igyekezett elnyomni.
– Meghasadt tudattal éltem. Az agyam egyik része vértezte a másikat, aki hajtott a munkában, a harmadik viszont folyton azt sugallta, hogy el kell menned szűrővizsgálatra. Kételkedett a páncélos, miért pont most? Egy évet ugyan kihagytam a Covid miatt, de addig minden vizsgálatra elmentem, miért éppen most kellene, amikor annyi dolgom van. De a belső hang csak erősködött, végül kértem időpontot. Nem kaptam. Aztán megint kértem, elmentem. Láttam a mammográfiás leleten, hogy meszesedés, majd a megerősítő, jobb képfelbontást biztosító komputertomográfiás vizsgálat eredményén, hogy ez mikrokarcifikáció, egy bizonyos rosszindulatú elváltozás jele. Orvosként tudtam, hogy ez mit jelent, de ezt is elbagatellizáltam, pedig utólag már látom, óriási szerencse, hogy a legelején észrevettük az elváltozást. A vizsgálat után ültem a buszon és azt gondoltam, ez még lehet akár jóindulatú is. Otthon megkérdeztem Gugli barátunkat, ő mit mond erről. Arculcsapásként ért, hogy feketén-fehéren az állt ott, ez a fajta elváltozás az esetek többségében rosszindulatú, de én a tagadást vettem fel védekezésként. Ugyan már, ilyen mikroizék mindenkinek vannak, és ebbe olyannyira beleéltem magam, hogy amikor a kolléganőm óvatosan javasolta, hogy azért ő mégiscsak mintát vesz és elküldi szövettanra, nagylelkűen megengedtem neki, mondván, ha ez téged megnyugtat, szúrjál! Két hétig meg sem néztem az EESZT-ben az eredményt. Aztán amikor mégis, akkor előjött az üvegbura effektus. Micsoda? Mi van? Én? C5690? Emlő rosszindulatú daganata? Ezt a diagnózist már ezerszer láttam és leírtam, de hogy az én nevem mellett szerepeljen?! Érdekes módon az orvosi kód ütött nagyot rajtam, az egzaktságával véglegesnek tűnt.
Szabályos betegút
– A meghasadt tudatom akkor állt vissza egésszé, és akkortól kezdtem racionálisan kezelni az előállt problémát. Mivel nagyon korai stádiumban felismertük a daganatot, elég volt kizárólag a csomót eltávolítani, csak egy biztonsági sugárkezelést kaptam, nem kellett kemoterápia, nem hullott ki a hajam, nem hánytam, tehát nem volt klasszikus utókezelés, sőt a sebészem, dr. Sávolt Ákos még a vágás vonalát is elrejtette, tehát kívülről semmi nyoma a betegségnek. Ezzel együtt a rák minden esetben rák. Azon rengeteget gondolkodom azóta, hogy mi történik azzal, aki nem Budapesten vagy nagyvárosban él, nem ilyen ismeretségi körrel, nem ilyen előképzettséggel rendelkezik, ő vajon mit csinál? Eljut-e komputertomográfiára? Hiszen a mammográfia ennyire korai stádiumban még nem mutatja ki az elváltozást. Senkitől nem kértem protekciót, a szabályos betegutat választottam. Érdekesség, hogy minden vezető emlősebész augusztusban megy szabadságra, és én pont belefutottam ebbe az időszakba. Tudtam, hogy nekem még hónapjaim vannak, de mi van akkor, ha valakinek nincsenek, és sürgősen műteni kellene? A mammográfia alapján egy picike meszes rész látszott, amit az MR-rel kellett megerősíteni. Addig viszont még bármi lehetett, akár teljes emlőeltávolítás, hosszú kemoterápia, sugárkezelés, ami elég rémisztő tudat.
Sorban állás, mint a postán
Szakemberként ugyanannyira megörült, mint betegként, amikor a radiológus mondta, van két eseti menedzser a klinikán, akik a vizsgálatok megszervezésében segítenek, tehát nem neki kellett időpontokat egyeztetni, telefonálgatni. Hozzáteszi, hogy ezt a klinikán tapasztalta, ott minden betegnek jár ez a szolgáltatás, máshol nem biztos.
– Ami furcsa volt, hogy onkosebészt nekem kellett keresni. Az a betegút, amihez fiatal orvosként hozzászoktam, és amit én igazi orvoslásnak tartok, jelesül, hogy orvostól orvosig küldenek, az ma már nincsen. Tehát elkezdtem érdeklődni az ismeretségi körömben, de itt is gondoltam Kovács nénire Alsógöröngyösről, hogy amikor neki az MR után azt mondják, tessék sebészt keresni, akkor ő merre indul? Kit hív fel? A szakma szabályai szerint ezt a kálváriát nem neki kellene végigjárnia, van elég baja amúgy is.
Hogy mi ennek az oka? Lehet kapacitáshiány, emberhiány, vagy csak szervezetlenség. A szakember úgy tapasztalja, ijesztően magas a betegek száma, ami egyre csak növekszik, például a genetikai vizsgálatokon úgy álltak sorba, mint a postán. – Egyre nagyobb a szakemberhiány, ezzel együtt én csak dicsérni tudom azoknak az elkötelezett gyógyítani akarását, akikkel találkoztam az egészségügy minden szintjén. Amikor megérkeztem a kórházba, az osztályvezető nővér frappáns tájékoztatást adott az újonnan felvett betegeknek. Nem volt érzelgés, de végig éreztem a korrekt, tisztességes egészségügyi ellátásomhoz való jogom érvényesülését, orvos és nővér gördülékeny együttműködését. Tudtam, hogy a legjobb kezekben vagyok, és ez a bizalom, hit nagyon fontos.
Varázsmondat és mantrák
Mire idáig jutott, már volt határozott reménye a teljes gyógyulásra, de azért erősen megpróbálta őt is a szorongás.
– Izgalmas volt kipróbálni betegként, amit orvosként évek óta tanítok. Amikor jött a sutyorgás az agyam egyik rekeszéből, hogy meg fogsz halni, úgysem éled túl, mi lesz, ha mégis leveszik a melledet, akkor azt a kulcsmondatot mondtam a hangnak, amit a csoportterápián használunk szorongáskezelésre, amikor előjönnek az indokolatlan, de mélyen megbúvó félelmek: „hazudsz, bitang!” És nálam is működött! Innentől kezdve ezt a módszert hitelesen tudom átadni, mert megtapasztaltam, hogy segít elaltatni a kételkedést a gyógyulásban. Szilárd meggyőződésem volt arról, hogy bár a daganat maga nem végzetes az esetemben, én a műtét során mégis meg fogok halni. Hogy nem fogok felébredni a műtétből. Jött a gondolat, de olyan erős volt a kontroll, ami szemben állt vele, hogy nem tudott eljutni odáig, hogy féljek tőle. Az irreális szorongás azt várja el tőled, hogy gondold végig, és cáfold meg – erre jó a varázsmondatunk.
Tudományosan bizonyított tény, hogy daganatos betegeknél jó stratégia a tagadás.
Amikor kevésnek bizonyult a varázsmondat, azoknak a gyógyult betegeimnek a keresztnevét mantráztam, akik nagyon éles helyzetből kerültek ki győztesen. Utána jött a következő kör, pörögtek bennem a nevek. Bármilyen felkészült szakember valaki, ha az élet végességének lehetősége ott lebeg a feje felett, neki is megnyugtatóan el kell rendeznie a dolgokat, hogy a műtét előtt és után csak önmagára koncentrálhasson.
Sok semmit tenni
A készség, hogy megtaláljuk a kivezető utat, megvan bennünk. A pszichoonkológus ezeket a tudásokat adja át az egyéni, a kollektív erőforrást osztja meg a csoportterápia során. Bíztat mindenkit, ha van rá mód, éljen a terápia lehetőségével.
– Amikor felébredtem a műtét után, ujjongtam. Tényleg vége, kész? Itt vagyok, élek? Akkor hajrá! De nem az előző mókuskereket indítottam újra, mert akkor már benne voltam a változásban. Leadtam olyan kötelezettségeket, amik csak terhet jelentettek számomra. Elkezdtem főzni otthon egészséges, de finom ételeket, még többet kirándultunk, mozogtunk, felvettem a munkám miatt elhanyagolt barátaimmal a kapcsolatot, örömszerző tevékenységekbe kezdtem. Eljutottam végre az operába, sokat horgolok, kötök, hímzek. Utazni fogok, már megvan a repülőjegyem. Tudok nemet mondani, nem hagyom kihasználni magamat. Visszatértem a pörgés előtti életvezetéshez, amiről tudom, hogy jó nekem. Ahhoz, hogy egyvalamit jól csináljak, sok semmit kell tennem. Kreatív semmittevésnek hívom, és nagyon bejön. Azzal, hogy más ritmusban élek, képes vagyok ugyanannyi feladatot ellátni, de kényelmesebb tempóban haladok.
A változás a daganatos betegség leküzdése után nálam arról szól, hogy olyan módon éljek, amire, mint ember, ki lettem találva. Egyszerű dolgok ezek, ezt tanítom, és ezzel érek el gyógyulást a terápián is.
Ha a páciens énemmel tekintek az orvos énemre, összegzésként elmondhatom, hogy nem bort ittam, amíg vizet prédikáltam. Önmagamon is tudtam segíteni a betegeknek adott tanácsaimmal.
Barbie, a megmentő
Magas, karcsú, szőke, mosolyog, elegáns, remek a haja, a sminkje, divatos ruhákat visel. Minden kislány álmát testesíti meg a Ruth Handler amerikai üzletasszony által kitalált baba: Barbie. Az élet fintora, hogy Ruthnál 1970-ben, egy rutinvizsgálaton mellrákot diagnosztizáltak, és már csak az emlőeltávolítás segített rajta. Mivel akkoriban kezdetleges módszerekkel lehetett az egészséges melleket külsőleg pótolni, egy protézistervezővel munkához látott, és 1976-ban megszületett az első szilikonprotézis, amely azóta nők millióinak életét könnyítette meg emlőeltávolítás után.
