Aztán lehet, hogy a díjazott szempontjából még rendben is lenne, hiszen rászolgált, csak épp az adományozó dolgozta bele magát egy olyan helyzetbe, hogy a díjazott a díjat önmeghasonlás nélkül nem veheti át. Kerülhet illetéktelen birtokába is díj („most mi jövünk”), aminek folyományaként mások akár vissza is adhatják ugyanazt az elismerést, nem akarván korpa közé keveredni. Hogy mi a korpa, az persze nézőpont kérdése is lehet. Noha nem az. Paradox esetben, utóbb, akár sajnálhatja is, aki nem vett át egy díjat, hogy egy későbbi, adott szituációban nem adhatja azt vissza. Mert nincs mit. Tetszettek volna díjat átvenni… De hát ez is bonyolultabb egy ilyen odavetett parafrázisnál. „Ez a büntetés, gondoltam, most megfizetsz. Most egy szintre süllyedtél velük…” – járt Thomas Bernhard fejében, miközben a székéhez szinte odaszíjazva hallgatta az időszerű osztrák kulturális miniszter róla előadott, sértésszámba menő badarságait az Osztrák Állami Irodalmi díj átadási ünnepségén. Nem idézem tovább a „gyalázózseni” sarkos mondatait, csak utalok rá, hogy Díjaim című, magyarul is olvasható kötetében ennél cifrábbakat is lehet találni. Na ja, kicsi a világ.
***
Az idén tavasszal „a Szlovákiai Magyar Pedagógusok 28. Országos Találkozóján, Rozsnyón kiosztották a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének díjait”. Szkizofrén szóhasználattal, a „Felvidéki Magyar Pedagógus Díjat” is átadták. Még egyszer, ízlelgessük csak a szavakat: a Szlovákiai (!) Magyar Pedagógusok Szövetsége „Felvidéki (!) Magyar Pedagógus Díját”! De nem is ez ránt a laptopomhoz, és természetesen ez (!) nem a díjazottat minősíti, hiszen ebbe már beletörődtem: szkizofrén szóhasználat, szkizofrén identitás, vagy annak hiánya, vagy nem tudom mije… Legyen.
Viszont egy antiszemita, xenofób és kirekesztő kijelentéseiről, a diákokat megfertőző és megfélemlítő, ordas eszmék terjesztéséről hírhedt „felvidéki pedagógus” életműdíjat (!) kapott. Csak jelzésként egy, a közösségi hálón megbotránkozást keltett korábbi bejegyzése: „Nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy tudjuk, hazaárulásért kötél, jobb esetben golyó jár. Remélem ezek a cionista férgek ki fogják érdemelni!” Nevét nem őt, hanem az olvasót óvandó nem írom le, meg hát meg sem érdemli, hogy akár ilyen formában is (ne adj’ Isten) fennmaradjon. Meg aztán a jelenségnek általánosabb vetületei is vannak. S noha az ügy időközben meglepő módon, részben (!) pozitív fordulatot is vett, még mindig érdemes foglalkozni vele. Maga a döntés nem csak a díjat odaítélő társaságot, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségét minősítette, hanem (sajnos) a többi díjazottat is. Felvethető a kérdés, átvehető-e ilyen körülmények közt, ugyanannak a rítusnak a keretében, ugyanazoktól a díjat odaítélőktől, ugyanarra a színpadra felállva, a közös fotón ugyanúgy mosolyogva, ilyenekkel együtt a mégoly kiérdemelt és jogos elismerés? Nem fertőzi-e meg saját teljesítményemet ez a kénytelen-kelletlen közösködés? De kell-e feltétlenül közösködni? Nem lehet esetleg azt mondani, hogy nem, nem, köszönöm? Ellenállni? A díjazottak közt tudomásom szerint volt egy (később kiderült, hogy több) olyan multikulturális és multietnikus családi háttérrel, toleráns világszemlélettel bíró ember, aki(ke)n egészen konkrétan csodálkoztam, hogy nem fordult(ak) sarkon, amikor szembesült(ek) ezzel a lehetetlen helyzettel. A botránytól való ódzkodás, a bernhardi székhez odaszíjazottság, vagy valamiféle rosszul értelmezett tolerancia munkálhatott bennük? Lehet.
De hát a toleranciának is vannak határai. Tudható, belátható ez Esterházy Péter nélkül is, de bekattan, hogy ezt valahol kifejtette. És persze a szentnek nem találom, hogy hol is beszél arról, hogy az intoleranciával, annak észre nem vevéssel szemben például nem lehetünk toleránsak. Hogy a toleranciának is megvannak a maga határai. Illetve az én kereső konokságomnak is megvannak, de azokon belül mégiscsak ráakadok (a konokság dicsérete!) a keresett helyre: „…a tolerancia nem valami maszatos parttalanság, mindent egybemosó, idült mosolygás vagy figyelmetlen beletörődés (az apatikus is toleráns). A tolerancia mindig konkrét, ezért fontos megmondani, mire nem vonatkozik, hol vannak a határai. Amihez persze az kelletik, hogy legyenek az emberek közt ilyen-olyan közmegegyezések” – írja Esterházy a 2000-es keltezésű, Ama nagyon szép című esszéjében. Nincs határtalan tolerancia tehát, mert az az ordas eszmék befurakodásával szembeni védtelenséget, a jóérzésű embereknek az élet minden területéről való fokozatos kiszorítását jelentené. Heine sorai („Also fragen wir beständig, / Bis man uns mit einer Handvoll / Erde endlich stopft die Mäuler – / Aber ist das eine Antwort?”) jutnak az eszembe az állandó, kitartó kérdezésről, a reflexióról és önreflexióról, egészen az amíg egy marok földdel be nem tömik szánkat állhatatosságáról. Igen, elveszik előlünk a levegőt. Kérdezni sem hagynak, ez a válasz. De válasz ez?
***
Ülök magam elé meredten, sehogy sem tudom az egészet megemészteni. Hogy hallgatólagosan megtűrjük magunk közt az efféléket, nagyon nincs ez sem jól, de lassan megszokja az ember, akár az utóbbi időben egyre gyakrabban emlegetett langyos vízben lubickoló béka… De hogy aztán még ki is tüntessük őket, s nem is akármivel, tehát nem egy egyszeri teljesítmény (mondjuk egy magasugrási csúcs megdöntése) okán, ami (elméletileg) még elvonatkoztatható is lehetne az illető egész habitusától, előéletétől, hanem életműdíjat adunk neki! Ezzel visszamenőleg is minden tettét, kijelentését elismerve, jóváírva. És nincs, aki az ott lévők közül felemelje a szavát. Vagy csak úgy, szó nélkül sarkon forduljon, s otthagyja az egészet. Csak nézek ki a fejemből, s lassan beúszik az agyamba az a rendszerváltás előtti értelmiségi körökben gyakran hangoztatott szánalmas magyarázkodás, miszerint az illető azért lépett be a kommunista pártba, hogy ott majd azt belülről bomlassza. Hol szemben, hol a hátuk mögött persze már akkor is kiröhögtük ezeket a szerencsétlen helyezkedőket, akik egyszerre akartak benn is lenni, meg kinn is… „Két helyen egyszerre ó, de szép” – ahogy azt annak idején az LGT énekelte. Miközben tisztában vagyok vele, hogy a rockbanda metaforája annak idején legalább kétfenekű volt, s nem is biztos, hogy elsődlegesen a most szóban forgó helyzetekre alkalmazta, de engedjük meg, hogy ilyen értelmezése is elfogadható lehet. Most viszont már nevetni sincs kedvem, már csak azért se, mert nem vagyok benne biztos, hogy az imént emlegetettek valóban kinn is, meg benn is szeretnének lenni. Lehet, hogy tényleg csak benn… Amitől persze legalább tisztul a kép.
***
Higgadtabban végiggondolva, önmagamba nézve most már nem vagyok abban egészen biztos, hogy hasonló helyzetben vajon én tudtam volna-e gyorsan észbe kapni, dönteni és cselekedni. Egy jelentős díj átvétele közepette, állótaps viharában egyáltalán eszembe jutott volna-e felállni és tiltakozni. Még akkor is bizonytalan vagyok, ha 2016-ban bizony volt merszem visszautasítani egy jelentős magyar állami kitüntetést, amit (ha átveszek) én is visszaadhattam volna az egyik (egyik? több!) későbbi díjazott okán. De hát nem volt mit, mert át sem vettem. Viszont annak eldöntésére, hogy élek-e a „megtiszteltetéssel”, ha nem is sok, de akkor azért volt gondolkodási időm. Követségi emberek megkérdezték előtte, hogy elfogadom-e, miközben paradox módon arra is figyelmeztettek, hogy ha igent mondok, attól még nehogy automatikusnak vegyem ám a megkapást. Nem mondtam igent. S nem azért, mert eszembe jutott: kérsz fagyit kisfiam? Igen! De én úgy döntöttem, mégsem kapsz… Szóval visszamenőleg empatikusabb vagyok a többi rozsnyói díjazottal kapcsolatban, s ha jogos (!) örömüket akkor megkeserítettem volna, most kérek tőlük bocsánatot, miközben a díjat odaítélőkkel szemben még mindig vannak kétségeim. A díjátadás után néhány nappal elismerték ugyan, hogy hibáztak, visszavonták a díjat, bocsánatot kértek mindenkitől – már ez is hatalmas eredmény tájainkon, tényleg le a kalappal… És ne firtassuk, mi állt a visszavonás mögött. Nyilván kellettek a tiltakozó újságcikkek, állásfoglalások, s alighanem valamilyen belülről érkező nyomás is. Ami szintén jó, ha házon belül még ott a morál. De hogy azt megelőzően tényleg ne tudták volna, ki is a díjazott?!… Teljesen visszacsinálni az ilyesmit különben sem lehet, az egész díjátadási ünnepséget, akár egy visszafelé forgatott filmet, újrajátszani? A hiba megtörtént, talán a vezetés le is mondhatott volna. Nem tette. Reményeim szerint legalább tanult belőle…
***
A Frankfurter Allgemeine Zeitungban olvasom, hogy az egyik brandenburgi iskolában a tanulók náci gesztusokat (karlendítés), szimbólumokat (horogkereszt), szófordulatokat használtak, s az iskolavezetés félrenézett („hat weggeschaut”). Tanárok egy csoportja, miután az igazgató nem volt hajlandó feljelentést tenni, tiltakozó levelet fogalmazott meg. Ennek járt után a lap munkatársa, Friederike Haupt. Országosan viszonylag sok bejelentés érkezik, de nemigen lehet ezekkel mit kezdeni, derítette ki, lévén az elkövetők kiskorúak. Egy alkotmányjogász viszont azt tanácsolja, hogy minden egyes esetben feljelentést kell tenni, mivel már annak ténye is bizonyos visszatartó erővel bír. Talán egy ideig, mert, ha kitapasztalják (s ez talán már meg is történt), magasról és röhögve fütyülnek rá. Viszont beszélni kell a problémáról társadalmi szinten. S ez Németországban, úgy látom, zajlik is.
Ugyanakkor jelent meg a hír, hogy a magyar (köztársasági?) elnök a pápalátogatás örömére kegyelmet adott a radikálisan antiszemita és homofób, ultranacionalista Budaházy Györgynek, s efölött párttársai úgy örömködnek, hogy „az összes hazafi végre szabad ember”. Erről eszembe jut azok indoklása, akik az életműdíjazott (majd azt visszavont) szintén antiszemita és homofób. ultranacionalista szlovákiai magyar tanár védelmében (!) azzal érvelnek, hogy „személyében magyarságunkat védjük”. Hogy a magyarság megélése azonos lenne a mások (enyhén szólva) kirekesztésével, sértegetésével, fenyegetésével? Hogy valaki valóban azt gondolja, azt hiszi, úgy érzi, attól magyarabb, ha másokat gyaláz? Nem mellesleg Csintalan Sándor, akit 2007-ben vasrudakkal véresre ütlegeltek Budaházy elv-társai, így minősítette az esetet: „A megdicsőült fasizmus, a megdicsőült rasszizmus, a megdicsőített antiszemitizmus. A magyar jövő(nek) a legpocsékabb nemzet útját szánja a jelenlegi hatalom.” Hát, igen. De lehet farizeus módon Németországra mutogatni, hogy ott (horribile dictu!) mi zajlik. Igen, mindenhol gondok vannak, de vannak helyek, ahol beszélnek róla, megoldásokat keresnek és találnak is, míg vannak, ahol az egyik legfőbb közjogi méltóság asszisztálása mellett röhögnek a képünkbe ezek a hétpróbás gazemberek. Más közjogi méltóságok meg mindenféle „lólábakat” keresgélnek ott, ahol nincs, de ha volna se sok közük lenne hozzá. A saját belügyekre oly érzékeny magyar külügyi diplomácia szemrebbenés nélkül avatkozik be egy másik ország, jelesen Szlovákia választási kampányába. Magas lóról, kiokítva, lesajnálva…
***
Egy interjúban Komjáthi Imre, az MSZP társelnöke e szavakkal indít: „Mi patrióta pártnak tartjuk magunkat, nemzetben gondolkodunk…”, majd a „határon túli honfitársainkat” emlegeti. Ezek az emberek nem tudják, mit beszélnek. A patrióta honpolgárt, hazáját szerető embert jelent. Amiért kiélezett helyzetben életét is adná. Na mármost, egy politikai párt elnöke, ha patriótaként definiálja önmagát, s amennyiben hazáját emlegeti, akkor (feltéve, hogy nem akar nemzetközi botrányt) a jelenleg érvényes politikai határokon belül kell, hogy gondolkodjon. De mivel azonnal hozzáteszi, hogy ők „nemzetben gondolkodnak”, akkor ezt a gondolkodást kiterjeszti a ma érvényes politikai határokon túlra. A politikai nemzet fogalmából úgy átbillent a kultúrnemzetébe, hogy észre sem vette. És akkor még rátesz egy lapáttal: „határon túli honfitársaink”. Ha a jelenleg nem Magyarországon élő magyar állampolgárokra, mert hát azok az ő honfitársai, gondolt, rendben van. Mondjuk a londoniakra vagy frankfurtiakra, meg a győrnyi ausztriai magyar vendégmunkásra, továbbá a kettős állampolgárokra… De attól tartok, itt sem tudatosította szavai súlyát, jelentését, s egyszerűen a magyar nemzetiségű emberekre gondolt, éljenek azok bárhol, történetesen akár a „határon túl”. (Mondjuk számomra ők, mármint a magyarországiak élnek a határon túl, de ez nézőpont kérdése.) S ha ez az ellenzék szóhasználata, ha ennyire követi a mai magyar, Trianon-emlékállító versengésbe torkolló fősodort, akkor semmi jó nem várható egy esetleges kormányváltás után. Annyira meg van fertőzve a magyar közélet a nacionalizmussal, hogy a szerencsétlen ellenzék a pápánál is pápább akar lenni, csak hogy bizonyíthassa, milyen hatalmasan nagy magyar szíve van neki. Pedig ellen lehetne állni, nem kell okvetlen magyaremberekezni, csak normálisan viselkedni és nevén nevezni a gyereket. Ez a hajó viszont már elment, legalábbis a mai generációk számára.
***
Miguel de Unamuno a Salamancai Egyetem rektoraként egy, az intézmény falai közt rendezett állami ünnepségen, a vörös Spanyolországot, a baszkokat, katalánokat és az értelmiséget gyalázó Franco-szónoklat után megtartott beszédét a következő mondatokkal zárta: „Ez itt az értelem szentélye, és én ennek főpapja vagyok. Önök azok, akik e szent helyet megszentségtelenítik. Bárhogy szóljon is a mondás, én mindig próféta voltam saját hazámban. Önök győzni fognak, de nem meggyőzni. Győzni fognak, mivel több mint elegendő brutális erejük van, de meggyőzni nem, mert meggyőzni annyi, mint rábeszélni. Ahhoz pedig, hogy rábeszéljenek, arra lenne szükségük, ami önöknek nincs – észre és igazságra a harcban. Feleslegesnek tartom, hogy a lelkükre beszéljek: gondoljanak Spanyolországra. Kész, végeztem.” Ezt követően valamennyi tisztségétől megfosztották, házi őrizetbe helyezték, ahol néhány hónapon belül meghalt.
De hol vannak ma a hasonszőrű főpapok?!
