Az év egyik legjobban várt szerzői filmje a görög Jorgosz Lanthimosz által megálmodott Szegény párák, ennek fényében nem volt kétséges, hogy a legnagyobb szakmai érdeklődés ezt a művet kíséri majd. Így is lett a tegnapi világpremieren, még úgy is, hogy a színészek – na, és persze a két forgatókönyvíró, Tony McNamara és Alasdair Gray – a hollywoodi színészek és forgatókönyvírók sztrájkja miatt nem jöttek el a Lidóra. Persze, ha szigorúan nézzük, Emma Stone nem csak főszereplője a filmnek, hanem teljes jogú producere, érdekes helyzetbe került. A film forgalmazását a Searchlight stúdió eltolta az év végére és 2024 elejére, ám a tervezett fesztiválszerepléseken – így a velencei világpremieren – nem változtattak.
Pedig ha az efféle „butikmozikban” (a nagy hollywoodi stúdiók által gyártott delikát művészfilmnek lenne ez a definíciója) egy akkora sztár van, mint Emma Stone, a marketingkampányt rá építik fel. Nyilván abban bízik mindenki, hogy még idén megegyeznek a felek a sztrájk kapcsán, és nem marad el az amerikai díjszezon, addig is a rendező és alkotása majd bőven elég téma lesz. A filmet látva megértem ezt az álláspontot. A Szegény párákról sok mindent el lehet mondani: öntörvényűen gyönyörű, betegesen fekete a humora, vizuális megoldásai egyszerre vakmerőek és lenyűgözőek, az operatőri munka észveszejtő, a színészi alakítások csodálatosak, a rendezés meg egyedi, pofátlan, ámulatba ejtő. Mindemellett az egész film egy baromi nagy beszólás mindenkinek.
Magyar jelentősége pedig: Budapesten forgatták, hazai koproducere Kemény Ildikó, és több száz magyar szakember dolgozott a filmen.
A nagyon is bizarr mese középpontjában a fiatal lány, Bella Baxter (Emma Stone élete eddigi legmélyebb és legőrültebb alakítása) áll, aki úgy viselkedik eleinte, mint egy értelmi fogyatékos. Mint kiderül, apja és teremtője, a háborúban súlyosan megsérült, de valahogy tudományosan összevarrt és -foltozott dr. Godwin Baxter (Willem Dafoe) tanúja volt annak, hogy egy fiatal lány a folyóba veti magát és csak úgy tudta megmenteni, hogy az agyát a méhében lévő gyermek agyára cseréli. Így lett egy felnőtt testbe rejtett gyermek, akiknek a fejlődését Baxter doki egyik legjobb diákja, Max McCandles (Rami Youssef) is tanulmányozza. Mindkét férfi a tudomány embere, Bexterben a szülői ösztönök alakulnak ki, Max szerelembe esik, a hirtelen sokat fejlődő Bella pedig kezdi felfedezi a szexualitását. Mielőtt Max feleségül vehetné a lányt, az ablakon bemászik a gaz csábító, Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo), és Bellával világgá mennek. Az út során Bellának a szexualitás mellett – igen, eléggé erotikus a mű – a világ csodáit és igazságtalanságait is meg kell élnie, hogy lélekben is felnőjön a felnőtt testéhez. Bármennyire is bizarrul hangzik mindez: a modern amerikai filmben kevés ilyen hiteles társadalomkritikát láttunk.
De ha már szóba került a társadalomkritika: talán nem véletlen, hogy az Orrizonti szekcióban versenyző, Reisz Gábor rendezte Magyarázat mindenre világpremierje is tegnap volt a Lidón. A két családra fókuszáló drámában, egy jobboldali mérnökember, György (Znamenák István), illetve egy liberális tanár, Jakab (Rusznák András) famíliájának történetét kapja meg a néző. A közös pont, hogy György fia, Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) történelemtanéra Jakab, és ebből a tárgyól a fiú megbukik az érettségin. Történetesen van rajta egy kokárda – és innentől kezdve a dráma politikai jelleget kap. Reisz egyértelművé teszi: ennek a filmnek a dramaturgiája egészen más, mint azoké, melyek a megszokott angolszász metodika alapján készülnek. Itt nincs hős vagy főgonosz, igazi, hús-vér karakterek vannak, akik egy élhetetlen társadalomban teljesen értelmetlenül, és kézzelfogható okok nélkül háborús helyzetet teremtenek. Kegyetlenül realista mozi. A kommunikáció egyszerűen képtelenség a két oldal között, így tulajdonképpen mindenki önkéntes áldozat. Ismerős? Hogyne lenne az. Itt 2023 Magyarországa a téma, a rögvalóság, a folyamatos frusztráltság és sértettség. Továbbá egy megbénult rendszer, csak papíron választó társadalom, melynek a politikusai olyanok, amilyet megérdemel.
Reisz Gábor korábbi filmjei alapján nem gondoltam, hogy az érzékeny és enigmatikus fiatal fiú nézőpontjából egyszer csak a társadalomtudós nézőpontját kapjuk meg, amely az arcunkba önti, hogy tessék, ezek vagyunk mi. Az a zseniális ebben az alkotóművészben, hogy ő egy közülünk. Nem lehet rá azt mondani, hogy nem érti, fogalma sincs, és honnan tudhatná. A mi napi valóságunkban él és mozog. Ami pedig szar. Végre valaki ezt nem csak tudja, hanem ki is meri mondani. Mégiscsak van remény?