A tavalyi választási vereség óta fékezett habzású konfrontáció folyik az ellenzéki pártok között. Ennek főszereplője a DK, mely még nem tudta eldönteni, hogy kisgömböcként felfalja-e a többi ellenzéki pártot, vagy megpróbáljon velük valahogy kiegyezni. Habozik abban is, hogy indítson-e jelöltet a „tovább szolgáló” ellenzéki politikusokkal szemben - ami az egész ellenzék minden eddiginél látványosabb bukása lenne -, de az előválasztástól, ami igen sikeres mozgósítási formának bizonyult, már látványosan elhatárolódott. Amikor nyilvánosan arról töprengenek, hogy Karácsony Gergellyel, az ellenzék legkedveltebb politikusával szemben állítsanak-e jelöltet, a Fidesz a háttérben jóízűen felkacag.
A gond egyéb esetekben már nem is az, hogy az ellenzék egyes tapasztalt politikusai menekülnek a DK-hoz a süllyedőnek vélt hajókról, hanem hogy a DK-ban aztán hozzászürkülnek a többiekhez. A DK kormányprogramja ugyanakkor mindmáig nem létezik, csak árnyékormány van, ami jobbára önmagának az árnyéka. Ez természetes, mert előbb árnyékparlament kell, mivel az embereket meg kell szólítani, és közösen kell a kormányprogramot kivajúdni. Ami egyszer már nem sikerült.
Ezért újra neki kell vágni a meredélynek, mert azzal, hogy találkoznak a „néppel” egy-egy rendezvényen, és szakértőkkel vitatkoznak „füstös szobákban”, nem lehet egy választást megnyerni, sőt életképes pártokat sem lehet megszervezni. A társadalmi mozgósítás két szinten - a civilek és a szakértők szintjén - mindenütt kötelező gyakorlat a pártoknak, a mindennapi és helyi érdekek, illetve a stratégiai célok és az uniós együttműködés alapján. Ha az ellenéki pártoknak – főleg a vezető szerepet követelő DK-nak – már van ilyen stratégiai programja, akkor ne titkolják. Ha nincs, és ősszel nem állnak neki a kettős feladatnak közösen, akkor az idei nyaralásukat 2024 júniusa utánra is meghosszabbíthatják.
A helyzet mostanság elég kiábrándító, de még nem kétségbeejtő, mert a lakosság a megszorítások, a látványos kormányzati kudarcok évében kiutat keres az Orbán-rezsim mélyülő válságából. Ha az ellenzék az idén nem jut túl a kiegyezés vagy konfrontáció dilemmáján, akkor 2024 nyarán már várja őket a volt pártoknak kijáró jótékony feledés.
Civil összejövetelek sorozata kell pártközi együttműködéssel és a helyi problémák feltárásával. Jászberény óta már tudjuk ezt, de százszor is erre emlékeztettek bennünket az akkugyárak mocsarába sodort „kormánypárti” Debrecen lakóinak a kormányra szórt átkai. Vegyük már végre észre, hogy a vezető szakértők nem tolonganak a DK és más ellenzéki pártok körül, hiszen a pártok maguk sem tudják, hogy voltaképpen mit is akarnak. Pedig országos szakértői viták is nagyon kellenének, hangos és rangos összejövetelek a megújulás stratégiai problémáiról, amihez sajnos nagyon jó társadalmi hátteret ad a gazdaság idei összeomlása, vagy a közszolgáltatások teljes tönkretétele a közoktatástól a közegészségügyig.
Amíg az aluszékony, az európai nyelvet még törő ellenzéki pártok nem tudják, hogyan akarnak a mai mély válságból kilábalni, addig stratégiai programot sem tudnak számukra a szakértők készíteni, amit a közvélemény elé tárhatnak. A láthatatlan árnyékkormány árnyékminiszterei közül a jól képzett kevesek szereplései is gyakran lényegi tartalom, azaz érdemi program nélküli bejelentkezések. Többnyire csak a DK nevét mantrázzák, s csak az ellenzéken belüli szépségversenyre koncentrálnak, nincs stratégiai értékű mondandójuk. Így aztán az ellenzéki pártok elszakadtak az Európa-párti értelmiségtől, legfeljebb távolról integetnek egymásnak.
Ha visszatekintünk a nyolcvanas évek végének pezsgő szellemi életére és az ébredező társadalmi-politikai mozgalmak lendületére, akkor rádöbbenünk, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedekben nem jött létre egy életképes demokratikus pártrendszer, sőt demokratikus közélet sem, tisztázó stratégiai vitákkal. Csak egy újabb állampárt született a Fidesszel, még a megboldogult MSZMP-nél is jóval szerényebb szellemi színvonalon, és ebben a „centrális pártrendszerben” a többi párt egyre inkább csak imitálja a pártpolitizálást és az ellenzéki perspektívák kidolgozását. Többnyire csupán díszletként szolgálnak az autokrata politikai rendszer demokratikus látszatvilágához.
Az ellenzéki pártok lecsúszásának legutóbbi jele, hogy unottan kihagyták augusztus 20-át, holott az események tálcán kínálták a lehetőséget az Orbán-rezsim mélyülő gazdasági, politikai kudarcának felmutatására, hiszen halmozott kommunikációs kudarc jellemezte azt az augusztusi hétvégét. Az egyéves recesszió hivatalos bejelentése csak egy pár nappal előzte meg az ünnepet, vagyis a nagy blamázs jól időzítve jelentkezett, és a gazdaság tartós lejtmenete jól mutatja az ország válságállapotát.
Kész az idei leltár, a kezdődő gazdasági összeomlás jegyében, amit látványosan betetőz a nemzeti pazarlás éve - a kidobott közel 300 milliárd forint a világbajnokságra, sőt a stadionépítési őrület csúcspontjához látványosan hozzáadódik a mintegy 10 milliárd elpazarlása a tűzijátékra. Az is kiderült, hogy Orbán nem mondott le az olimpiai álomról, sőt nagyon is élvezi a „világsikert”, ezért rongyrázásként újabb látványos pazarlások várhatók.
Az egyéves recesszió a reálbérek és a nyugdíjak zuhanásán keresztül általános társadalmi válságként jelentkezett: a közoktatás és a közegészségügy szisztematikus tönkretétele után, a drasztikus megszorítások sorozata révén a következő években szomorú jövő vár az országra. Pedig már most is tragikus állapotok vannak a kórházakban és végtelenül zűrzavaros az iskolakezdés a közoktatásban, miközben a kormányzati média a sikerekről zsolozsmázik. Paks II. - ki tudja, hányadszor - ismét elindult, ezzel teljessé válik az orosz energiafüggés. A kormány évekre előre kiállította önnön szegénységi bizonyítványát. Az idei év a képzetlen külföldi munkaerő inváziójának kezdete is, a rendelet megszületett, az Orbán-kormány maga fogja megvalósítani mindazt a rosszat, amivel korábban ő maga rémítgetett.
Ebben a kormányzati káoszban az emberek értelmes beszédre vágynak, arra, hogy megszólítsák őket, miközben az Orbán-rezsim, hogy elkerülje a nyilvános népharagot, éppen most szüntette meg a nyilvános vitákat. A kormányzati érdektelenséget látványosan felmutatta az ünnepi zűrzavar is Budapest utcáin: dühöngött az ügyetlen centralizáció az ünnep megszervezésében és az események előreláthatatlan torlódásában.
A szimbolikus mezőben Magyarország születésnapja végülis az istváni európai hagyományok megcsúfolásának ideje lett, ahol Erdogan volt a díszvendég a kipcsak rokonok kíséretében - ami egy jelképes politikai merénylet az ezeréves hagyományokkal szemben. Augusztus 20. azt jelképezi, hogy Szent Istvánnal csatlakoztunk Európához, ahogy a belépés aktusát István és Gizella szobra is megtestesíti. Történelmi jelentőségű volt, hogy befogadtak bennünket Európába, átvettük az európai szokásokat és a társadalmi berendezkedést. Néhány évtized múlva 2004 tavaszára, az EU-ba való belépésre is így fognak emlékezni.
Ennek megcsúfolása, súlyos politikai és kulturális provokáció Erdogan villámlátogatása a sok keleti ismeretlen ismerőssel.
Ez abszurd humornak kitűnő, de nem diplomácia, hanem nyílt provokáció, ami nem egyeztethető össze az ünnep szellemével. Erdogan személye voltaképpen a szuverenitás elvesztését jelképezi, amivel nyilvánosan azt is bemutatták, hogy Orbánt még Erdogan is rángathatja.
Ezzel minden kormányzati szócséplés átfordul az ellenkezőjébe, hiszen a szuverenitásunk alapja és biztosítéka a XXI. században is az európai együttműködés, de éppen ez működik nálunk a legrosszabbul. Itt állunk 2023 koraőszén, Európa keletre csúszó peremén, kifosztott lakossággal és tétova pártokkal, de egy valódi európai történelmi belépő iránti nagy-nagy várakozással.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.