- A fejvesztés terhe - Földényi F. Lászlóval a modernség labirintusában

Vágjunk bele! – stílszerűen, hiszen könyvének címadó szereplője a guillotine, ugyanakkor kiindulópontja a francia festő, Ingres egyik rajza, amin nem kivégzés, hanem egy fiatal nő látható. Mi a története a képzettársításnak?

Egy katalógusban pillantottam meg ezt az 1797-ben készült rajzot, ami azzal keltette fel a figyelmemet, hogy a kép háttérben egy hőlégballon és egy ejtőernyő látható, a tizennyolcadik század végi modernitás jellegzetes technikai eszközei. Ehhez képest az előtérben ott ül egy ártatlan, bájos ifjú hölgy, aki mintha semmiről nem venne tudomást, és elkezdett izgatni, hogy kerülnek egy képre össze. Ráadásul a nő a kezében tart egy látcsövet. Aztán beugrott, hogy akkoriban nemcsak operában használtak látcsövet, hanem a guillotine-os nyilvános kivégzésekhez is lehetett bérelni, mivel ezek rettentő nagy látványosságnak számítottak. A guillotine, noha már évszázadokkal korábban alkalmazták, akkor vált igazán jelentőssé, amikor Európában modern technikai eszközként nagyipari mértékben kezdték használni kivégzésekhez. Ez aztán továbbvitt a felvilágosodás, a francia forradalom és a modernitás kérdéséhez, és ezen a vonalon indultam el.

A tizennyolcadik század végi fejelválasztástól a huszadik század eleji agyatlanítás „programjáig” vezeti végig az olvasót a könyvében. Méghozzá maga is afféle flâneurként csavarogva-kószálva-barangolva a tizenkilencedik század Párizsa, művészete, gondolatvilágai között. Volt azért térképe, kijelölt útvonala, vagy csak a cél lebegett a szeme előtt?

Elindultam a guillotine-tól, ám innen nagyon sok irányba lehet továbbhaladni. Engem a könyv megírása során elsősorban az izgatott, hogy az új technikai felfedezések és lehetőségek, amelyek nem egyszerűen csak segédeszközök voltak, mi módon „épültek be” szép lassan az emberek agyába. Egy idő múlva nemcsak nézik a guillotine-nal történő kivégzéseket, hanem kicsit a szemük, a látásuk is egyfajta guillotine-ná válik: az ember maga is elkezdi egyre jobban felaprítani a látványokat maga körül – ez a modern nagyvárosnak, a tizenkilencedik századi robbanásszerű iparosodásnak a velejárója. Engem az érdekelt, miként fragmentálódik, töredezik szét az a világ a tizenkilencedik század embere körül, ami a tizennyolcadik században feltehetőleg még sokkal egységesebbnek látszott.

A könyve maga is esszéfutamokból áll össze, de az előszavában említi, hogy akár regényként is olvasható.

Csak azért nevezem regényszerűnek, mert a könyv különböző szereplői – akik történetileg léteztek ugyan, noha sokan közülük soha nem találkoztak egymással, vagy nem is hallottak egymásról, bár ugyanabban a térben és évszázadban mozogtak – valamilyen módon hatottak egymásra, és képzeletben akár kezet is foghattak egymással. Az amerikai Poe nemcsak francia fordítójára, Baudelaire-re hatott, hanem az ő révén másokra is, például a festő Degas-ra, az viszont, ahogy Degas látta a dolgokat, visszahatott a korabeli fényképészekre. Ezek a fényképészek a reklámiparban is feltűntek, a sűrűsödő utcai reklámok viszont a kortárs regényírók fantáziáját is megragadták, például Flaubert-ét. Anélkül, hogy különösebb tudomásuk lett volna arról, hogy ki kire hat, mindahányan ugyanazon dolgoztak: a modernitás projektjén.

A guillotine iparszerű használata nemcsak fejetlenséget okozott, de együtt járt az én-vesztéssel is – megváltozott a lélekről, az önazonosságról való elképzelés is. Mennyiben volt ez radikális szemléletváltás?

Nagyon meghatározó volt. A tizennyolcadik-tizenkilencedik század fordulóján, ahogy a guillotine elterjedt Európában, körülbelül 50 könyv vagy könyv méretű tanulmány jelent meg, azt a kérdést feszegetve, hogy vajon a levágott fej érzi-e mindazt, ami történt vele, és vajon él-e még az a fej a testről leválasztva. Ez elég bizarr, morbid téma, de ott van mögötte egy hallatlanul izgalmas kérdés: a saját testét elveszítve a lélek, a szellem, a gondolkodás működik-e még, létezik-e a testtől független tudat? Elképzelhető-e a descartes-i „Gondolkodom, tehát vagyok” tézisből kiindulva, hogy „Gondolkodom, bár nem vagyok”? A korabeli orvostudomány számára ez hatalmas kihívás volt, ahogy a szépíróknak is, maga Poe egy elbeszélést is írt arról, hogy valakinek levágják a fejét, ám a levágott fej tovább gondolkodik. A magára hagyott tudat azután, akár egy elszabadult hajóágyú, a tizenkilencedik század gondolkodóinak, íróinak a fantáziáját gyakran felkorbácsolta. Dosztojevszkijt sem hagyta közömbösen ez a téma.
Hogy a tudat elválasztható-e a testtől, egyáltalán, hogy a tudat létezik-e a testen kívül is, a huszadik és különösen a huszonegyedik században továbbra is aktuális. A mesterséges intelligencia kérdése tulajdonképpen nem más, mint hogy a gépek létre tudnak-e hozni tudatot, vagy akár érzelmeket is.

És akár fölénk is nőhetnek, tartják sokan. Ám a tudat-változással a guillotine nemcsak a fejet, de Istent is leválasztotta az emberről. Bár már korábban is voltak jelei, a transzcendenciának ekkorra leáldozott. Amivel manapság is nehezen birkóznak meg oly sokan…

A tizennyolcadik század végén hangzik el többször is: meghalt az isten. A fiatal Hegel egyenesen tényként jelenti be, Sade márki egész rendszere erre épül, William Blake arról ír, hogy az isteni mécsesből kifogyott az olaj. És hogy ezt valamilyen módon pótolni kellene. De mivel? A tizenkilencedik században egyre többen viaskodnak ezzel a kérdéssel: mit kezdjünk az életünkkel, ha kiürült fölöttünk az ég? Kell egy új isten. Már a francia forradalom idején az Észnek oltárt és templomot is emelnek: működésében hasonlít a megelőző rítushoz, csak most már mi magunk vagyunk az isten. Mi sem csábítóbb, mint mindenhatónak képzelni magunkat – ennek minden üdvözítő, ugyanakkor pusztító következményével együtt. Az ember istenülése Nietzschét, Dosztojevszkijt éppúgy foglalkoztatta, mint Alfred Jarryt, aki úgy látta: a gép az igazi isten, és azért tökéletes, mert nem a saját képünkre alkottuk. Ironikusan mondja ugyan, de komolyan gondolja, hogy a gépek formájában megteremtettük a saját transzcendenciánkat. És tapasztalhatjuk száz évvel később: az internet világa maga a paradicsom, úgy lépünk be a számítógépes hálózatba, mint az éden kapuján.

Ahogy írja, az emberek maguk is „eleven gépekké” válnak…

 A tömeg, az eltömegesedés problémája is foglalkoztatott a könyvben. Az emberek a tizenkilencedik századi nagyvárosokban úgy kezdenek el viselkedni, mint akiket beprogramoztak: beszabályozottan, előírás szerint élik az életüket reggeltől estig, beszűkül a látásuk, az élményviláguk, a reklámok agymosó hatással bírnak, minden felgyorsul körülöttük. Ennek a jelenségnek az egyik csodálatos megfogalmazója az irodalomban Baudelaire, a festészetben pedig Degas – bármerre néznek, mindenhol csak részleteket, töredékeket látnak, panoráma helyett kaleidoszkópot.

 A Színház- és Filmművészeti Egyetem egykori tanáraként a felszeletelt látványok, a valóságillúziókat létrehozó vágástechnika akkor mindennek fényében milyen módon került elő az óráin?

A filmes tanítványaim – legyenek vágók, operatőrök, rendezők – már sokkal inkább klipekben gondolkodtak, mint én, aki még kifejezetten szeretem a hosszú és lassan kibontakozó filmeket. Érdekes volt megfigyelni, mennyire bosszantóan lassúnak látják már a ’70-es évek filmjeit is, Truffaut-t, Bergmant, Antonionit, Tarkovszkijt, akik sokkal hosszabb vágásokkal dolgoztak, mint a mai filmesek.
Maga a vágás problémája egyébként szintén a tizenkilencedik században válik egyre nagyobb kihívássá. Nemcsak a fejet választja le a guillotine, de utána a modern urbanizáció során a városokat is felaprítják, egyre több lesz a látvány, ezért az érzékelésnek is egyre gyorsabbnak kell lennie. A közlekedés felgyorsulása, az omnibuszok elterjedése, az utcai reklámok mérhetetlen sokasága, az újságok tördelése, a közvilágítás elterjedése, vagy akár a hangnak, a városi zajnak a fölerősödése – mindez azt eredményezi, hogy pillanatonként új és új benyomások érik az embert, a szemével és az érzékszerveivel szabályosan felaprítja, azaz szétvágja azt, ami körülveszi. Nem véletlenül lesz olyan népszerű az 1850-es évektől kezdve a fényképészetben a pillanatfelvétel. És árulkodó, hogy a fényképezőgép kioldóját guillotine-nak nevezik – a hóhért pedig fényképésznek –, mert a fénykép hirtelen kimetsz egy részletet a valóságból, és amikor a fotót nézem, ez a kimetszett rész válik valósággá.

– Párizs tizenkilencedik század közepi átszabása miatt a francia főváros korábbi képe ma már csak fényképeken-festményeken látható – ahogy mondjuk, hazai példaként, ha a Tabánra kíváncsi valaki, annak is fotóalbumot kell fellapoznia. Milyen módon mesélhető el mindez, feltétlenül csak a veszteség tragikus narratívájával, ami a rombolást láttatja, vagy akár közegészségügyi pozitív példaként?

Amikor megjelennek a milliós világvárosok, az urbanizációs kérdést általában felülről kell megoldani. Ez történhet kifejezetten zsarnoki módon, ahogyan például Hitler és Albert Speer Berlint kezdték átalakítani a Harmadik Birodalom idején. Nem az ott élő emberek igényeire voltak tekintettel, hanem a náci ideológia reprezentációját kívánták megvalósítani – például a Dicsőség Csarnokával, aminek monumentális kupolája alá még az Eiffel-torony is befért volna. Az, hogy egy ideológiát rákényszerítenek egy városra, a Szovjetuniót is jellemezte – gondoljunk Magnyitogorszkra. De nem kell messzire menni, elég megnézni, mi zajlik napjainkban a budai várban.
Párizs átalakítása egészen más jellegű. Ez volt az emberi történelem legnagyobb urbanisztikai beavatkozása, amit körzővel-vonalzóval végeztek, de III. Napóleon és Haussmann báró nagyon is odafigyeltek az ekkorra már több mint egymillió ott élő ember igényeire. Akármennyire is borzalmas lehetett a régi városrészek lerombolása a kortársak számára – százezreket lakoltattak ki, költöztettek el –, Párizs 30 éven belül sok szempontból élhetőbb lett. A tervezőket nem ideologikus szempontok vezérelték, hanem a modernitás diktálta igényeknek akartak eleget tenni. Szerintem ők ketten voltak az első futuristák.

A mai fragmentált valóságban, amikor egyesek szerint csak nézetek, s nem tények vannak, a politikai kommunikációban használatos retorikák is könnyen a visszájukra tudnak fordítani egy-egy állítást. Nem tart attól, hogy a felvilágosodás és a modernség vívmányainak analizálásával – Isten halála, én-vesztés, tömegesedés stb. – mintegy muníciót szolgáltat a felvilágosodást pokolra kívánók körének?

Ez valóban sokszor okoz gondot nekem. Világszerte felerősödött az a populista elképzelés, hogy a felvilágosodás az ördög műve, s helyette valamiféle ködös és hagymázas tradicionalizmus nyújt egyedül gyógyírt. Így van ez a jelenlegi Magyarországon is, ahol a szélsőjobb kormányzati politika ezt az ideológiát igyekszik foggal-körömmel érvényesíteni. A fogalmakkal ezért kell óvatosan bánni, mert amikor azt mondom, hogy eljutottunk egy olyan korba, amikor a transzcendencia, a metafizika iránti érzékünk elveszett – és szerintem ez valós probléma –, akkor ezt nagyon könnyen lefordíthatják a hétköznapi politika nyelvére.
Elég csak megnézni, hogy a mai kormányzat hogyan próbálja meg saját igényeihez szabni Márait, Kertész Imrét, vagy akár még Bibót is.
A huszadik században a fasizmus a törzsi gondolkodást próbálta a felvilágosodással szembeállítani, ahhoz akart visszatérni. Ahelyett, hogy a felvilágosodás tényleges ellentmondásaival és problémáival számot vetett volna, az egészet kívánta lesöpörni. Ez a törzsi gondolkodás éledt fel a mai magyar közgondolkodásban, a politikusok ezt helyezik előtérbe.
A metafizika iránti igény nagy európai hagyománya helyett valamiféle homályba vesző ősiséget prédikálnak, ennek nevében rombolnak, cenzúráznak, ügyködnek új kánonokon. Az egész modernitást szemétre akarják dobni, miközben persze a vitathatatlan vívmányain élősködnek. Számomra nagy kihívás, hogy a modernitás nyilvánvaló értékei megőrzése mellett úgy vessek számot a modernség által felszámolt gondolatokkal, hogy mindez ne csússzon át véletlenül se valamiféle jobboldali tradicionalista tamtamverésbe. Ezt meghagyom a futóbolondoknak, akikből úgyis van elég. Ugyanakkor a posztmodern „minden mehet!” szemlélete is végtelenül frusztrál: az európai kultúra, a görögségtől kezdve, mindig valamiféle esszencia, lényeg elérésére törekedett, ami a modernitással elveszett – ám ennek, ha nem is vallásként, istenhitként, de részét kellene képeznie a mai gondolkodásunknak is.

Milyen hozadékokkal járt ugyanakkor az ön számára ez a könyvbéli, tizenkilencedik századi csatangolás?

Kifejezetten élvezetes volt megírni ezt a könyvet, látni azt, milyen sok irányba ágaznak el dolgok: bármilyen jelenséghez fordulok is, kiderül róla, hogy száz irányba továbbléphetek. Amit modernitásnak nevezünk, az egy óriási puzzle, ahol nincs egyetlen lineáris történet, inkább egy labirintus, amiben öröm volt barangolni. Külön élmény volt, hogy Párizs átalakításának vizsgálatát követően mennyire megváltozott a városhoz való viszonyom – és nemcsak Párizshoz, de akár Budapesthez is. Egyre tudatosabban figyelem azt, amit „a város tu­dat­alat­tijá­nak” nevezek, azokat a „hajszálgyökereket”, amelyek révén a fizikailag már jelen nem lévő múlt mégis megtapasztalható a mában. A múlt sokkal erősebben jelen van, mint ahogy azt vélnénk.

+1 KÉRDÉS
Elképesztően impozáns mennyiségű tudás­anyaggal, forrással dolgozik a könyvben, felteszem, nemcsak Párizsban kószált, hanem könyvtárak digitális archívumaiban is – tehát sokat ült a számítógép képernyője előtt, amiről, azt írja, Narkisszoszként tükröz bennünket. A gépek forradalmáról – és esetleges agyatlanító hatásáról – ma már csak a gépek segítségével lehet írni?

 A tizenkilencedik századi francia folyóiratokhoz, fotókhoz, kéziratos levelekhez, térképekhez vagy katalógusokhoz, vagy mondjuk Victor Hugo rajzaihoz többnyire csak digitalizálva lehet hozzájutni. De sikerült különféle webáruházakban olyan könyveket is megrendelnem, amelyek elég ritkák, ám az internetnek köszönhetően a világ távoli sarkából is könnyen beszerezhetők – a digitális kultúra hihetetlen lehetőség is! Bizony én is sokszor Narkisszoszként ültem a képernyő előtt. Ráadásul a könyvet a Covid-időszakban írtam, amikor hetekig-hónapokig nem lehetett az utcára vagy máshová menni. Mintegy rákényszerültem, ahogy Boccaccio Dekameronjában a pestis elől elvonuló szereplők – és ha mást nem tehetünk, akkor meséljünk, töltsük el szórakoztatóan az időt!