A filmvilág egyik nagy kérdése volt, hogy a hollywoodi színészek és forgatókönyvírók sztrájkja milyen hatással lesz a jubileumi 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválra. Az Alberto Barbera vezette mustra ugyanis az utóbbi évtizedben ráállt az Oscar-esélyes mozikra, amelyek nagy része sztárokkal teli, így bizonytalan volt, hogy közülük ki jön el, lesz-e eufória a Palazzo del Cinema körül. (Különösen úgy, hogy a főszponzor Campari megszüntette a nedűket ingyen szolgáltató bárját.) Mivel Luca Guadagnino szerelmi drámáját, a Challengers-et kivették a programból, az új nyitótófilmről, Edoardo De Angelis rendezte Comandantéról pedig nem gondoltam, hogy nagy szenzáció lesz, nyugodtan érkeztem az éjszakai vonattal, lekésve a sajtóvetítést. Megnyugodhattam: nem találtam olyan kollégát, aki ne jött volna ki a film vetítéséről, mert annyira rossz volt. Ám az esti gála előtt akkora tömeg gyűlt össze a fesztiválpalota előtt, hogy nem lehetett azon átjutni. Ennyien talán a Challengers főszereplőjéért, az amerikai Zendayáért sem jöttek volna el. Egyszóval: az olaszok szeretik a saját sztárjaikat, celebjeiket, és ez így is van rendben.
A nyitónapon vetítettek még egy versenyfilmet, a chilei Pablo Larrain rendezte El Condét, amely abból a szempontból tipikus Netflix-film, hogy egy tehetséges rendezőt kontroll nélkül hagytak dolgozni a producerek, hogy aztán egy rettenetes filmet készítsen. (erre példa volt tavaly a Noah Baumbach jegyezte Fehér zaj.) Larrain a sok nemzetközi portré (Spencer, Jackie) után újra chilei filmet készített, az El Conde pedig nem állít kevesebbet, mint hogy Augusto Pinochet nem csak a diktátor volt, hanem a szó szoros értelmében vérszívó vámpír. Sőt, nem is halt meg, örökéletű, az anyja pedig nem más, mint Margaret Thatcher – ezt az ötletet az egykor szélnek eresztett angol bányászok bizonyára méltányolják. És minden diktátor egy kalap alá vehető. A film kitér Pinochet családjára, az egyházra, és arra is válasz ad, hogy hogyan tüntetik el (konkrétabban: hogyan lopják el) egy nemzet vagyonát. Ami sajnálatos: az egész film szörnyen modoros, ízléstelen, monoton és önismétlő, a színészi alakításokat pedig hiába keressük. Így hiába a nagy ötlet, ha a film nem igazán nézőbarát. Reméljük, hogy Pablo Larrain Maria Callas-ról szóló, nemsokára Budapesten forgó mozija, Angelina Jolie-val ennél sokkal jobb lesz.
A nap két nagy premierje kapcsán az volt a nagy kérdés: a két veterán rendező, Luc Besson és Michael Mann közül melyik filmje lesz a jobb. Kinek sikerül a nagy visszatérés? Biztos vagyok benne, hogy Bessonra voksolóként kisebbségben lettem volna egy közvélemény-kutatáson, pedig a francia veterán Dogman – A kutyák ura című drámája hibátlan alkotás. A rendező saját ötletéből és forgatókönyvéből készült mű minden szempontból innovatív: zsánerújító, meghökkentő, drámai, lehengerlően ötvözi a szerzői és a kommersz elemeket. Ha a sztori lényegét kell elmondani: a jó és a rossz, Isten és a Sátán közötti harc parafrázisát látjuk a filmvásznon. A protagonista, Douglas Munrow (Caleb Landry Jones) gyerekkora hányattatott: apja elmebeteg, a bátyja is, megfejelve nem kevés vallási tébollyal. A családja kínozza, csak harcra tartja, éhezteti a kutyákat, és mivel az ifjú Doug inkább etetné őket, így ő is kennelben végzi. Nehéz megmondani, meddig marad ott, ám az idő alatt nem csak szenved, hanem olyan nexust alakít ki a kutyákkal, hogy tökéletesen tud velük kommunikálni. Besson állítása: a világ rossz, de lehet rajta változtatni, még akkor is, ha az sok áldozattal jár – és ezt a rendező egyedi módon meséli el. Caleb Landry Jones alakítása olyan hatalmas, mint Joachim Phoenixé volt a Jokerben, teljes átváltozásokra képes. A kutyaszereplők hihetetlenek, igazi színészek. Aki pedig Bessontól az akciót várja, az sem fog csalódni: van abból is bőven a filmben. Csak az a kérdés: ha valaki így tud filmet készíteni, miért nem hozza mindig ezt a formáját? Ahogy Besson fogalmazott Velencében: ő csak egy művész, aki alkot. Néha összejön, néha nem.
Michael Mann is hosszabb hiátus után tért vissza a Ferrari című életrajzi és autóipari mozival. Az olasz autógyáralapító Enzo Ferrari életének egy zűrös korszakát meséli el Adam Driver impulzusok nélküli játékában. Boldogtalan feleség (Penelope Cruz grimaszol és ripacskodik), elégedetlen szerető (Shaleine Woodley, aki nem rossz, csak nincs megírva a karaktere), gyengélkedő, veszteséget termelő gyár, továbbá halálos baleseteket szenvedő és okozó sofőrök. Mindezek rengeteg lehetőséget kínáltak a minősége drámára és az akciókra, de egyik sem jött össze. A családi perpatvarok, olyanok, mint egy rossz tévéfilmben a nyolcvanas évekből, az akciók repetitívek, a zene pedig – hát, az igen ismerős. Ha nagyon figyelmesek vagyunk és utána hallgatunk, akkor kiderül, hogy Michael Mann 1999-es filmje, A bennfentes soundtrackje köszön vissza sok helyen. Az említett színészek olykor olasz akcentusban tolják az angol dialógusokat, olykor pedig nem – ember legyen a talpán, aki ezt a koncepcoót érti. Mindenesetre a film végén, voltak, akik ezt füttyel értékelték. Amúgy a Ferrari a kevés filmek egyike, amelyet elkísért az alkotója, Driver e produkció kapcsán felmentést kapott a szakszervezettől, ugyanis a film független finanszírozású volt. A sajtótájékoztatón pedig az amerikai színész beszólt a Velencében négy filmmel jelen lévő Netfixnek amiatt, hogy visszautasították a sztrájkoló színészek és írók ajánlatait. Egyébként az El Condo vetítése elején, amikor feltűnt a streamingszolgáltató logója, sokan fütyültek és beszóltak. A közönség persze ezt megteheti, de abban nem vagyok biztos, hogy Driver egy versenyfilm főszereplőjeként ezt megengedhette volna magának.