- Amíg ki nem halunk - Kleinheincz Csillával egyéni és közösségi akaratról

Agrármérnöki végzettséggel rendelkezik, az új könyvében pedig kiemelt helyet kap a kertészkedés, növénygondozás. Mondhatjuk, hogy ez a könyv az egyik legszemélyesebb alkotása?

Mindegyik könyvem személyes a maga módján. Az biztos, hogy az Alvilági szövedék az, amelyik jelenleg a regényeim között a leginkább kötődik ehhez az agrárius vagy természettudományos érdeklődéshez, és éppen ezért a karakterek személyes útja talán kevésbé fontos, mint az, hogy a világban vagy a világgal mi történik. Ez inkább intellektuálisan, semmint érzelmileg építkező mű, mint mondjuk a tündérbirodalommal és Emese felnövéstörténetével foglalkozó Ólomerdő-trilógia. De azért alapvetően mindben nagyon erősen benne vagyok, csak a személyiségemnek más-más oldalai jelennek meg a szövegben.

Korábbi regényeihez hasonlóan ebben a könyvében is érzékelhető a mitológiák, mesék és a folklór iránti vonzalma. Mindkét műben ábrázolt közösségnek például egészen egyedi világképe van. Miből fakad ez a lankadatlan érdeklődés?

Mindig is szerettem a mitológiai történeteket, ez még a görög mondákkal kezdődött, és aztán a skandináv, a kelta és az indiai legendákat és mítoszokat is olvastam. Sok olyan életigazságot tudnak közvetíteni, amik a jelen korunkban is érvényesnek érződnek. A mítoszok és a mitológiai archetípusok nagy előnye, hogy rendkívül erős érzelmi kötődésünk van ezekhez a figurákhoz, akár a családi vagy hierarchikus struktúrákhoz. Ha az ember ezekhez a struktúrákhoz vagy archetipikus elemekhez nyúl, akkor általuk képes lehet az őt személyesen érdeklő kérdéseket is megvizsgálni. Amikor még az Ólomerdő-trilógiát írtam, kimondottan az mozgatott, hogy a magyar népmesei struktúrákból meg elemekből föl tudtam építeni egy saját mitológiai rendszert, és ezt arra tudtam használni, hogy például a családról vagy a halálról beszéljek, vagy rekonstruálni tudjam a hős szerepét a közösségen belül. Nem tudok ettől teljesen elszakadni. Az Alvilági szövedéket nem kimondottan mitológiai alapú fantasynek írtam meg, de természetesen a benne lévő közösségek hitvilága itt is megjelenik. A könyvbeli két közösség kozmológiája elég erősen a világuk szabályaiban gyökerezik, tehát anélkül, hogy ne dolgozzam ki a hitrendszerüket, a világukat sem tudtam volna felépíteni.

Néha olyan érzése is lehet az olvasónak a részletesség miatt, mintha egy antropológiai beszámolót olvasna. Szinte ott járunk…

Fontos volt számomra, hogy élőnek hasson az olvasó számára, és mind a két kultúra zsigeri szinten átérezhető legyen, s ne csak úgy figyelje az olvasó, mint egy antropológus, aki megnézi a polinéz törzseket kívülről, aztán ír róluk egy tanulmányt, hanem a főszereplőn keresztül a saját bőrén is érezhesse ezeket a kultúrákat átható szabályokat. Szándékos volt, hogy nem nagyon szerepel a könyvben mágia. Ahol fantasztikus elemek jelennek meg – például a világon belül a szemben álló közösségekhez köthető két isteni entitás működése –, ott persze felrúgtam a természeti törvényeket, mert máshogyan nem tudtam volna bedolgozni ezeket a karaktereket a történetbe. De alapvetően próbáltam tudományos szemszögből is átgondolni a világ törvényeit, és úgy felépíteni, hogy minél realistább legyen a miliő. Egyébként szeretek mágiarendszereket kidolgozni, de úgy éreztem, hogy ehhez a történethez ez nem illik, éppen azért, mert azok a párhuzamok a saját világunkkal, amik miatt elkezdtem írni, gyengülnének azáltal, ha ennél erősebben beépítem a fantasztikumot a történetbe.

Ilyen párhuzam például az ökológiai téma. Manapság egyre több zsánerkönyv foglalkozik a klímakatasztrófával. Miben akart más lenni ezeknél a műveknél?

Sok olyan fantasztikus mű van, amelyik azzal foglalkozik, hogy az emberiség hol rontotta el, és hogyan kell megbirkóznunk a kollektív tetteink meg döntéseink következményeivel. Ezek rettentően lehangoló és reménytelen művek, amelyek ereje a szembesítésben rejlik, de nem igazán tudnak megoldást kínálni ezekre a problémákra. Az én könyvemben még nem itt tartunk. Kronológiailag még olyan ponton járunk, ahol a regénybeli emberiségnek van választási lehetősége. Mintha annak idején a valóságban a Dél-Amerikát megjárt természettudós Alexander Humboldtnak lett volna eszköze arra, hogy meggyőzze az ökológia fontosságáról az éppen az iparosodás felé forduló európai társadalmakat. Ez esetben teljesen más pályára álltunk volna valószínűleg, ahogy ez a könyvemben történik, miután a főszereplőnek sikerül meggyőznie a saját közösségeit. Ez a könyvben tehát még nem a reménytelenség pontja, de tekintve, hogy az olvasó a jelenünkben él, a huszonegyedik században, és már a saját bőrén érzi az iparosodás, a kapitalizmus és a globalizáció következményeit, elég volt néhány dolgot fölvillantanom ebből, hogy ezeket mind átgondolhassa. Úgyhogy nálam talán ezért reménytelibb a helyzet, mert a regény világában sikerül ezen a ponton megállítani a pusztulást. Ezzel együtt azt gondolom, hogy változtatni vagy megoldást keresni sosem késő. Egészen addig, amíg ki nem halunk, addig van lehetőségünk valamilyen szinten változtatni. A megoldás az esetünkben is ez: az ökológiai szemléletet beleépíteni minden egyes technológiai folyamatba és az életmódunkba.

Ez hogyan függ össze az egyén és a közösség viszonyával? A főszereplő, Gerle egy olyan utat jár be, amelynek során a társadalmi szabályok miatt az egyik közösséget el kell hagyni, de a másikba sem tud harmonikusan beilleszkedni, mégis neki kell megoldania a konfliktust.

Nehéz kérdés, mert nincsen egyértelmű válaszom arra, hogy hol van az egészséges egyensúly az egyén és a közösség érdeke között. Ez olyan határvonal, ami dinamikusan változik, mindig éppen a helyzettől függően. A könyvben Gerle személyes történetének a szintjén megtörténik ez az individualizáció, ugyanakkor a könyv végén én is azt a választ találtam, hogy ugyan feltétlenül szükség van a teljes közösségre ahhoz, hogy változást lehessen elérni, de ehhez olykor szükség van arra, hogy az egyén rákényszerítse az akaratát a közösségre. 

Gerle nem egy morálisan fehér vagy fekete karakter, hanem meglehetősen szürke. Tehát vannak jó döntései, alapvetően helyén van a szíve, megfelelő dolgokra vágyik, alapvetően segíteni szeretne a közösségén, meg azon, hogy a világ minél harmonikusabban fönnmaradjon. De a könyv végén akkor is olyan döntést hoz, amitől ő mint ember erkölcsileg kvázi elbukik, hiszen egyoldalúan rákényszeríti az akaratát a teljes közösségre. A társadalmak nem képesek kollektíven megfelelő döntést hozni, tehát mindenképpen egyéneken fog múlni a változás, akik képesek valamilyen módon rákényszeríteni az akaratukat a közösségre, mert különben a tehetetlenség a könnyebbik út, a lustaság, a változatlanság felé visz.

+1 KÉRDÉS
A regényben felbukkan egy festő, aki a városlakók emlékeit viszi vászonra. Nemrég a fényképészetet és az irodalmat társító projektet indított. Ezek szerint vonzódik a társművészetek felé?

A vizuális művészetek nagyon is vonzanak. Magam is rajzoltam meg szobrászkodtam fiatalabb koromban, csak hamar rájöttem, nem ezekhez van igazán tehetségem. De mindenfajta művészeti ágban meg tudom találni magamat is, és fel tudom ismerni a rokon alkotókat. Kicsit úgy képzelem el egyébként a művészetet és az alkotókat, hogy kézről kézre adják egymást egy végtelen láncban. Az említett, Uzseka Norberttel közös fotós projektben az egyes képekhez kitaláltam egy-egy történetet, amit a fényképek indítottak ugyan el, de véletlenül sem hasonlót azzal, ami a fotós fejében a kép készítésekor járt. Így a történet visszahat a fotó percepciójára is, és új értelmezést kínál. És aztán lehet, hogy valakit majd az én írásaim ihletnek meg, születik egy teljesen új mű, és így alakul ki egy végtelen fonal.