Ezen ígéreten túl azonban se időpontja, se cselekvési programja nincs a kormánynak az európai közös pénz bevezetésére. Miután az ország 2004-es csatlakozásával erre kötelezettséget is vállaltunk, a fogadalom megújítása, mondhatni rutinszerű. Varga Mihály a múlt héten egy előadásában legalább azt elismerte, hogy ha már euróval fizethetnénk, az sok kockázattól mentesítené a gazdaságot.
Nem vitatja senki sem, hogy nagy körültekintést igényel egy ilyen lépés, mert az önálló monetáris politika és deviza feladása egy nem kellően erős gazdaságot kiszolgáltatottá tehet. A latolgatás helyénvaló lenne, ha az euróbevezetés feltételeit már mind teljesítettük volna, és csak az időpont a kérdéses. Ám ebben nagy elmaradásaink vannak, s mint az egyik banki elemző megjegyezte, 2016-2018 között volt amikor közel álltunk a maastrichti kritériumok teljesítésétől, de az előtt és az után is valami mindig hibádzott.
Most pedig az infláció, a költségvetési hiány, a kamatok olyan messze vannak az elvárt értékektől, hogy nyugodtan beszélhet a kormány az euróbevezetés jóságairól, nem fenyegeti az a veszély, hogy erről döntést kellene hoznia. Mert az Orbán-kabinetről sok minden elmondható, de az nem, hogy európárti. Az Magyar Nemzeti Bank sem lelkesedik, miután a Monetáris Unióhoz csatlakozással a kormány gazdaságpolitikáját sokszor felelőtlenül támogató jegybanki ténykedéssel is fel kellene hagyni. Talán az sem fordulhatna elő többet, hogy a költségvetésnek ugyan tetemes bevétel hozó, ám sokak megélhetését nehezítő infláció az eurózóna átlagának háromszorosára ugorjon.
A pénzügyminiszter szerint most ismét a gazdaság megerősítésébe kezdenek, hogy minél előbb teljesítsük az euróbevezetés feltételeit. Ezzel igazolják majd intézkedéseik jogosságát, ám, hogy a korábbiakkal milyen károkat okoztak, arról mélyen hallgatnak.